Nincs abban semmi rossz, ha egy játék mára már csaknem teljesen elfelejtett, a ’80-as évek végén vagy a ’90-es évek elején a csúcson lévő hollywoodi sztárokat szerepeltet. Egészen jól áll mindez, mondjuk, egy GTA-játéknak, példának okáért a Vice City-nek, amiben olyan hírességeket lehetett hallani, mint Ray Liotta, Tom Siezmore, Dennis Hopper vagy Burt Reynolds, de annak idején még a San Andreasba is bekerült Samuel L. Jackson. Aki szereti a kiöregedett, egykor szebb napokat is megélt színészek szerepeltetését a videójátékokban, az a Crime Boss: Rockay City első előzetesét látva vélhetően a haját is letette. Michael Madsen mellett olyan, egykori nagy sztárok szerepelnek a játékban, mint Chuck Norris, Danny Trejo, Kim Basinger, Danny Glover, Michael Rooker, sőt valahonnét még Vanilla Ice-t is sikerült előrángatni, ha esetleg sikeresen elfelejtetted volna az "Ice Ice Baby" című örökzöldet. Ezzel az impozáns (?) gárdával robbant be a Crime Boss: Rockay City – lássuk, mi lapul a színfalak mögött!
ZS kategória
Régebben többször előfordult velem, hogy elaludtam a tévé előtt. Mikor éjszaka felébredtem, pontosan olyan akciófilmek mentek, mint amilyen a Crime Boss: Rockay City sztorimódja. A neonfényes, menő, ’90-es évekbeli nagyvárosban épp üresedés van helyi keménylegény fronton, így Travis Baker (Michael Madsen) jelentkezik az állásra. Bűnbandájának egyre nagyobbra kell híznia, ami miatt meg kell szereznie minden egyes kerületet a városban. Ez viszont nem tetszik a törvény éber őrének, Sherrif Norris-nak (Chuck Norris), aki pörgőrúgással gyújt rá még a cigarettára is. A két levitézlett akciósztár… bocsánat, a két ereje teljében lévő, nagyhatalmú fenegyerek jól egymásnak is feszül, miközben Vanilla Ice szexista beszólásokat ereget, Kim Basinger Casey-je pedig szép. Mármint tényleg nagyjából ennyi a karakter erénye. Én megértem, hogy a Crime Boss: Rockay City hangvétele direkt lett ennyire B (vagy inkább ZS) kategóriásra véve, de egyszerűen fájdalmasan sablonosak a benne szereplő hírességek. Egydimenziós figurák vesznek körbe, akármit is csinálsz a játékban, ami különösképp zavaró manapság, mikor a videójátékok története konkrétan hollywoodi szuperprodukciókat képes a sarokba állítani. Nem, itt van a jó meg a rossz, és ennyi.
És hogy milyen a játékmenet? Az első előzetes legelső percében már meg lehetett mondani, hogy a Crime Boss: Rockay City egy ordas nagy Payday 2-nyúlás lesz – nem is tévedtünk. Talán a 505 Games úgy gondolta, hogy jó ötlet 10 évvel (!) a Payday 2 után kiadni egy ahhoz nagyon hasonló FPS-t, teletömve nagy nevekkel, de azért érdemes lett volna ezt kétszer is megfontolni. Oké, megindulunk, lopakodunk vagy épp darabokra lövünk mindenkit, teljesítjük az adott feladatot (és a mellékes feladatokat bónuszként), közben parázs tűzharc, süvítenek a golyók és káromkodnak a karakterek. Jól hangzik? Nyilvánvalóan, csakhogy valamiért az Ingame Studios úgy gondolta, hogy jó ötlet roguelike stílusra felhúzni az egész kampányt. Ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, meddig jutsz, ha meghalsz, csaknem a legelejéről kell újrakezdened mindent. És bizony a játék egyáltalán nem könnyű, még Normal nehézségű rablásoknál sem. Mondanom sem kell, a mosolyom cseppet sem volt őszinte, mikor a sztori vége felé lőtték agyon a karaktert és kapaszkodhattam fel ismét a ranglétrán, végignézve ugyanazokat az átvezetőket, végighallgatva ugyanazokat a monológokat. Tudom, hogy a roguelike még mindig nagyon felkapott műfaj, de hiába a Prey: Mooncrash vagy Void Bastards, az én véleményem az, hogy ezt igazán nem kellene keverni az FPS-ekkel.
Halj meg máskor
Hogy miért nem, arra a Crime Boss: Rockay City az élő példa. Rettenetesen unalmas végigszenvedni újra és újra a legnagyobb gengszterré válást, csak azért, mert egyszer fűbe harap az ember a kampány során. Érezhetően a kooperatív élményre hegyezték ki a játékmenetet, mert sajnos a mesterséges intelligencia is kritikán aluli: az ellenfelek nyomulnak előre és már a szemközti sarokról szórják az áldást. Furcsa, hogy guggolás közben szinte egyáltalán nem vesznek észre, szóval ezt ki lehet használni akár a nagyobb lövöldözések során is. Az AI vezérelte csapattársak csak a legritkább esetben bizonyulnak valóban hasznosnak, de ugye a roguelike elemek miatt őket is simán el lehet veszíteni (mármint, ha te meghalsz, mert a földről egyébként gombnyomásra felhúzhatóak), szóval halál esetén egy igazán ütőképes bagázs összeállításához állandóan le kell futni ugyanazokat a köröket. A játék ráadásul elég bugos is: ellenfelek teremnek elő a semmiből, vagy állnak meredten, maguk elé bámulva – néha inkább szánalomból életben hagytam őket, mert láthatóan ők sem igazán tudják hová tenni, hogy akkor most miféle posványba is keveredtek. A pályák fantáziátlanok, és ezek is úgy lettek összelopkodva más FPS-ekből, például a városi többsávos, autókkal teli rész egy az egyben a multis Santa Sena Border Crossing a tavalyi Modern Warfare 2-ből.
Hiába a nagy nevek és a '90-es évekbeli setting, a Crime Boss: Rockay City csúnyán elvérzett. Maga a játék gengszterkedős világa és a Payday-t idéző játékmenet eleinte csalogató, de olyan ez, mint egy régi, agyonmásolt VHS-kazetta, amire valaki ráírta, hogy A sebhelyesarcú, de valójában már az Amerikai nindzsa 3 van rajta. Sanszos, hogy a költségvetés legnagyobb része a hollywood-i sztárokra ment el, mivel ami így maradt, az bőven a felejthető kategóriába esik. Persze DLC-ként még be lehet hozni Steven Seagal-t vagy Wesley Snipes-t, de talán mindenkinek jobb lenne, ha a Crime Boss: Rockay City a feledés homályába veszne. Pont, mint azok az akciófilmek a tévében, amik előtt állandóan elaludtam.
