A játék sztorija szerint hat hónapja történt a bevezetőben említett esemény, s az idővonat eltűnése óta Marty semmit nem tud a kissé ütődött, de mindenki által kedvelt Emmett Brown professzorról – csupán egy meglehetősen durva (másrészt nosztalgikus) rémálom keretében sikerül találkoznia vele. Ez nem csak azért probléma, mert fiatal hősünknek hiányzik az ősz üstökű barátja, hanem azért is, mert Hill Walley város vezetősége nekiáll elárverezni Doki cuccait a felszívódása óta felhalmozódott tartozások rendezésére. Marty természetesen igyekszik menteni a menthetőt, és épp sikerül a professzor titkos feljegyzéseit és terveit tartalmazó jegyzetfüzetet visszaszereznie a bajkeverő Bifftől, mikor a semmiből ismét feltűnik az időgéppé alakított DeLorean, ezúttal azonban Doki nélkül. Hősünk csupán a prof hűséges ebét, Einsteint találja a kocsiban, továbbá néhány homályos utalást arra, hogy az öreg feltaláló már megint valami komoly bajba keveredett. A feladatunk tehát kideríteni, hogy az idő melyik pontján ragadt le a jó doktor, illetve, hogy ismét kihúzzuk a csávából. Ez egy olyan sokat látott figurának, mint Marty (meg persze, mint mi), nyilván gyerekjáték lesz...
Klasszikus kaland
A Vissza a jövőbe játékot a Telltale Games fejlesztette, s akik képben vannak a csapatot, illetve a korábbi munkáikat illetően, azok már pontosan tudhatják, hogy mire számíthatnak. Egy jópofa grafikával megtámogatott klasszikus kalandjátékra, ahol a hangsúly a párbeszédeken, a hangulaton és a nem túl bonyolult fejtörőkön van. A játéktér teljesen három dimenziós „szeletekből” áll (ahogy azt már a Sam & Max szériákban megszokhattuk), akadnak rögzített, de „bejárható” pályarészek, illetve lesznek olyan területek is, ahol velünk együtt mozog majd a kamera. A történet során végig Martyt irányíthatjuk, vele kell majd megoldanunk az egyébként – megfelelő angol nyelvtudás birtokában – nem túl bonyolult fejtörőket. A metódus mondhatni klasszikus, hiszen az információszerzés alapforrásai egyrészt a pályákon felbukkanó szereplők, akik esetében érdemes az összes dialógus opciót végigzongorázni, másrészt minden esetben át kell pásztázni a helyszíneket, kutatva a felszedhető vagy megvizsgálható tárgyak után. A begyűjtött eszközök természetesen az inventorynkban landolnak, minden egyes holmink felhasználható valamire, csak meg kell találni a megfelelő személyt vagy eszközt, akivel/amivel az adott tárgyat „kombinálva” tovább görgethetjük a történetet. A játékban nagy szerepe van a scriptelt – azaz a cselekedetinktől független – eseményeknek is, ha tehát egy helyszínen már mindent megvizsgáltunk, minden párbeszéd megvolt, minden kombinációt végigpróbáltunk, és mégsem történt semmi, akkor lehet, hogy csak annyi a dolgunk, hogy kisétáljunk az adott területről, és máris beindul az az előre leprogramozott esemény, ami a továbbjutásunk kulcsát jelentheti.
Hangulatból jeles
A játékmenet tehát nem túl bonyolult, ám nem is ez viszi el a hátán a programot, hanem a hangulat, amit tökéletesen sikerült átemelni a filmekből. A karaktermodellek nagyon jól sikerültek, legyen szó akár Martyról, akár Dokiról, vagy éppen a kissé ostoba (és rosszindulatú) Biffről. Sajnos a szinkronhangok terén csak Cristopher Lloydot sikerült beszervezni a játékba, így a főbb szereplők közül csak Doki az, aki a már jól ismert orgánummal szólal meg, ám a többi figurát hiába nem az eredeti színész szólítja meg, a szinkronra egy panaszos szavunk sem lehet, főleg nem a Martyt életre keltő AJ LoCascio esetében, ő ugyanis szinte tökéletesen adja vissza a fiatal Michael J. Fox hangszínét és hangsúlyait. A jól eltalált hangok mellett pedig az az igazi hab a tortán, hogy már a kezdetektől, az első menübe belépve felcsendülnek a jól ismert, huszonöt éves, Alan Silvestri fémjelezte Vissza a jövőbe taktusok – a kellemes libabőr tehát garantált.
Persze a figurák kinézete, hangja és a zene még koránt sem minden, a játék élvezeti faktora a történeten és a humoron áll vagy bukik. Szerencsénkre a Telltale Games itt sem hibázott. A forgatókönyvet eleve nem bízták a véletlenre, a munkába bevonták az eredeti trilógia társalkotóját, Bob Gale-t, kinek köszönhetően egy minden ízében a filmekre emlékeztető játék született. A folytatás így nem csak abban merül ki, hogy ugyanazokat a szereplőket látjuk, akiket korábban, de számos utalást és összekötő kapcsot is találhatunk a történetben, és az egész cselekmény tökéletes párhuzamba hozható a három korábbi mozifilmmel. Ezúttal az 1930-as évekbe látogatunk vissza, megismerjük Hill Walley-t a szesztilalom korában, találkozunk Marty nagyapjával, megismerjük a fiatal Emmett Brownt, ismét feltűnik a bajkeverő Tannen família egyik korai tagja, sőt, nem maradhat ki a képből a Strickland család egyik jeles képviselője sem. Lényegében ugyanazokat a helyszíneket és momentumokat látjuk viszont, mint az első három részben, csak éppen a 30-as évekbe ültetve. Sőt, a Vissza a jövőbe-fanatikusok megnyugtatása végett még azt is eláruljuk, hogy ismét jut szerep a trágyás kocsinak is. Mi egyedül a gördeszkázást hiányoltuk a felhozatalból, de ennek hiánya tényleg magyarázható azzal, hogy ennek a „sportnak” még híre sem volt abban a korban. Cserébe megtudjuk, hogy mi van Doki családjával, honnan van az „új” DeLorean, és a játék végén még egy, a sorozat védjegyének számító tuti cliffhanger is vár minket. Az atmoszféra tehát adott, és szerencsére a Vissza a jövőbe humorfaktora sem kopott meg, így jó eséllyel még azok sem fognak csalódni ebben a programban, akik csak a nosztalgia okán akarnak játszani vele.
Zavar a téridő-kontinuumban
Habár az új Vissza a jövőbe játék tényleg szórakoztató és hű az alapanyaghoz, azért korántsem mentes a kisebb-nagyobb hibáktól. A karaktermodellek ugyan szépen ki vannak dolgozva, de az animáció néha igencsak döcögős, esetenként olyan, mintha marionett-bábuk mozognának a képernyőn. Ugyanígy a helyszínek is jópofák, tökéletes másai a filmekben látottaknak, de a grafika egyáltalán nem 2010-es színvonalú, számos elem igencsak elnagyolt, helyenként otromba pixelek rondítják a képet, és a külső helyszínek megoldása igencsak élettelen lett, Hill Walley főterén álldogálva az embernek olyan érzése van, mintha egy film üres díszletébe csöppent volna. Ezen felül a kamerakezelés is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen két helyszín áthidalása közben néha elveszítjük a fonalat, az előre lesz hátra, a jobbra a balra, és fordítva, ami főleg annak köszönhető, hogy a karakterünk még a nagyobb területű pályarészleteken is csak az előre kijelölt vonalakon haladhat. Persze ezek az „apróságok” nem rontanak sokat a játékélményen, de azért néha kizökkentenek a tökéletes hangulatból, így muszáj szóvá tenni őket.
Aztán van még egy „negatív” tényező, ami ugyan érthető, de nem kikerülhető: a 25 dollárért (avagy 17 euróért) árult öt epizódos program első fejezete csupán három órás játékidőt biztosít – ami még jóindulattal sem nevezhető túl soknak. Mielőtt bárki félreértené, nem kell epizódonként kifizetni azt a 25 dollárt, a teljes gyűjtemény kerül ennyibe, tehát ha kicsengeted a pénzt, akkor a többi részt automatikusan megkapod, és a végeredmény legalább 15 órányi játék lesz, ami ezen az áron igencsak baráti, de a három órás etap végén ez azért nem vigasztal. A játékidő feldarabolva tényleg elég kevéskének hat, és ezt az érzést csak rontja, hogy a következő rész csak valamikor február végén várható. Egy tökéletes világban biztos minden másképp lenne…
„Serious shit”
Vannak apróbb hibái, hosszú hónapokra szét van tördelve a teljes történet, de mi ennek ellenére is örülünk a Vissza a jövőbe játéknak, hiszen egy valóban jópofa kalandjátékot tisztelhetünk a képében, ami ráadásul még igazi nosztalgikus húrokat is megpendített bennünk. Az első epizód végigjátszását követően nagyon várjuk a folytatást, és ajánljuk ezt a játékot mind a kaland műfaj, mind a Vissza a jövőbe-trilógia szerelmeseinek.
