Bloodborne teszt

Megcsinálták. Szavamra, ezek az eszelős japán fenegyerekek tényleg megcsinálták. Alig egy évvel az előző játékuk, a Dark Souls II kiadása után előrukkoltak egy olyan programmal, amit az elődeivel közös gének ellenére sem lehet olcsó klónnak vagy szódával elpufogtatható, tisztes iparosmunkának nevezni. Nem kérem, a Bloodborne megérdemli a rivaldafényt, és bár jómagam sosem merészkednék olyan messzire, hogy akár egy játékra is azt mondjam, hogy „na, ezért megéri konzolt venni”, ebben az esetben azért minimum meggondolandónak tartom a beruházást. Persze csak abban az esetben, ha te, kedves olvasó, már feláldoztad a lelked a felkelő nap országában is csak a sötétséggel foglalatoskodó FromSoftware valamelyik előző alkotásában. Ellenkező esetben ugyanis nem vár rád más az átok rágta Yharnam városában, mint alvadt vér, és az üszkös pusztulás savanyú bűze.

ADJ VÉRT, ÉLETET ADSZ!

És hogy mégis miféle hely ez az Yharnam? Nos, képzeljétek el Józsefváros leglepukkantabb utcáit, mondjuk egy pestisjárvány idején! Megvan? Ha igen, akkor már akad egy halovány elképzelésetek arról, hogy milyen festői is a Bloodborne helyszínéül szolgáló, pokoli bánatba süllyedt város. A történet – akárcsak a Dark Souls II-ben – egy magányos kalandorról szól, akit rendíthetetlen küldetéstudata hajt előre a komor sötétségben: egy titokzatos vallási rend tagjaként az a feladata, hogy annyi fenevaddal végezzen az útja során, amennyivel csak tud. És bizony bestiából van bőven, lévén Yharnam városának lakossága egy különös fertőzés miatt állatias ösztönök hajtotta szörnyeteggé változott, a kevéske túlélő pedig elvesztette a maradék eszét is, és zárt ajtók és ablakok mögött röhögcsél hisztérikusan, vagy beszél össze-vissza. Ebbe a nem túl rózsás helyzetbe csöppen hát bele hősünk, akinek a Souls-sorozat hagyományaihoz hűen nincs sok mondanivalója. Játékosként mi is csupán annyit tudunk róla, hogy mint „vadásznak” az agresszív mutánsok kiirtása a munkája. Mivel azonban az általa is képviselt szent egyház hosszú évekkel ezelőtt sorsára hagyta a város lakóit, ők ennek megfelelően nem hőst, hanem opportunista szemétládát látnak az óhit hivatásos képviselőiben, és ott tesznek keresztbe derék vadászunknak, ahol csak tudnak.

Bizony, fentebb tényleg a Souls-családba soroltam a Bloodborne-t, méghozzá jó okkal, hiszen a játék tulajdonképpen olyan, mint a PS3-as (és érthetetlen módon azóta sem újra kiadott) Demon’s Souls és a Dark Souls epizódok összemosása. Csak épp a sztori szerint nem lelkeket, hanem vért gyűjtünk, ami a játékmenet szempontjából irreleváns különbség. A cikk során pedig, bár gyűlölöm az ilyesmit, lépten-nyomon hivatkozni fogok a Soulsokra, legfőképp a Dark Souls II-re, hisz a vak is látja, hogy a From tulajdonképpen kifejlesztett egy sikerreceptet, amit némi szezonális fűszerezéssel még nagyon sokáig el tud adni nekünk. S hogy miért nem mesélek többet a történetről? Hát mert nincs mit, ugyanis akárcsak a Dark Souls II-ben (bocs), a Bloodborne-ban sem gyömöszölik a szánkba a háttérben meghúzódó konfliktusokat. Sőt, az első végigjátszás után több kérdésünk lesz, mint amennyi a mindenféle komolyabb bevezetést nélkülöző első játékóra során felmerül. Ez pedig így van jól, hisz a From ezúttal sem csupán egyetlen végigjátszásra szánta a programját, a lore szerelmesei pedig garantáltan keresztül fognak vánszorogni rajta még vagy tízszer New Game Plusban, csak hogy egy-egy rejtélyes tárgy vagy rúna leírása alapján újabb elemeket illesszenek helyére az Yharnam összeomlását elmesélő kirakósból.

VÉRMESÉK

Orbitális luxus volna persze elvárnom, hogy mindenki tisztában legyen a Souls-játékok mibenlétével, szóval a folyamatos hasonlítgatás ellenére most szépen elmagyarázom, hogyan is működik a Bloodborne. Kérem szépen, a játék egy akció-RPG, valós idejű harcrendszerrel és nyitott fejlődéssel. A játékos egy általa generált karaktert irányítva próbál eligazodni Yharnam utcáin, és miközben aprítja a rossz vértől eltorzult népet, kapcsolókat aktivál, ismeretlen területekre jut el, találkozik néhány rébuszokban beszélő túlélővel, és ha mindent jól csinált, előbb-utóbb egy főellenfélbe botlik, ami valószínűleg egyből megöli szerencsétlent. Felvehető küldetések, hosszas dialógusok vagy percekig tartó átvezető videók nincsenek, helyettük a szabadon bejárható, terjedelmes város felfedezése szabja meg a követendő irányt. A lekaszabolt ellenfelekért járó tapasztalati pontot itt a begyűjtött vér jelképezi: ebből fejleszthetjük a vadászunk alaptulajdonságait (képességek nincsenek), valamint új felszerelést, tárgyakat vásárolhatunk belőle.

A vér tehát nemcsak az erősebbé válás záloga, hanem fizetőeszköz is, állandó dilemmába kényszerítve így az egyszeri Van Helsing palántát, hogy most akkor szintet lépjen, vagy vegyen pár új gyógyitalt. Ez azonban még nem minden: az összegyűjtött vér csak addig marad nálunk, amíg meg nem halunk, és ha ez a sajnálatos esemény bekövetkezik, hősünk a legutóbbi mentési ponton éled újjá, az összes addig már felszeletelt szörnyezettel egyetemben. A vér, amit oly sokáig kuporgatott, kilöttyent az utcára, így ha vissza akarja kapni, újra el kell jutnia a bukása helyszínére. Olykor előfordul persze, hogy egy kotnyeles bestia felnyalja az értékes nedűt, és ilyenkor csak a torkos rosszaság leölésével szerezhetjük vissza azt. Szemétség? Várjatok, van tovább is! A Bloodborne és a Souls-sorozat világában a játékos teljesen magára van utalva, az ellenfelek pedig oly mértékű túlerőt képviselnek, hogy még a legutolsó vasvillás jobbágy is gond nélkül képes kibelezni egy tapasztalt, bossokon edződött vadászt. Problem?

CSAK EGY CSEPP VÉR KELL

Habár a fent leírtak – a vért felnyaló lényeket leszámítva – ismerősek lesznek a Souls-veteránoknak, azért a From tudja jól, hogy az okosan kifundált, alapvetően a játékos büszkeségének döfködésére kihegyezett játékmenetet sem lehet újra és újra vonzóvá tenni úgy, hogy az időnként ne kapjon egy kis – stílszerűen – vérfrissítést. A Bloodborne esetében ezt a lőfegyverek implementálása, valamint a harcrendszer gyorsabb, agresszívabbra vett tempója jelenti, amit a fejlesztők nem átallottak megfejelni némi egyszerűsítéssel. Ami pedig tavaly működött, az most is teljesen rendben van. A mentési helyekként is üzemelő lámpások (igen-igen, a Dark Soulsban meg tábortüzek vannak, haladjunk) például egy központi helyszínre, a Vadászok Álmába (Majula? Na, jó, befejeztem!) teleportálnak bennünket, ahonnét a többi, már felfedezett és meggyújtott lámpáshoz egy gombnyomás árán juthatunk el ismét. Az Álomban fejleszthetjük a karaktert, és itt találhatók a játék boltjai is.

Ami pedig a lövöldözést illeti, nem kell attól tartani, hogy a Bloodborne buta shooterré avanzsál, lévén a bal kézben hordozott mordályok inkább csak taktikai segítőeszközök, semmint komoly tűzerővel kecsegtető gyilkoló szerszámok. A legtöbb ellenfél egy előre betanult mozdulatsor alapján harcol, aminek kitapasztalása elengedhetetlen a sikeres játékhoz. E balett során pedig mindig akad egy olyan pillanat, amikor ha rálövünk a szörnyre, az egy rövid időre lebénul, remek alkalmat nyújtva egy speciális támadás kivitelezésére, ami általában a lény életerejének felét elveszi. Ha  elszúrjuk az időzítést, akkor sem kell kétségbeesni, hisz egy új mechanikának hála vadászunk életereje pár másodpercig még visszaszerezhető gyors, egymást követő ütések árán. A talaj forrósodása esetén tehát egész nyugodtan kezdjünk el eszelős módjára hadonászni a jobb kezünkben fogott pengénkkel, mert kevés szerencsével túlélhetjük a végzetes benyomást keltő találkozást. És ha már szóba kerültek a vágó- és szúrófegyverek, fontos elmondani, hogy a „sorozat” előző részeinek megfelelően ezek képzik a harcrendszer alapját, azaz a Call of Dutyn edződött játékosok a Bloodborne beszerzése előtt jobban teszik, ha ismerkednek kicsit a konyhakéssel.

VÉRBEN AZ IGAZSÁG

Botorság volna azt feltételezni, hogy a Bloodborne „könnyebb”, mint a Dark Souls II volt. Mijazaki Hidetaka, a projekt felett bábáskodó direktor tavaly úgy jellemezte a programot, mint ami „hozzáférhetőbb” a korábbi fromos alkotásoknál. És bár akkoriban a legtöbb rajongó ezt úgy értelmezte, hogy az eladhatóság kedvéért a készítők feláldozzák az egyéniségüket, valójában csak most, a Bloodborne-nal töltött hosszú és keserves órák után értettem meg, hogy bizony Mijazaki nagyon jól fogalmazta meg a megfogalmazhatatlant. Ezzel a programmal könnyebb megismerkedni, mivel átláthatóbbá vált az elődeinél. Kevesebb statisztikára kell odafigyelnünk, nincs olyan sokféle haszontalan cucc és fegyver, lassabban amortizálódnak a pengék, nehezebb elakadni, és így tovább. Ugyanakkor a harcok minősége pont olyan, amilyet elvárunk a japán stúdiótól. Amennyiben vesszük a fáradságot, és minden egyes bestia viselkedését tanulmányozzuk, számtalan sikeres stratégiát kidolgozhatunk. Kellően sok szabadidő hiányában viszont a szóban forgó „hozzáférhetőség” sem lesz több üres marketingdumánál, hisz ehhez a programhoz elengedhetetlen a teljes koncentráció.

Még úgy is, ha a klimaxot jelentő főellenfelek – vagy ahogy itt nevezik őket, beastek – leveréséhez ezúttal is kérhetünk segítséget más játékosoktól. A multiplayer a Bloodborne-ban nincs annyira fókuszban, mint a Dark Souls II-ben volt, jelenléte mégis fontos, főleg amiért egy tapasztalt ismeretlen közbenjárása túllendíthet bennünket egy-egy teljesíthetetlennek tűnő szakaszon. Az élmény maximalizálása érdekében természetesen most is azt javaslom, hogy legalább két-három alkalommal fussatok neki a bossoknak egyedül. Ha ugyanis sikerül leverni őket, olyan adrenalinhullám száguld majd végig a testeteken, amilyet jómagam csak a From korábbi programjaiban tapasztaltam meg. Akadnak még a játékban a Dark Soulsból ismert testvériségekre hajazó vérszövetségek, mi több, közös megegyezésen alapuló PvP-re is van lehetőség. Ezek a komponensek azonban jórészt az első végigjátszás után válnak fontossá, addig pedig a létezésüket is nehéz észrevenni.

VÉRDEMES

A teszt végére érve eljött az ideje annak, hogy az ördög ügyvédjét játszva kicsit csámcsogjak a Bloodborne hibáin. Csakhogy az a helyzet, hogy ehhez nincs kedvem. Persze a játék nem tökéletes, mint ahogy semmi sem az. A kamerakezelés mondjuk, néha lehetne jobb, és azt is nagyra értékelném, ha egy-egy betöltés nem tartana cirka egy teljes percig, miközben csak a hatalmas Bloodborne logó képe ég bele a retinámba, nehogy elfelejtsem véletlenül, hogy nem a Dark Soulsszal játszom.

Mindezzel szemben áll viszont a játék által teremtett, páratlan összhang. A grafika például igazi mestermunka, ami a ’30-as évek amerikai horrorfilm-klasszikusainak jellegzetességeit keveri a steampunkra jellemző megoldásokkal. A helyszínek változatossága is lenyűgöző, elégre a belvárostól az Yharnam melletti erdőig bármerre barangolhatunk, méghozzá töltőképernyő nélkül. Ehhez jön még a kiváló hang és zene, valamint a From alkotásaira jellemző gyászos hangulat, amik együttesen bőszen ellensúlyozzák az apró technikai malőröket. Arról már nem is szólva, hogy a kódot utólag is lehet optimalizálni, így csökkentve mondjuk a betöltés időtartamát. Azt viszont ne kérjétek tőlem, hogy eldöntsem, jobb-e a Bloodborne az alig egy éves Dark Souls II-nél. Hisz ahogy a lelkek értéke, úgy ezek a különleges programok sem mérhetők össze.