A Désiré egy kalandjátéknak álcázott interaktív fejlődésregény, amit francia alkotója, az író, programozó és játékdizájner Sylvain Seccia költői point and click kalandjátékként definiál. Négy segítőt maga mellé véve öt évig dolgozott Désiré történetén, amelyet a saját fejlesztésű Adventure Game Engine toolban keltett életre, és a személyes érzéseit, illetve élettapasztalatát kívánja benne megosztani a nagyérdeművel. Bevallása szerint játéka egy erős érzelmeket kiváltó társadalomkritika: az emberiség árnyoldalát bemutatva olyan aktuális problémákat feszeget, amelyekről tabu jellegüknél fogva nem szívesen beszélünk, ám gyönyörű befejezése miatt a visszataszítóbb részek ellenére is csak ajánlani tudja mindenkinek. Ennek szellemében, és a korhatáros mivoltát figyelembe véve érdemes belevágni a születésétől fogva színvak Désiré kalandjaiba. Ezek számtalan olyan meglepetést tartogatnak, amikre nem igazán lehet felkészülni.
Az emberélet útjának felén
A fekete-fehér kaland egyedüli színes része az intró, amelyben a bánatos kis Désirét tanára arról faggatja, miért nem rajzolt olyan szép napocskát, mint a többiek, amire a kisfiú azt feleli, hogy sosem látta a Napot, mert az ő fejében mindig éjjel van. A játék Désiré életének négy fordulópontot jelentő fejezetéből áll, ezek 1992-ben, 2003-ban, 2011-ben és 2020-ban játszódnak. A gyerekkori fejezetből megtudjuk, hogy hősünk hátterével nincsenek gondok, hiszen szüleivel és a bátyjával jó a kapcsolata, és a családja mindenben támogatja a képzeletbeli barátjával beszélgető és pszichológushoz járó fiút, aki már ekkor elhatározza, hogy szembenéz a félelmeivel. Olyan, mint a legtöbb introvertált kiskamasz: érdekli a szexualitás, de tele van gátlásokkal, nehezen találja a közös hangot kortársaival, legféltettebb kincse pedig 286-os számítógépe. 2003-ban a fiatal felnőttek olyan tipikus problémái mellett, mint a munkakeresés és a párválasztás, az élet sötét oldalával is szembesül. Bár a bevezető szakasz is erősen zárul, a második fejezet a fiatalkori önkereséssel és kísérletezéssel kapcsolatban nagyon töményen borítja a játékosra társadalmunk visszásságait, amiket a rákövetkező fejezet olyan szinten elvisz a végletekig, hogy az pár kevésbé toleráns játékost talán el is riaszt majd. A világtól elvonultan élő és még mindig sodródó, középkorú Désirét bemutató negyedik fejezet a gyerekkori szakaszhoz hasonlóan lassú sodrású és visszafogott, a befejezés pedig valóban szép, a történet mégsem fog túl jó szájízt hagyni a legtöbb játékosban.
Nyögvenyelős kaland
Indie játéknál illik figyelembe venni, ha kevés ember kis költségvetésű produkciója, és a Désiré hibái nem is ebből fakadnak, hiszen az egyedi stílusú fekete-fehér rajzok mutatósak, a történetírásra és a párbeszédekre pedig megosztó jellegük ellenére sem lehet panasz, sőt. A baj az, hogy egy lineáris, tárgymenü alapú pont and click kalandot borzasztóan agyon tudnak vágni az olyan rossz játékdizájneri döntések, amelyeknek a Désiré helyenként csúnyán áldozatul esett.
Eleve senki sem szereti a pixelvadászatot, vagy ha logikátlan fejtörők miatt kell véletlenszerűen végigkattintgatni, meg egymással kombinálgatni mindent, de az még rosszabb, ha újra be kell járni a helyszíneket és kifaggatni a karaktereket ahhoz, hogy végre történjen valami. Sokszor az sem világos, Désiré mire készül, vagy az a megoldás az elakadásra, hogy fel-alá kell mászkálni, amíg egy karakter el nem mozdul a helyéről, ami azért kiakasztó, mert többnyire neked kell valami hazugsággal elküldened az útban lévő szereplőt, így a kivételnél fel sem merül, hogy majd odébbmegy magától. Idegesítő párbeszédből is akad pár, amit próba-szerencse alapon kell újra meg újra végigdarálni, hogy sokadjára meglegyen az összes helyes, vagy megfelelő sorrendben adott válasz. Erre a második fejezet kínál szinte zsinórban három példát: az egyikben egy részeg hajléktalant kell leszerelni, a másikban francia focival kapcsolatos kvízkérdésekre kell válaszolni, végül pedig egy feministát kell meggyőzni arról, mennyire egyetértesz a nézeteivel. Ilyenkor nem is bántam, hogy nincsenek szinkronhangok, de a háttérben szóló kellemes zongoraszó is egyre kevésbé vigasztalt.
Túltolt társadalomkritika
A Désiré központi kérdései az útkeresés, az önismeret és önelfogadás, az emberi méltóság, és végső soron az élet értelme. Ezek kapcsán, és hogy mindenkiből perverzt csináló beteg társadalmunknak görbe tükröt tartson, a játék előszeretettel nyúl olyan vitatott témákhoz, mint a mentális betegségek, homoszexualitás, szexuális devianciák, szélsőséges feminizmus, pedofília vagy az öngyilkosság. Olyan általános társadalmi jelenségekre is kitér, mint a fogyasztói kultúra és a profitorientált gondolkodás, valamint sok francia kultúrára vonatkozó utalást tartalmaz, de ettől még ugyanúgy rossz ötlet kiskorút a közelébe engedni, mint az, hogy 14 éves koromban anyukám kezembe nyomta Merle-től a Malevilt, mert nem emlékezett a szaftos, nem csak emberek közötti szexjelenetekre. Apropó, a Désirében bestialitás is van!
Nem kell ahhoz különösen konzervatívnak lenni, hogy időnként sértőnek lássuk a Désirét. Rengeteg benne a sztereotípia, ami minden szatíra elengehetetlen kelléke, nagy mennyiségben azonban erőltetett, a folyamatos tabudöntögetéssel együtt pedig túl szájbarágós, ahogy a játék folyamatosan az arcunkba tolja a provokatív párbeszédeket és sokkoló jeleneteket. A legtöbb karakter egy ordas sztereotípiát testesít meg, és elég fárasztó, hogy Désiré életében csupa olyan ember bukkan fel, mint a pedofil pap, a férfigyűlölő domina vagy a szexista kolléga. A főhőssel sem könnyű azonosulni, mert az alapvetően békés, saját világában élő srác gyakorlatilag végigcsalja, lopja és hazudja a négy fejezetet, csupán hogy színeket láthasson. Jellemfejlődést sem igazán mutat, csak a hallucinációi egyre vadabbak, egy ponton például egy hatalmas nemi szerv fanszőrébe csimpaszkodó tetűvel beszélget. Az ilyen öncélúan obszcén és gusztustalan jelenetektől a játék költői helyett inkább önmaga paródiájává válik, de lehet, hogy sokaknak épp ez a merészség tetszik majd benne. Hiába, a szigorúan 18 éven felülieknek szóló Désiréről nehéz véleményt alkotni, de annyi szent, hogy bár vannak benne nagyon jó meglátások az emberi természetről és a világ működéséről, mondandóját tekintve néha túl sok, játékként viszont egy kicsit kevés.
