Eljátszottál már valaha a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az azték birodalmat sosem igázzák le a spanyol konkvisztádorok, ha Hernán Cortés sosem lengeti meg az Aranyhálót, vagy egyáltalán el sem éri mezoamerikát? Az elméletet immáron nemcsak a Civilization-sorozatban láthatod virtuálisan megvalósulni, hanem az Aztech Forgotten Gods (innentől egyszerűen csak Aztech) során is. A Lienzo fejlesztőcsapata egy különös „cyber-stone” világot alkotott, mely ötvözi az azték építészeti elemeket egy magasan fejlett civilizáció képével, Tenocstitlán városában egyszerre megférnek egymás mellett a hatalmas templom-piramisok és a repülő járművek, a csinampák (tavakon létrehozott, növénytermesztésre épült mesterséges szigetek) és az olyan megoldások, mint egy mágnesvasút.
Kő egy pofon?
Mi tagadás, a játék világa érdekes, főleg azok számára, akik legalább valamelyest érdeklődnek a közép-amerikai indián kultúra és mítoszok iránt. Persze hamar elszakadunk a múlt homályába vesző dolgoktól, és már a bevezető, irányítás alapjait lefektető oktatószakasz során egy hatalmas kő-ököllel felszerelkezve csapkodunk, ugrálunk, hovatovább, röpködünk a kő-tenyerünkből lőtt energiasugáron, akár egy azték vasember. Akarom mondani, vas-lady, merthogy ismeretlen hősnőnk a szebbik nemhez tartozik, ahogyan Achtli is, aki évszázadokkal később megörökli a drabális protézist, és így történetünk valódi főszereplője lesz.
Mondjuk, az számomra rejtély, hogy az anyja régész és tudós létére miért gondolja jó ötletnek azt, hogy egy szem lánya felpróbálja és kísérletezzen egy ismeretlen eredetű műtárggyal. Ahogyan az sem teljesen világos, hogy a nyüzsgő metropolisz szívében álló templom mélyén egyáltalán hogyan maradhatott titokban a létezése évszázadokon át. Ha túltettük magunkat a Prometheus-i magasságokba törő logikai bukfenceken, akkor nem árt, ha jó előre felkészülünk egy hosszú és jobbára eseménytelen bevezető szakaszra és sok olvasásra.
Az alacsony költségvetés okán ugyanis a szereplők nyögések, hörgések és morgások közepette, pusztán olvasható szövegben közlik egymással mondandójukat, miközben megismerkedünk Achtli tragikus múltjával és a sztori többi részével. Ezek közül talán a legfontosabb a kesztyű felvétele után állandó társunk, annak megalkotója, „Tez”, a hatalmas tollas-kő-kígyó-földönkívüli-izé. Mindeközben keresztbe-kasul berepkedjük a fővárost is, ahogy egyik átvezető nyögdécselésről a másikra igyekszünk.
A nagyjából félórányi akciómentes felvezetés után végre belevághatunk az első harcba, ami rögtön egy hatalmas kőszobor, és hamar világossá válik, hogy a játék tulajdonképpen csak ezekből a bossharcokból áll. Melyek általános nehézségét egyébként jellemzi, hogy egyetlen egy alkalommal sem haltam meg, ami az időnként újratöltődő öngyógyításnak köszönhetően amúgy eleve külön művészet lenne. És nem sokkal az első „óriásunk” legyőzése után az is egyértelművé válik, hogy összesen hat (plusz egy) ilyen összecsapásra számíthatunk az egész játék során. Vagyis, ha a könnyen felejthető és klisés sztorit elengedjük, a tömör játékélmény mindössze ezekre redukálódik, ami testvérek között is legfeljebb egy óra.
Pedig annyi mindennel fel lehetett volna még tölteni a játékot a kényszeredett és kínos átvezető szakaszok mellett, vagy inkább helyett. A röpködés és az új képességekkel bővülő repertoár adta volna a puzzle-platformer részeket, melyet akár metroidvania jegyekkel lehetett volna tovább fokozni. De ha már csak a kisebb csicskagólemekkel vívott harc több lenne egy szimpla gomb folyamatos nyomkodásánál, már az is jó lenne. A pénz hiánya a fentiek mellett a látványra alaposan rányomja a bélyeget, ami persze egyéni tűréshatárunkon múlik, de talán sok vodkával felöntött szódával még elmegy a valahol a kilencvenes években ragadt vizualitás. Kár érte, mert egyébként roppant élvezetes az irányítás, még ha néha nem is annyira precíz, mint lehetne. És kár érte, mert annyira érdekes lehetett volna az Aztech világa, ha alaposan kihámozzák, így viszont csak egy könnyen felejthető és egyáltalán nem isteni kezdő próbálkozás lett.
