Batman: Arkham Origins Blackgate – Deluxe Edition teszt

A történelem ismétli önmagát, hiszen az év elején tesztelt (PC Guru 2014/02) Assassin’s Creed: Liberation HD után ismét befutott egy olyan játék felturbózott változata, amit eredetileg kézi konzol exkluzív (PS Vita és Nintendo 3DS) címnek szántak az alkotói. Aztán ki tudja miért (talán a nem túl magas eladási mutatók okán), a kiadásért felelős Warner Bros. Interactive Entertainment úgy döntött, hogy van létjogosultsága egy HD verziónak is, így április elején megjelent a Batman: Arkham Origins Blackgate – Delux Edition, ami immáron asztali számítógépeken és a leköszönő konzolokon (PS3, X360) nyújt egyszerre ismerős és egy kicsit mégis újszerű élményt. Hogy mekkora sikerrel teszi mindezt? A következő oldalakon természetesen ez is ki fog derülni!

Ugyanaz kicsit másképp

A Blackgate alapvetően teljesen hű a 2009-es Arkham Asylumban lefektetett alapokhoz, tehát ismét a Sötét Lovagot irányítjuk, adott a jól bevált free-flow harcrendszer, a detektívmód és a már megszokott kütyük használata. Ami változott, az a tálalás, hiszen ezúttal nem egy teljesen 3D-s környezetben játszódó akciójátékot kapunk, hanem egy, a metroidvania műfajba tartozó alkotást, ami lényegében egy 2,5 dimenziós játéktérbe ültetett, jókora szabadsággal megtoldott oldalirányú akció-platformer.

Batmannel az esetek jelentős részében csak jobbra, balra, felfelé és lefelé lehet közlekedni a ránk váró pályákon (ez alól főleg azok a részek jelentenek kivételt, mikor észrevétlenül kell kiiktatnunk a fegyveres rosszfiúkat), ám az élmény mégsem olyan, mintha egy klasszikus (Mario-szerű) platformerrel játszanánk. A ránk váró szakaszoknak van mélysége, így a megfelelő helyeken külön gombokkal és a rendelkezésünkre álló kütyük segítségével néha térben is mozoghatunk (bebújhatunk egy szellőzőbe, felkapaszkodhatunk egy „távoli” kiszögellésre stb.), illetve a sokszor kifejezetten ötletes pályatervezésnek hála folyamatosan olyan illúzióban lehet részünk, mintha egy teljesen 3D-s világban mozognánk – még az oldalirányúra korlátozott mozgás ellenére is.

Rutinból megy

Az ember azt gondolná, hogy a játéktér radikális változásával egy teljesen új irányítást és mechanikát kell megtanulni, de erről esetünkben szó sincs. Néhány apróságot leszámítva itt is minden ugyanúgy működik, mint a „nagy testvérek” esetében, legyen szó akár a kütyük használatáról, a szellőzők felfeszítéséről, a szervizaknákban történő mászkálásról, a siklásról, a detektívmód használatáról, vagy éppen a küzdelmekről.

Az például kifejezetten dicséretes, hogy a jól bevált free-flow harcrendszert szinte egy az egyben sikerült átültetni a 2,5D-s környezetbe. Batmannel ezúttal is látványos kombóláncokat hozhatunk össze, ha megszakítás nélküli tudunk pofozkodni, visszatér a jól bevált ellentámadás (counter attack), használhatjuk a köpenyünket, és helyenként most is szükség lesz némi taktikára, hogy legyűrjük az olyan ellenfeleket, akik szemből például nem támadhatók.

Habár a rendszer tényleg kifejezetten jól működik, nem mentes az apróbb hibáktól sem. Ilyen például, hogy helyenként úgy érződik, mintha a program nem reagálna időben a kattintásainkra, így hiába nyomunk ellentámadást a felénk közelítő rosszfiúk láttán, egy bekapott ütés hatására megszakad a kombósorozatunk, mert a rendszer nem, vagy csak késve érzékeli, hogy kivédenénk a gazfickók csapásait. Ugyanígy gondot okozhatnak a tömeges csatajelenetek is, főleg, ha speciális ellenfelek vannak a sorban, ilyenkor ugyanis a játéktér nem kedvez a harcnak, könnyen előfordulhat, hogy nem a megfelelő pribéknek visszük be az ütést, vagy éppen képtelenek vagyunk a hagyományostól eltérő bánásmódot igénylő gazemberek hátába kerülni.

A free-flow küzdelmek mellett aztán visszatér az úgynevezett predator mód is, ahol jobbára erősen felfegyverzett csapatokat kell hidegre tenni, méghozzá úgy, hogy mindeközben minket senki ne vegyen észre. Ezen alkalmaknál most is lehetőségünk van a vízköpők és kiszögellések használatára, lecsaphatunk a magasból, és bevethetjük a kütyüket is. Az ilyen típusú „harcok” különlegessége, hogy a játéktér ezen eseteknél szinte teljesen 3D-s, és a csendes pusztítás nagyjából kottára megegyezik azzal, amit a korábbi Arkham-játékokban tapasztalhattunk. Az egyetlen negatívum ezzel kapcsolatban, hogy a végigjátszás során csak nagyon kevés alkalommal lesz lehetőségünk ilyen akciókat kivitelezni.

Egy kis nyomozás

Arkham-játékról lévén szó nem maradunk detektívmód nélkül sem; a különleges nézet bármikor bekapcsolható, hogy a segítségünkre legyen, azonban ezen a téren hoz némi újdonságot a program. Egyrészt sok pályán a továbbjutás kütyükhöz kötött, azonban nem mindig egyértelmű, hogy mit is kell vagy lehet tenni. A detektívmód alkalmazása nem fedi fel automatikusan a megoldást, az egérrel végig kell pásztáznunk a teljes képernyőrészletet, ugyanis az átrobbantható falak és egyéb nyalánkságok csak akkor tűnnek fel, ha rájuk visszük a kör alakú szkennerünket, és megvárjuk, míg a hordozható Batcomputer ellát minket a szükséges információkkal – ezt a műveletet egyébként minden sárgával kiemelt tereptárgy esetén kötelező elvégezni.

Hasonló módon deríthetők fel a különböző bűnügyek (detective cases) is. Egy-egy ügy az összes bizonyíték megtalálásával oldható meg, és ahhoz, hogy megtaláljuk a (helyenként elég rendesen eldugott) hiányzó mozaikdarabokat, minden egyes helyszínt alaposan át kell kutatni a fentebb ismertetett módszer segítségével.

De mi a bibi?

A játékmenet az apróbb bakikat leszámítva teljesen rendben van, ám az első két Arkham-játékot nemcsak emiatt imádtuk, hanem a kifejezetten jól összerakott és hangulatos sztori miatt is. Ezen a téren viszont a Blackgate egyáltalán nem brillírozik, sőt, ha a program egészét nézzük, akkor kijelenthető, hogy ez a „mellékszál” a játéktér és a képregényes átvezető videók egyedi megvalósításán kívül szinte semmi újat nem mutat a rajongóknak.

A sztori szerint pár héttel járunk az Arkham Origins eseményei után, és egy éjszakai őrjárat során hősünk (életében először) összetalálkozik az Arkham Cityben kulcsszerepet játszó Macskanővel, aki éppen meglovasít valamit egy igen jól őrzött irodaházból. A Gotham Cityben játszódó, és oktatómódként is funkcionáló események folyományaként valamivel később lázadás tör ki az Arkham Originsből már ismerős Blackgate börtönben, ahol Joker, Black Mask és Pingvin felosztják egymás között az intézmény területeit (hasonlóan az Arkham Cityhez), és természetesen most is csak a helyszínre siető Sötét Lovag lehet az, aki helyére teszi a dolgokat.

Kapunk tehát egy szabadon bejárható, titkos helyekkel és gyűjtögethető cuccokkal teletömött zárt játékteret (hasonlóan az Arkham Asylumhoz), korábban már ellőtt gonoszokat (ez alól csak a teljesen jelentéktelen Bronze Tiger a kivétel), egy nem túl érdekes és nem túl csavaros sztorit, továbbá egy olyan játékmenetet, ami valódi újdonságokat egyáltalán nem tartalmaz. Az Armature Studio munkájának szinte minden elemével találkozhattunk már a korábbi Arkham-játékok valamelyikében, ráadásul – mondjuk ki – ennél jóval igényesebb megvalósításban, így az élmény végeredményben még a 2013-as Arkham Origins másol/beilleszt színvonalát is alulmúlja valamivel. Persze szó nincs arról, hogy a Blackgate rossz játék lenne, sőt, egy PC-n igencsak ritka műfaj kifejezetten tartalmas és szépen kidolgozott képviselőjével van dolgunk, de a név ennek ellenére is kötelez, és egy új Batman Arkham játéktól ennél sokkal többet várunk, még akkor is, ha nem a szériát megálmodó Rocksteady áll a fejlesztés kormányrúdja mögött.

Nagyban is megállja a helyét

Ami kapcsán viszont nem érheti szó a ház elejét, az a portolás minősége. Látvány terén ugyan hiába is várnánk az Arkham Origins minőségét, de a zsáneren belül kifejezetten minőségi látványról van szó, és ha nem tudnánk, akkor nem biztos, hogy észrevennénk, hogy a Blackgate egy kézi konzolos játék feljavított változata. A karaktermodellek szépen fel lettek skálázva, az animációk alapvetően rendben vannak, és a helyszínek is kifejezetten jól néznek ki, már ami a technikai megvalósítást és a textúrák minőségét illeti – a dizájn tekintetében viszont már nem jár a piros pont.

A Blackgate nem egy lineáris játék, már a történet legelején szabadon dönthetünk, hogy a börtön melyik részén kezdjük a kalandot, és az esetek nagy részében bármikor átmehetünk egy másik területre, sőt, még a főellenfelek legyűrésének sorrendje is rajtunk múlik. Ezt a kifejezetten impozáns szabadságot viszont nem sikerült kellő változatossággal párosítani, így hiába vannak egymástól elszeparált nagyobb helyszínek, azok alig-alig különböznek egymástól, ezért a felfedezésük (és a rajtuk keresztül történő oda-vissza rohangálás) egy idő után kifejezetten monotonná válik. Persze ez valahol érthető, hiszen mégiscsak egy kissé leamortizált börtönben járunk, ráadásul éjszaka, de ennél azért valamivel jobban megerőltethették volna magukat a tervezők.

Szerencsére a pályák felépítése kifejezetten ötletes (ezt már dicsértem is korábban), olyannyira, hogy alkalmanként el is lehet akadni. Amivel persze nincs baj, hiszen kellenek a fejtörők és a logikai részek egy játékba, de a helyzet olykor kifejezetten frusztrálóvá válik a programba épített térkép miatt, ami a játéktérrel ellentétben teljesen 3D-s, így sokszor előfordult, hogy én percekig képtelen voltam eligazodni rajta...

Venni vagy nem venni?

Habár – remélhetőleg – a tesztünkből érződik, hogy a Blackgate nem a játékgyártás csúcsa, sőt, lényegében az Arkham-sorozat sereghajtója, de ez korántsem jelenti azt, hogy nem érdemes játszani vele. Újdonságot ugyan tényleg csak nagyítóval találni benne, és a sztori láttán sem fog senki az arcához kapni, ennek ellenére egy kifejezetten jól összerakott és tartalmas játékról van szó, lényegében egy tisztességes iparosmunkáról. Valószínűleg senki nem fog az év játékaként hivatkozni rá, mégis egészen jól el lehet szórakozni vele, főleg, ha valaki az Arkham-széria vagy Batman nagy rajongója. A Blackgate akár tíz órát is meghaladó játékidővel, három nagyobb és pár kisebb területtel, hét főellenféllel, kütyükkel és fejlesztésekkel, tizennégy bűnüggyel és rengeteg gyűjtögethető cuccal (köztük kilenc különböző kosztümmel) várja a játékosokat, mindössze húsz euró fejében, ami azért egyáltalán nem olyan rossz üzlet. Arról nem is beszélve, hogy ezzel az epizóddal legalább lehet egy kicsit húzni az időt az Arkham Knight megjelenéséig.