Bár a Deliver Us the Moonban Rolf Robertsson visszaállította a kapcsolatot a Hold és a Föld között, így az értékes Hélium-3 kitermelés, feldolgozás és szállítás folytatódhatott, sajnos az emberiséget már ez sem mentheti meg. Ahogy azt az első részben Dr. Isaac Johanson megjósolta, az energiastream visszakapcsolása csak elodázta az elkerülhetetlennek tűnő végpusztulást. Ám a remény felcsillanni látszik, amikor az utolsó űrhajózással foglalkozó intézet, a WSA üzenetet kap az egykori holdkolónia elmenekült lakóitól a Marsról. Nosza, az utolsó forrásokat felhasználva felépítenek egy űrhajót, amivel négy űrhajóst eljuttathatnak a szomszéd bolygóra. Ám az út nem eseménytelen, és a Marson sem vörös szőnyeg és üdvrivalgás fogadja főhőseinket, Kathy-t és társait.
A bolygó neve: Halál
Az biztos, hogy a Deliver Us Mars sokkal izgalmasabb játék, mint elődje. Egyrészt, Kathy nem egy sokáig névtelen, végig arctalan és néma karakter, így sokkal könnyebb azonosulni vele, ahogy a többi szereplővel is. Merthogy Kathy társai ezúttal sem csupán hangok a rádióban vagy a múlt holografikus árnyai. A küldetésre vele tart nővére, Claire, aki az első részben az egyik ilyen „hang” volt az éterben, és Sarah Baker, akit korábban a „holografikus árnyak” egyikeként ismerhettünk meg. Ezúttal viszont húsvér alakban vannak jelen, kaptak személyiséget és szerepet. De több, korábban csak felvételekről megismert szereplő is visszatér, mint Kathy és Claire apja, a már említett Isaac. Mindennek hála a Deliver Us Mars története sokkal átélhetőbb, mint a Deliver Us the Moon-é volt.
És ebből már az is leszűrhető, hogy a sztori a Johanson-család köré épül fel, akik az első részt megelőző eseményekben szintén fontos szerepet töltöttek be. Isaac volt az, aki felfedezte az energiastreamnget, azaz az MPT-t, majd Claire tiltakozása ellenére elvitte fiatalabbik lányát a Holdra. Mindez a Deliver Us the Moonban csak érintőlegesen ismerhettük meg, ám a folytatásban alaposan kibontják, aminek hála a történet nem egészen lineáris, gyakran teszünk kitérőket Kathy múltjába. A készítők imigyen szépen elmélyítik a Johansonok tragédiáját, és fontos kérdéseket tesznek fel a felelősségről, a kapcsolatokról és a döntések következményeiről.
A családi drámán túl a helyszínt adó Mars is izgalmasabb, mint a hangulatos, bár eléggé ingerszegény és egyhangú látképpel bíró Hold. Havas tájak, homokviharok és hatalmas hegyek állják Kathy útját. Nem egyszer kell szikláról sziklára ugrálnia, vagy függőleges falakat megmásznia, és ha belezúg a mélységbe, akkor alacsonyabb gravitáció ide vagy oda, bizony nyakát szegi. Mindezek mellett a levegőkészlet is véges, bár ezúttal sokkal több ideig bírjuk a szabadban, mint az előző részben. Főleg azért, mert a készítők sztorifüggővé tették ezt, azaz, ha a történet úgy kívánja, hogy Kathy sokáig tartózkodjon a Mars vörös pusztaságában, akkor a levegő bizony nem fogy.
Jobb sztori, kevesebb fejtörő
A Deliver Us the Moonban a nagyon halvány sztorit rejtélyekkel és sok-sok ügyes fejtörővel kompenzálták. A rejtélyek itt is megmaradtak, de a fejtörők száma jóval alacsonyabb lett, és azok is ismétlődőek – bár visszagondolva, valószínűleg az előző részben sem voltak ezek olyan kiemelkedően ötletesek és változatosak, csak mivel a Deliver Us Mars háromszor olyan hosszú, mint három óra alatt letudható elődje, jobban szembetűnik a dolog.
Pedig a fejlesztők nem voltak restek új elemeket betűzni. Az energiastream kapott egy hordozható elosztót és egy erősítőt is, aminek hála ez a korábbról ismert fejtörő sokkal összetettebb lett. Illetve vadonatúj puzzle-lel lehet felnyitni a marskolónia történetét elmesélő hologramokat. Ezek elsőre szórakoztatóak, ám nagyjából a játék felénél kezdenek unalmassá válni, mivel nagyon könnyen kiismerhetőek. És túl kevés van belőlük. Mármint összesen ez a kétféle fejtörő áll az utunkba. Nincs olyan, mint az első részben, amikor a megvadult lebegő golyókat kellett kerülgetnünk. Vagy olyan, amikor időre kellett kilőni a rakétát. Még szegény lebegő robotunk felett is csak nagyon ritkán kell átvennünk az irányítást, és ezek nagy része akkor van, amikor hologramot kell feltörnünk.
Amiből viszont túl sok van, az a falmászás. Néha már azon töprengtem, hogy az alcím akár az is lehetne, hogy Climbing to Mars, vagy ilyesmi. A mechanika nem bonyolult, inkább az frusztráló benne, hogy néha Lara Croftot utánozva kell ugrabugrálnunk a falmászás során. Csak ez a Tomb Raider-játékokkal ellentétben itt távolról sem gördülékeny, hiszen a mutatvány kivitelezéséhez egyszerre öt gombot kell használnunk, miközben a kamerát is jó szögbe kéne fordítani, ami nagyjából lehetetlen a fal miatt. Szóval szegény Kathy sokszor zuhan bele a mélybe, mert egyáltalán nem vagy éppen rossz irányba ugrik. A másik probléma a falmászással, hogy végtelenül unalmas. A folyamat idegesítően monoton, de legalább hosszú szakaszokon kell bajlódnunk vele.
Pedig a készítők egy-két alkalommal ehhez is prezentáltak ötletes kihívásokat, például egy esetben olyan falon kell felmászni, ami közben leszakad. De sajnos kevés ilyen van, azok is a játék vége felé, mintha a fejlesztők akkor kaptak volna észbe, hogy hát ezzel lehetne valamit kezdeni kéne. Addigra viszont már a hátunk közepére sem kívánjuk a falmászást.
Emellett néhány látványbeli bug, például későn betöltődő textúrák szintén belerondítanak az összképbe. A hajszimulációval sincs minden rendben, például liftezés közben Kathy haja önálló életre kell és mintha megpróbálna leugrani a fejéről. Néha teljesítmény is visszaesik, főleg DX12 alatt, bár ezen a téren az első napi patch sok javulást hozott. Korábban epic grafikai beállítások mellett DX11 alatt is néha diavetítésként működtek az átvezetők, most ez már csak DX12 alatt történik meg, és akkor is csak 1-2 szakaszon.
Illetve még felrónám, hogy a karakter-animációk nemhogy nem érik el a 2023-as szintet, de néha a 2000-es évek derekát is alulmúlják. Egy ilyen kis csapattól nyilván nem várok, teszem azt, The Last of Us Part 1-szintet, de az átvezetők és sokszor a gameplay alatt is az jutott eszembe, hogy az első Mass Effectben jobbak voltak az animációk, mint itt. Ugyanakkor itt is mutatott a játék már fejlődést az első napi patch után, nem egy helyen, ahol a karakter zárt szájjal beszélt vagy féloldalasan csúszva futott, már rendesen mozog.
Mars a Marsra
A fentiek ellenére a Deliver Us Mars nem rossz játék, sőt épp ellenkezőleg: jól sikerült. A látvány szép, hangulatos és változatos (a Mars mellett az űrben és a Földön is több időt tölthetünk el), a programnak van lelke, a történetnek mondanivalója. A kilövés szakasza vagy az űrjelenetek nálam instant kedvenccé váltak. És bár Kathy életét sokkal több minden veszélyezteti, mint Rolfét, még mindig egy alapvetően békés játékról van szó. Nem kell benne embereket halomra lőni, nem üldöznek minket szörnyek, a hangsúly a békés felfedezésen, az emberi kapcsolatokon és az életünkben meghozott döntéseink fontosságán van. És mindez simán elviszi a hátán a játékot. Szóval, ha tetszett a Deliver Us the Moon, akkor erre is nyugodtan csapj le.
