Szinte biztos vagyok benne, hogy még azok is szántak néhány szájtátós percet ezekre a bátor – vagy épp teljesen őrült – emberekre, akiket amúgy nem fog meg a rákhalászat miliője. Tény, hogy ép ésszel nehezen fogható fel, miért is merészkedik valaki egy rozoga lélekvesztőn a több méteres hullámok közé, hogy ott aztán visszataszító körülmények között ocsmány kis dögöket emeljen a felszínre – viszont az is tény, hogy mindez egy olyan világ, amit bár élőben nem szívesen néznénk meg belülről, azért egy ártatlan próba erejéig beleszagolnánk a dologba.

Jól kezdődik az egész, a kiválasztott hajót kedvemre csicsázhatom, így a sorozatban eredetileg látható Northwestern hamarosan fekete és piros színekben játszó kalózbárkává vedlik át, és a megtévesztés teljessége miatt még a nevét is átírom – a Radzeer immár készen áll a nagy kihívásra. Kicsit elszöszölök a legénységgel, kell ugye egy ezermester, egy szakács, valaki, aki képes behúzni a ketreceket, meg pár nagydarab srác, aki úgy általában bírja a kiképzést a fedélzeten. Minél tapasztaltabb fickót választunk, annál nagyobb százalékot kell neki fizetnünk a zsákmányért kapott pénzből, szóval viszek egy vén tengeri medvét, egy tapasztalt mogorvát, meg három zöldfülűt – az egyikük egy csaj, majd ő főz meg mászik a ketrecbe a csalival.

Remekül érzem magam, a térképen kijelölöm a csapdák leendő helyét, időgyorsítással odaszáguldok, és elkezdem kihajigálni a ketreceket. Az első nyolc kint van, kicsit odébb megyek, ott is beszórom a vízbe a cájgot, és nekiállok annak, amit a játékban a legtöbbet kell: várni. Eltelik két nap, visszamegyek, felszedem a ketreceket, örülök, hogy mennyi rákot fogtam, visszahajózok a kikötőbe, leadom a szerencsétlen soklábú konyhai alapanyagokat, bezsebelem a lét – és ennyi, kezdődik az egész csapdakiszórásos, ketrecbegyűjtős szenvedés az elejéről, és bár elsőre jó móka, ötödjére marha idegesítő. Mindamellett, hogy a játék telis-tele van jó ötletekkel, mint az egymással civódó legénység, a szinte minden részletre kiterjedő videótréning vagy a hajó tuningolhatóságának mélységei, az alapötlet, hogy fogjunk rákokat, sajnos iszonyatosan monoton. Persze ez nem meglepő, mert hé, az életben sem nagyon lehet cifrázni hetven darab döglött hallal felcsalizott ketrec liftezését, és a DCAS végső soron egy szimulátor. Egy próba erejéig valósághűre vettem a nehézségi fokot, hogy hátha majd úgy érdekesebbé válik a horgászat, és tulajdonképpen lett is eredménye: jóformán egy csapdát sem dobtam le a tengerbe, mert ha épp nem a legénység valamely tagja szenvedett súlyos sérülést, akkor a teknő technikája mondta be az unalmast – kicsit mintha a Vészhelyzet és az Amcsi motorok is szerepet kapott volna, annyit ápoltam és hegesztettem hirtelen.

Az az érdekes, hogy bár a játék igazából nem jó, nem mondhatom, hogy a fejlesztők nem végeztek remek munkát. Persze szinte minden tekintetben találunk sorjás részleteket vagy elszabott apróságokat, tulajdonképpen ebből a témából ennyit lehet kihozni. Furcsa, de a Deadliest Catch egy érdekes játék, ami hamar borzasztó unalmassá válik, ennek ellenére érdemes vele foglalkozni, mert ezernyi apróságot tudhatunk meg arról, milyen nehéz meló összehozni egy rákvacsorát. Talán ha lenne egy gomb a csapdák automata elhelyezésére és felszedésére...