Ha nem ismerősek, annyit el kell árulnom, hogy a The Brotherhood piciny fejlesztőcsapata nem véletlenül kapta a nevét: egy dél-afrikai testvérpár, név szerint Nicolas és Christopher Bischoff kettőse alkotja. A srácok egyszer már megmutatták, hogy mire képesek, a Kickstarteres tőkeinjekcióval induló, igazán remekre sikeredett sci-fi horror-kaland Stasis segítségével, majd ezt követte az előzményként felfogható röpke Cayne. Új játékuk, a Beautiful Desolation, pedig körülbelül annyi DNS-t örökölt előző alkotásaik játékmenetéből, mint a bevezetőben már említett Planescape-játékok és a Fallout-széria hangulatából, majd az egészet nyakon öntötték egy kis ’80-’90-es évekre jellemző „kazettás” (retro)futurizmussal. Ja, ezúttal a Doom óta sztárkategóriának számító Mick Gordon is besegített a zene megkomponálásában. Hát el lehet ezt rontani?
Ha meguntam, hogy mindig itt legyek…
Mielőtt nagyon messzire vinne bárkit a fantáziája, le kell szögezzem, hogy a hasonlatképpen felhozott szerepjátékokból „csupán” azok hangulatát és művészi irányát örökítette át a Beautiful Desolation, a The Brotherhood eddig felállított referenciájához hasonlóan továbbra is ízig-vérig point-and-click kalandjátékról van szó. Az izometrikus nézet és a gyönyörűen megrajzolt, előre renderelt hátterek csak egy részét alkotják a hangulatnak, melyet a karakterek valamint a lassan elénk táruló világ és annak háttértörténete tesz teljessé. A bizarr lények és a már-már mágiaszámba menő technológia a Torment: Tides of Numenerát juttatta eszembe, míg a posztapokaliptikus világ és a helyenként felbukkanó sötét humor pedig egyértelműen a Fallout-játékok sajátja. Mivel mind a kettő nagy kedvencem, így nálam nagyon betaláltak a témaválasztással Bischoff testvérek, de tagadhatatlan, hogy az egyvelegnek van egy nyomasztó, már-már szürreálisan sötét hangulata, mely órákkal a játék abbahagyása után is ott motoszkál az ember agyában.
A hangulatteremtéshez a zene is hozzájárul, melyre őszintén szólva talán nem figyeltem volna annyira oda, ha nem tudom, hogy Mick Gordon kreálmánya – persze itt a Doomból megismert agresszív, indusztriális muzsikák helyett inkább törzsi dallamok és természetes hangzások dominálnak, tökéletes aláfestésül a képi világ mellé. De amilyen jó a zenei irány, annyira lenne még mit csiszolni a karakterek szinkronján. Sajnos látszik (hallatszik) rajtuk, hogy szinkronrendező nélkül készültek a felvételek, a színészek játéka a nagyon jótól a vegyesen át egészen az élettelenig terjed, olykor egy karakteren belül is, ami elég gáz, főleg egy ilyen dialógus-vezérelt játékban. Viszont örülök, hogy most már afrikaans szlengben is megtanultam pár szót, de szerintem főleg káromkodni (az a sok „fok” meg „kak” azért gyanús, na).
Majd utazgatok, mert utazni élvezet…
A történet a ’70-es években indul, mikor az „évszázad viharának” titulált esőzés közepette egy hatalmas, lehetetlen geometriájú és ismeretlen eredetű tárgy váratlanul feltűnik Dél-Afrika egén. Ez a Penrose, mely a tudás hihetetlen méretű tárháza, és feltárása egy új korszakba röpíti az emberiséget: a robotika, a kibernetika, a génsebészet, az űrkutatás és a hadászat csak egy pár a megszülető és/vagy rohamosan fejlődésnek induló tudományok közül. Főhősünk, Michael, pedig a fejébe veszi, hogy riporterként az ő dolga leleplezni a földönkívülinek titulált tárgy eredetét, mely a jelek szerint egyáltalán nem az, aminek mondják. Kapóra jön, hogy testvére a Penrose körül vezet helikopteres túrákat, de a bejárás az objektumra természetesen tiltott, úgyhogy nagy a kockázat is. De a katonaság lesz a legkisebb gondjuk, mert egy megmagyarázhatatlan anomália következtében valahol egészen máshol kötnek ki, majd el is szakadnak egymástól. Nem tart sokáig rájönni, hogy a távoli jövőben landoltak, ami egyáltalán nem az a csodálatos utópia, melyet a technológiai ugrás hozhatott volna…
Szavannák, fekete nők…
A pusztaság, melyben kalandozni fogunk, csak ránézésre nagy, bár közel száz területen (előre megrajzolt „képernyőn”) fogunk megfordulni, de van, amelyikre csak egy tárgyért megyünk és többször nem is fogjuk látni. És ha már itt tartunk, a kalandjátékokra jellemző módon gyakran úgy szedünk majd fel valamit, hogy még fogalmunk sincs, mire lesz jó, de felszedjük, mert „érdekes” vagy „hasznosnak tűnik”. Ez is olyan műfaji betegség, mint az, amikor nem tudjuk, mi lesz a következő lépés, úgyhogy bejárunk minden felfedezett területet, mindenkivel beszélgetünk még egyszer, mindent megpróbálunk mindennel kombinálni, és minden vacakra rákattintunk, hátha sikerül továbblépni. Igen, ezzel is fogunk találkozni, még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi vagy ki kéne, mert fogalmunk sincs, merre lehet (ugye Lebanon, hogy száradnál meg az afrikai napon).
Ami már kicsit komolyabb hiányosság, az a két „harcrendszer”, melyek alkalmazására a történet egyes pontjain rá leszünk kényszerítve. Bár a halál közvetlenül minket egyszer sem fenyeget ezek során – sőt, az egész játékban nem találtam olyan pontot, ahol feldobhattam volna a talpam, pedig aktívan hülye voltam néha – mégis elég frusztrálók tudnak lenni. Egyrészt mert átgondolatlanok a képességek, másrészt szerencsefüggő a végkimenetele a harcoknak, de legfőképpen unalmasak az összecsapások. De legalább nincs sok belőlük.
Ó-ó-ó Afrika!
A műfajra jellemző hiányosságoktól eltekintve viszont minden nagyon a helyén van: színes, érdekes karakterekkel benépesített világ, melynek történetét úgy kell feltárni és összerakni az elhullajtott darabkákból. Kár, hogy közelebbről megismerni csak csapattagjainkat fogjuk, a többiekkel szinte csak érintőleges kapcsolatunk lesz. De még ez is elég ahhoz, hogy jónéhány filozófiai és morális kérdést indirekt módon feltegyenek a készítők a transzhumanizmusról, a halhatatlanná válásról, az emberségről és az emberiségről, a vallásról és még megannyi mély témáról. Ezek megválaszolását aztán inkább ránk bízzák, mert általában csak a negatív oldaluk kerül bemutatásra a karakterek és események által. Nem véletlenül disztópia, ahol járunk. Ami itt nem szimplán egy „rossz” társadalmi jövőképet jelent, hanem még mélységesen lehangolót és reménytelent is.
Aki szeret elmerülni egy képzelt jövőben és tényleg megélni a kalandot, annak kiváló élményben lehet része, amit igazán személyessé meghozott döntései tehetnek, melyek a jövő jövőjére vannak komoly kihatással. Akinek viszont lételeme a harc vagy mindenre kész választ vár, az inkább másfele keresgéljen.
