BIT.TRIP RUNNER 2

A világ legegyszerűbb és egyik legösszetettebb játéka a Bit.Trip Runner 2. A látszólagos ellentmondás könnyen feloldható pár pálya végigrohanása után -- mert a program lényegében nem is szól másról, mint a száguldásról, a képernyő jobb oldalának eléréséről. Persze ez egyáltalán nem egyszerű feladat: ellenfelek, tereptárgyak és más, az egészségre kellőképpen káros akadályok gondoskodnak arról, hogy ésszel kelljen futni. És ezt az ötletet a Bit.Trip Runner 2 majdnem a zsenialitásig tökéletesíti.

HÁZI MUPPET SHOW

Nincs történet, nincs nagy, érzelmekkel és váratlan fordulatokkal átitatott narratíva, és még csak gazdagon kimunkált háttérvilág sincs, a Bit.Trip Runner-univerzum mégis parádés, hihetetlenül szívmelengető hely. Köszönhetően annak, hogy a színskála egészéből szemez, nincs olyan helyszín vagy világ, ahol ne minimum nyolc különböző árnyalat találkozna egymással; idővel még Commander Video, a zoknifigurák minden ismertetőjegyét magán viselő főhős is szivárványcsíkot húz maga után.

Minden tarka, minden kedves, mindennek szeme van, és semmi sem lehetetlen. A háttérben lehet egy meglehetősen illumináltan szédelgő kovászos uborka, egy Negro cukorkára emlékeztető futóbajnok, vagy egy kéjesen mosolygó fahordó... és ezek még csak az enyhébb esetek. A négy világra szabdalt Runner-univerzum mérföldekkel kidolgozottabb, egyedibb és gazdagabb, mint az első rész meglehetősen monoton játszótere. Ha csak ennyi újdonságot hozott volna a folytatás, már helyben lennénk – de ennél sokkal több lapul a kosárban.

Pedig maga a játékmenet mit sem változott: Commander Videóként most is ki kell kerülni minden akadályt, lehetőség szerint fel kell szedni az összes, szinte méterenként szétdobált aranytömböt, mindezt gyakorlatilag egyetlen élettel, egyetlen nekifutásra. Természetesen az egyes pályák emiatt alig egypercesek, de ez ne tévesszen meg senkit: idővel annyira sok lesz az akadály, olyan furmányos a terep, hogy akár tizenöt-húsz percekre is meg lehet akadni.

GÁTFUTÁSBÓL JELES

Akadály lehet egy trambulin, egy páncélba bújtatott rák, egy szikladarab, egy tűzgolyó vagy néhány szélsebesen száguldó kockadarab. A repertoár folyamatosan bővül, a későbbi pályák pedig örömmel fűzik egybe az egészet, szó szerint ezredmásodpercnyi időt hagyva a reagálásra. Az előd kifejezetten frusztráló, teljesen kiegyensúlyozatlan nehézségi szintje már a múlté, itt menetről menetre mutatkoznak be az újabb és újabb torlaszok, illetve azok a mozdulatok, amelyekkel ki lehet őket cselezni.

Kezdetben ez kizárólag az ugrást jelenti, amit később a csúszás, a rúgás, az elrugaszkodás és a pajzshasználat egészít ki. Mivel ezek mindegyike szinte egyetlen gombnyomást (kontroller használata gyakorlatilag kötelező), ideális esetben a D-pad valamelyik irányát használja, ezért semmiképp sem nevezhető bonyolultnak a maraton. Persze az első pár szinten még inkább ne gondoljon bele senki, mi lesz itt később, mert egyszerűen felesleges aggódni. Annyira ügyesen és akkurátusan, a játékba ágyazva történik a betanítás, hogy szinte észre sem vehető a váltás, hogy miként lesz zöldfülűből veterán az, aki a Parancsnok gúnyájába bújik -- egy idő után már az sem okoz majd gondot, ha egyetlen másodperc alatt vagy három különböző mozdulatot kell „bepötyögni”.

IMPOZÁNS TÁLALÁS

Elég ez a boldoguláshoz és a sikerhez? Egyértelműen igen. Pályából több mint száz van, és mindegyiken többször is érdemes, sőt, egyenesen kötelező végigmenni. Egyrészt az esetleg kihagyott aranyrudak miatt, másrészt az olyan titkos, vagy nehezen elérhető extrák érdekében, mint a kulcsok, illetve az ezekkel nyitható ládák. A nehezen megszerezhető bónuszok szinte mindegyike vagy extra pontot, vagy új karaktert rejt. Mindet összeszedni, illetve az ismerősök pontjait megdönteni az igazi cél, ehhez pedig bizony jó pár napra, vagy akár hétre is szükség lesz.

Mindezt egy gyönyörű tálalás fogja össze. A Bit.Trip Runner 2 végre átlépett a „rendes 3D-be”: minden karakter és maga a terep is rendes modellt kapott, annak ellenére, hogy kizárólag a világok végét jelentő főellenfelek megjelenésekor mozdul ki a kamera a síkból. A pixelstílust gyönyörűen sikerült átmenekíteni a térbe, és egy olyan háttérelem, egy olyan panel sincs, amely elvonná a figyelmet a külső szemlélő számára nehezen követhető akcióról. Az extraként bepakolt, 8-bites játékokat idéző retró pályák gyönyörűsége pedig külön oldalt is megérdemelne, ha a nehézségi szint nem lenne ott idegölő... de egyszerűen nem lehet haragudni a Runner2-re. Annyira szép, annyira varázslatos, annyira hangulatos, mint semmi más -- ha nem jönne ki más idén, akkor mindenképp ez vinné el a 2013 legjobb indie-címének járó díjat. Szélsebesen, persze.