Egy már ismert, sikeres franchise kulcsát átadni egy teljesen új fejlesztőcsapatnak hihetetlen bizalmat sugall: más nevét befeketíteni, vagy annak korábbi sikereihez felérni képtelen utódot létrehozni olyan veszély, melynek terhét nem sokan veszik szívesen a vállukra. Ha pedig a kölcsönző maga a Nintendo, a szóban forgó birodalom pedig a Legend of Zeldáé, akkor ott egészen biztos, hogy valami nagyon különleges és példa nélküli van készülőben. Ráadásul, ha még azt is számításba vesszük, hogy a kulcsokat még csak nem is egy japán, hanem egy kanadai stúdió kapta meg, akkor már egészen biztosra vehető, hogy nem egy drága zsákbamacska vár – vagy legalábbis kicsi az esély rá.

Az alacsony esélyek viszont nemcsak a csalódás, de a túlélés témakörét is érintik, a Cadence of Hyrule ugyanis egy néha fájdalmasan nehéz akció-szerep-ritmusjáték hibrid, amely a Zelda világában játszódik. Hogy jött a franchise-hoz ez a műfaj? Úgy, hogy a Cadence lényegében a 2015-ös, a kultikus státuszt villámgyorsan elérő Crypt of the NecroDancer átszínezett, egész pontosan újragondolt változata, amely a Zelda-univerzumba helyezi át elődje egészen páratlan játékmenetét, amely két alappillérre épült: a ritmusra és az azonnali problémamegoldó képességre. Ez a Hyrule ugyanis nem egészen az, amit a több évtizedes világmegmentés során megismertünk. Ezúttal nem Ganondorf okoz bosszúságot, hanem egy Octavo nevű bajkeverő, aki hathatós közbenjárásával több darabra szakítja a Triforce-ot, elzárja a Hyrule-kastélyt a világ elől, és szörnyek tömkelegét szabadítja a sokat látott világra. Úgyhogy megint Link és Zelda az egyetlen, aki talán el tudja hessegetni a bajt.

Ezt nem a szokásos módon tesszük, a kisebb képernyőkre és eltérő zónákra osztott Hyrule-t nem szimplán csak bejárjuk, hanem szó szerint végigtáncoljuk, az éppen aktuális zene ritmusát követve. A játéktér maga láthatatlan négyszögekre van osztva, és minden (beleértve az ellenfeleket is) ezen csoszog, ugrál és természetesen támad: a cél az, hogy mi is a ritmusnak megfelelően cselekedjünk, akkor és oda lépve, ahol feltehetően nem fenyeget veszély. Nem egy körökre osztott metódus ez, mert ha egyhelyben állunk, attól még az ellenfelek nem teszik ugyanezt, de nem is egy szimpla ritmusjáték, mert minden egyes szörny teljesen egyedi mintázatot követ. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, ezt kell megtanulnunk, és azonnal igazodni a kialakult helyzethez, hiszen ellenféltípusból rengeteg van (ahogy helyszínből is), és mivel a világ egy kisebb része még változik is, ezért mindig teljesen új harci helyzetekkel kell szembenéznünk.

Előbb vagy utóbb pedig el fog érni a halál szele, és ez inkább előbb, esetenként akár percenként is bekövetkezhet. Egyrészt mert a Cadence néha frusztrálóan nehéz (de közel sem annyira, mint a NecroDancer!), másrészt mert rettentő sok roguelike-elemet is tartalmaz. A dungeönök például procedurálisan generáltak, Link/Zelda felszerelésének egy része pedig ideiglenes: vagy eltörnek a használattól, vagy elveszítjük őket elhalálozáskor (beleértve a pénzünket is). A továbbjutás kulcsa ezért az izommemória kifejlesztése: az ellenfelek és mintázataik kiismerése, a számtalan klasszikus Zelda-feladvány és akadály kiismerése, és persze egy masszív fegyver- és felszerelés-arzenál megszerzése, melyek mindegyike ismerős lehet a korábbi Zelda-játékokból. Itt is használnunk kell bombát, bumerángot, íjat, és persze olyan NecroDancer-alapcuccokat is, mint az ásó és a fáklya, mellyekkel a kisebb természeti akadályokat lehet eltüntetni.

Alkalom lesz rá bőven, a Cadence kampánya legalább 6-8 órát emészt fel, és emellé sorakoznak fel a napi kihívások, a high-score leaderboard, és a kooperatív mód, melynek hála a sztori befejezése után sem érdemes könnyes búcsút venni Hyrule-tól. Már csak azért sem, mert a Cadence sokkal több lett, mint egy átskinezett NecroDancer: nemcsak, hogy tökéletesen sikerült átültetnie Hyrule-t az egyedi játékmenetébe, de olyan tökéletesen használja ki a Zelda-világ alapvető elemeit, hogy nehéz elhinni, hogy korábban nem létezett elődje. Pazar, minden elemében szinte tökéletes spinoff, amely a Zelda-franchise nélkül is megállná a helyét a saját lábán. Vagy ha azt nem is, táncolni anélkül is jól tudna!