Az elmúlt egy hónap nálunk kooperatív programoktól hangosan telt el, elvégre miközben csatát hirdettünk a Skaven-hordákkal szemben az End Times komor pillanatait feldolgozó Vermintide-ban (Chris pedig vérgőzös harcot vívott a random emberekkel, akik gondolkodás nélkül szaladtak előre, hogy majd ők megváltják a világot… persze ez nem jött össze), arra is szakítottunk időt, hogy bombákat hatástalanítsunk a Keep Talking and Nobody Explodes segítségével (irodánk párszor felrobbant ezen tevékenységünk meggondolatlan lépései során), pluszban pedig megérkezett az Expeditions: Conquistadorért is felelős Logic Artists legújabb alkotása. A pár évtizeddel korábban játszódó lopakodós, zár- és rendszerfeltörős akciójáték pedig természetesen szintén csapatmunkát igényelt, amelynél gyorsan fejest ugrottunk a felmerülő kihívásokba.
Wilson mondja: jó lesz…
… én pedig vakon hittem neki. Noha nem vagyok grafikamániás, úgy gondolom, hogyha nincsenek meg a szükséges eszközök a térbeli megjelenítés minőségi formájához, akkor a fejlesztő inkább 2D-ben alkosson, így mindenki jobban jár. Nem baj a pixel, nem baj az elavult formavilág, csak 3D-s programnál ne kelljen a PS2-es szintet felelevenítő produkcióval találkozni. Ehhez képest a Clandestine fogolyszabadítós, számítógépeket és biztonsági kamerákat megbuherálós felvezetése igen nagy csalódásnak bizonyult. Hősnőnket külső nézetből irányítva kapjuk meg a betanító szakasz minden parancsát, amiknek során egyszer a TPS-módot gyakorolhatjuk, másszor pedig különféle rendszereken belül sajátíthatjuk el a hackerkedés legfontosabb lépéseit. Ami nagyon elszomorító: míg az utcán egészen korrekt textúrák kényeztetik szemünket, addig az épületekben steril és élettelen szobákat járhatunk be, a külső szegletben egyforma konténerek rontják az összképet, a beszélgetéseknél pedig baltával faragott arcok mozgatják a dialógusoktól függetlenül rángatózó fura szájukat. Itt már felvontam a szemöldököm, majd kérdő tekintettel néztem kollégámra. A reakció: próbáljuk ki a kétfős csapatmunkát.
Azután tényleg jó lett
A produkció lényege és élvezeti faktora pedig itt jelenik meg igazán. Elvégre, míg az egyik játékos hősnőnket irányítja külsőnézetes formában, lopakodik, őröket intéz el (nem muszáj halálos eszközöket alkalmaznunk), adatot és információt szerez, addig társa a műszaki berendezések segítségével figyeli útját és tisztogatja azt meg a zavaró tényezőktől. Több képernyőt és egy alaprajzot figyelve mondhatjuk, hol vannak a járőrök, merre találhatunk kamerákat (ezeket el is forgathatjuk), számítógépeket, biztonsági ajtókat törhetünk fel, sőt a rendszerbe is beléphetünk, hogy az admin figyelő tekintetét elkerülve tűzfalakat hatástalanítsunk, kódokat szerezzünk meg, amiket kommunikációval vagy éppen a programon belül írott formában továbbíthatunk partnerünknek. Mindez nagyon élvezetessé teszi az élményt, pláne mikor rájövünk, hogy a leányzó által a sarokba dobott csipogót (mondom, kilencvenes évek, ne csodálkozzunk) felhívva elcsalhatjuk a mindenfelé nézelődő biztonsági embert.
Mindent összegezve, igen, a Clandestine valóban élvezetes lehet mindazoknak, akiket a külsőségek nem annyira, a megszokottól némileg eltérő belső pozitívumok ellenben inkább érdekelnek. A korai Splinter Cellek és az Alpha Protocol mintájára ugyanis igen jófajta lopakodós akciójáték készült el, ami technikailag nem szállhat szembe a mai nagyobb címekkel, ám tartalma egészen egyedi szórakoztatási formát nyújt. Páros felfedezést és problémamegoldást a betárcsázós modemek világában, ami némi nosztalgiával is bír, miközben újfajta megközelítésből ismerhetjük ki, mennyi feladat vár arra, aki rendszereket óhajt észrevétlenül feltörni. Egy jó barát mindenképpen ajánlott a megvételéhez, mert a világ minden táját (Varsó, Koppenhága, London, Párizs, Kalifornia stb.) bemutató, közel húsz szintet teljesíteni egyedül nem az igazi.
