Minden egy pénteki napon kezdődött – és minden véget is ért akkor. Úgy értem, tényleg minden: az egész civilizált világunk, minden vívmányunk, az elektromosság, a kommunikáció, az egész úgy, ahogy van. A Nagy Hullám után nem maradt más, mint üres romok és halottak – és még ők voltak a szerencsésebbek. Az életben maradottak közül sokan megőrültek; mások (az „üresfejűek”) elvesztették emlékeiket, és nemcsak arról, kik ők – voltak, akik arra sem emlékeztek, mi az étel, hogyan vagy miért kellene enniük. És aztán ott voltak a „szétoszlottak”: emberek, akiket különös kór vert le a lábukról, és lázas transzállapotban látomásaik támadtak: állításuk szerint egy Földalatti Országúton jártak, ahol más sorstársaikkal vagy épp rég halott emberekkel találkoztak, látták és megjósolták a jövő eseményeit, míg szörnyű kínok között testük sejtekre hullott szét, és nem maradt utánuk más, csak egy bűzlő, barna tócsa. De azok sem jártak jobban, akiket elkerült e rettenetes ragály: a civilizáció romba dőlésével az emberből előbújt igazi természete, felszínre törtek az állati ösztönök, a kormányok eltűnésével megszűntek a törvények. Az erőszak és fosztogatás újabb nagy hullámként söpört végig bolygónkon, a kisemmizettek és túlélők menekülttáborokba gyűltek össze, melyek felett fokozatosan átvette a kontrollt a katonaság, hogy végül senkit se engedjenek se be, se ki, fegyverrel őrizve a bent vegetálókat. A szögesdrótkerítések mögött új társadalom alakult ki, saját törvényekkel, ügyeskedőkkel, besúgókkal. Akit pedig elért a kór, azért eljött a Takarítóbrigád, hogy elvigye őt a kerítésen túlra, ahonnét még senki sem tért vissza.
Apokalipszis most
A játék főszerelője Michael, és szándékosan nem írtam azt, hogy „hőse”, hiszen ebben a világban nincsenek, nem lehetnek hősök. Itt mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, mindenki a saját kis tyúkszaros életét menti – olyan mese ez, ahol a lovagok simán beáldozzák a királykisasszonyt, hogy megmeneküljenek a sárkánytól. Igaz, ez nem is egy lányregény, hanem a legsötétebb középkor, ahol az első szabály, amit Mike megtanul a Vadásztól: „tedd, amit meg tenned kell”. Emberünk amúgy sincs túl jó passzban: „üres fejjel” találtak rá az utcán, rongyokban; megmentője, egy volt kormányhivatalnok, Rod és felesége saját lakókocsijukban ápolják egy tábor közepén, és amikor magához tér egy női hang szólongatására, az ég világon semmire sem emlékszik. Miután mindent megtud a Nagy Hullámról, vendéglátója sötét titkára is fény derül: a házaspár Colin nevű gyermeke is elkapta a szörnyű betegséget. Állítólag van egy szérum a kerítésen túl, ám ahhoz ki kellene jutni – ha Mike-nak sikerül szereznie belőle, Ron segíthet neki, hogy visszaszerezze múltját. Egyszerű, tiszta alku – tedd, amit tenned kell!
Emberünk így aztán elindul, hogy teljesítse a lehetetlennek tűnő feladatot, ami mégis az egyetlen esélye arra, hogy kiderítse, mi folyik körülötte. Mert időnként széthull körülötte a világ, a női hang a fejében segítségért könyörög, és amit lát, az sem szívderítő, sőt. Végignézheti, amint a Takarítóbrigád elhurcol egy idős asszonyt, a segítségére siető férfit pedig lelövik. Aztán felbukkan a Vadász, a tábor mindenese, aki bármit be tud szerezni, ha te is adsz cserébe valamit. És ott van Rose, a fiatal lány testébe zárt gyermek, akit jó pénzért bárki magáévá tehet egy koszos priccsen. Nincsenek törvények, nincs erkölcs és és nincs fekete-fehér igazság, csak egyetlen mozgatórugó, ami hajt előre mindenkit: túlélni, bárhogy és bármi áron.
A halál útvesztője
Mike tehát teszi, amit tennie kell, és őt irányítva te is. A Dead Synchronicity egy klasszikus kalandjáték, amelyben nincsenek logikai feladványok (egy kivételével, de az sem okoz nagy gondot), csak sok beszélgetés és tárgygyűjtögetés. Miután pedig sem helyszínből, sem összeszedhető cuccból nincs sok, elakadni sem nagyon tudsz, hiszen a próbálkozás, a „használj mindent mindenen és mindenkin” elve előbb-utóbb sikerre vezet, a pixelvadászatot pedig a szóköz billentyű eliminálja, amivel felvillanthatók az interakciós pontok. Emiatt a játék a bonyolult, csavaros kalandcímek szerelmeseinek nem is lesz nagy falat – első nekifutásra simán végig lehet futni rajta 4-5 óra alatt –, de úgy érzem, ez nem is olyan nagy baj. Annyira erős ugyanis a narratíva, olyan erősek a játékost érő ingerek, méretes pofonok és aljas gyomrosok, hogy bőven elég ezeket feldolgozni, így néha hálás voltam a készítőknek, hogy egy-egy etapon gyorsan túljuthattam, és utazhattam a sztori hullámain. A kihívás itt nem az elvégzendő feladatokban van (ezek elég egyértelműek, és szerencsére pár zökkenőt leszámítva logikusak is), hanem abban, hogy feldolgozd mindazt, ami a szemed elé tárul – és ezt tessék komolyan venni!
Ahogy ugyanis az a fentiekből is kiderülhetett, a DeadSync egy felnőtt játék, felnőtteknek – jómagam a végigjátszást követően, hajnali háromkor kiültem a ház elé, és jó mélyeket lélegezve próbáltam helyére tenni a dolgokat. Apropó végigjátszás: készülj fel rá és ne lepődj meg, hogy a játék egy óriási cliffhangerrel ér véget, a készítők ugyanis eleve kétrészesre tervezték alkotásukat, a második, „Undergound Highway” alcímű fejezet már készül, és a kiadó ígérete szerint addig kapunk egy szöveges kalandjátékot is ingyen, amely elmeséli az előzményeket. Persze aljas dolog pont a csúcsponton abbahagyni egy ilyen erős narratívájú alkotást – úgy lógtam a semmi szélén a stáblista alatt, mint tavaly a Broken Age első felvonásának áll-leejtős fináléja közben. Jelzem, Tim Schafer mester szerintem simán bevállalná magának az Oliván testvérek munkáját...
A sötétség mélyén
Mert a Dead Synchronicity bizony három testvér szerelemgyermeke. A Fictiorama nevű kis spanyol stúdiót Alberto, Mario és Luis Oliván hozta létre, és az egész játékot ők készítették, pár bedolgozó barátjukkal kiegészítve. Amit pedig összehoztak, azt bármely nagy műhely megirigyelhetné. A látványvilág egészen pazar, simán elmenne egy moziban is animációs filmnek, a grafika és az egészen kimagasló (szintén a srácok által jegyzett és feljátszott) zenei anyag tökéletesen passzol a hangulathoz, miliőhöz – nem túlzás azt mondani rá, hogy igazi mestermunka, ami egy első játékos csapattól zavarba ejtő teljesítmény. Fura módon nekem az egyetlen bajom az volt, amiről nem is a bratyók tehetnek: a szinkron sajnos néha nagyon amatőr, ami azért furcsa, mert ez az amúgy Kickstarteren beindult játékot kiadóként felkaroló Daedelic sara, hiszen a német kalandműhely reszortja volt a hangszínészek szerződtetése és a felvételek elkészítése. Bár Mike rendben van, és szerencsére a főbb szereplőkkel sincs nagy baj, néhány figura annyira kilóg a sorból, hogy az képes kizökkenteni az embert a valóban teljes beleélésből. Kár érte, bár ez mit sem von le az Oliván-család teljesítményéből – az ő munkájuk, nem győzöm hangsúlyozni, példaértékű, és közel áll a tökéleteshez. Nem az, de majdnem. Nem klasszikus, de majdnem. Mindezekkel együtt azonban olyan élmény, amit kár lenne kihagyni, és olyan nyomot hagy az ember lelkében, amelyet egyhamar nehéz elfelejteni. A Dead Synchronicity az idei év egyik legjobb kalandjátéka, amit nemcsak a műfaj szerelmeseinek ajánlok, de mindenkinek, aki szereti a komoly, érett, felnőtt alkotásokat. Csak tessék egy nagy levegőt venni és jól felvértezni a lelketeket, mielőtt belenéztek a jövőbelátó üveggömbbe...
