Amennyiben rangsorolni kellene a világ legnagyobb hatású horrorjátékait, a Silent Hillt nyugodt szívvel odatehetnénk az olyan megkerülhetetlen klasszikusok mellé, mint az Alone in the Dark és a Resident Evil, a Konami 1999. február 23-án, tehát 26 évvel ezelőtt megjelent alkotása ugyanis pillanatok alatt belopta magát a PlayStation tulajok szívébe. A kor játékosait valósággal letaglózta, ahogy a hagyományos amerikai kisvárosok idillje találkozott a megmagyarázhatatlan borzalmakkal és a ködlepte utcákon grasszáló rémalakokkal, miközben történetmesélés terén is sikerült nagyot alkotnia a Tojama Keiicsiró vezette Team Silentnek. Ahogy az minden nagy népszerűségnek örvendő cím esetében lenni szokott, természetesen a Silent Hillel kapcsolatban is hamar szárnyra kaptak a különböző mítoszok, melyek közül messze kiemelkedett az a szóbeszéd, miszerint a települést a valóságban is létező Centralia ihlette. Noha a születésnaposunk rendezője több interjúban is kiemelte, hogy mind a helyszín, mind pedig a sztori a képzelet szüleménye, később pedig a művészi vezető, Itó Maszahiro is aláhúzta párszor ezt a tényt, Christophe Gans 2006-os adaptációja kis túlzással a négyzetre emelte a konteóhívők számát, miután kiderült, hogy a film írója, Roger Avary valóban végzett némi kutatómunkát cikkünk alanyával kapcsolatban. Értelemszerűen mindenkit arra bíztatunk, hogy inkább az eredeti alkotóknak higgyen, mintsem az alufólia sapkát viselő rajongóknak, mindenesetre nem meglepő, hogy többen is egyenlőségjelet véltek felfedezni a két helység között, hiszen Centralia históriája sem mentes a váratlan eseményektől, csak épp egyiknek sincs sok köze az okkulthoz.
A kép forrása: Don Emmert/AFP/Getty Images
Kincs, ami van
No de miért is számít annyira különlegesnek ez a település, melynek létezéséről ma már csak egy repedezett, graffitivel tarkított út, egy figyelmeztető tábla és egy már-már kakukktojásnak tűnő templom árulkodik? Ennek kiderítéséhez egészen 1770-ig kell visszautaznunk az időben, ekkor születtek ugyanis az első írásos feljegyzések a Columbia megyében található Centraliáról, amit mostanra ugyan kísértetvárosnak nevezni is túlzás a mindent visszahódító természet miatt, az 1800-as években azonban még egészen más volt a helyzet, hála a felszín alatt található antracitnak, amit a legtisztább és legnagyobb fűtőértékű kőszénként tartanak számon a szakértők. A völgy egyharmadát megszerző háborús hős, a Függetlenségi Nyilatkozatot is aláíró Robert Morris egyébként még semmit sem sejtett arról, hogy milyen érték lapul a lába alatt, erre csak a későbbi tulajdonos, a franciaországi születésű Stephen Girard jött rá néhány évvel később. Mivel az emberiség nem arról ismert, hogy a földanyánál hagyná a csilingelő érmékre és ropogós zöldhasúakra váltható természeti kincseket, a Locust Mountain Coal and Iron Company 1842-ben birtokba vette a földet, egy tehetséges mérnök segítségével pedig még egy falut is terveztetett a társaság, ami a Centreville nevet kapta.
Itt egyébként felfedezhető némi kis párhuzam a Silent Hill és a valóság között, hiszen a játékban is 1850 körül derült fény a széntelepek létezésére, melynek örömére azon nyomban meg is nyílt a Wiltse Coal Mine. A különbség csak annyi, hogy míg ott sikerült kitermelni a fűtőanyagot, addig a valóvilágban épp az okozta a galibát, de erről majd egy kicsivel később. 1856-ra két bánya is megkezdte a működést, kilenc évvel később pedig elkészült a Lehigh Valley Railroad egyik ága, amely a Blue Ridge-en keresztül szállította a szenet Kelet-Pennsylvaniába. Dübörgött tehát az üzlet, éppen ezért az akkor 1300 lelket számláló város megkapta a végleges nevét, nem mellesleg be is jegyezték, hogy könnyebb legyen az adminisztráció.
A kép forrása: AP Photo/Carolyn Kaster, File
Baljós árnyak
Az 1860-as években aztán került néhány sötét ecsetvonás Centralia tájképére, a Molly Maguires nevű, Írországból származó titkos társaság tagjai ugyanis számos erőszakos bűncselekményt követtek el a területen – legalábbis állítólag, mivel voltak, akik szerint a bányatulajdonosok keverték gyanúba őket, ezzel elejét véve annak, hogy szakszervezetekbe tömörítsék a munkásokat. Deryl B. Johnson pennsylvaniai történész szerint a társaságot többek között a város alapítójának és tervezőjének, Alexander Rae-nek, valamint a környék első papjának halálával is összefüggésbe hozták, a bűnösségüket pedig elég jól bizonyítja, hogy miután 1877-ben több feltételezett vezető is bitófára került, véget ért a bűnözési hullám. Nem úgy a bányászat, melynek fogaskerekei a tragédiák ellenére is rendíthetetlenül forogtak tovább, olyannyira, hogy 1890-re Centralia nem már kevesebb mint 14 üzlettel és 27 szalonnal rendelkezett. Talán mondanunk sem kell, hogy ez a virágzás nem tartott örökké, hiszen mire beütött az 1929-es gazdasági világválság, lélekszám és bevétel terén is csökkentek a mutatók, a New York-i tőzsdekrach-ot követő hanyatlás után pedig öt bánya is bezárt, hogy aztán az 1960-as évekre az összes vállalat megszüntesse a munkát. Ezzel akár a történetünk végére is érhettünk volna, ám az igazán sorsfordító események még csak ezután következtek, lássuk tehát, mi szította fel a tüzet, ami az esetünkben szó szerint értendő.
A kép forrása: Kean Collection/Getty Images
Tűzgyújtó
Múltidézésünk következő, egyben legfontosabb fejezete 1962 májusában vette kezdetét, amikor is a lakók épp az Egyesült Államok egyik legfontosabb ünnepére, a Memorial Day-re, avagy az emlékezés napjára készülődtek, melynek keretében a városi tanács elrendelte az egyik elhagyatott bányagödörben található hulladéklerakó megtisztítását. Ez akkoriban egyet jelentett azzal, hogy fogták, és felgyújtották az esztétikai és higiéniai szempontból sem túl előnyös szeméthalmot, és bár az önkéntes tűzoltók igyekeztek féken tartani a lángokat, később több helyen is újabb tüzek keletkeztek, elültetve ezzel a kétségbeesés és a bizonytalanság magvát. Némi kutatás után kiderült, hogy az említett gödör alatt volt egy lyuk, amely a bányászati tevékenységből maradt alagutakba vezetett, hiába pumpáltak azonban vizet a járatokba, és fedték le az egészet agyaggal, a baj addigra már megtörtént, épp csak azt nem sejtették az ott élők, hogy mekkora katasztrófát idéztek elő a meggondolatlan szemétégetéssel. A tűz ugyanis meggyújtotta az egyik antracit eret, amely lassan, de biztosan elkezdett terjedni az évtizedek során vájt alagutakban, amikből addigra annyi húzódott az utcák alatt, hogy képtelenség lett volna megmondani, melyik, vagy épp melyikek táplálják a lángokat. Ebből kifolyólag hiába próbálkoztak az árokásással, vízzel és zúzott kővel, minden kísérlet kudarcba fulladt, miközben szó szerint egyre forróbb lett a talaj az egészségügyi problémákra panaszkodó emberek lába alatt, a házak és a sírkövek pedig napról napra közelebb hajoltak a talajhoz – természetesen nem önszántukból.
A kép forrása: YouTube
Felismerés
Az eddig elhangzottak alapján talán hihetetlennek tűnhet, de egészen 1979-ig kellett várni arra, hogy Centralia polgárai felismerjék a probléma nagyságát. Ebben az évben történt, hogy a város polgármestere, John Coddington le akarta ellenőrizni egy földalatti benzintartály szintjét, ám hamar feltűnt neki, hogy mennyire felforrósodott az erre szolgáló pálca, így aztán gyorsan leeresztett egy hőmérőt, ami nem kevesebb mint 78°C-t mutatott. Bár ennek, valamint a növekvő szén-monoxid szint miatti rosszulléteknek bőven elegendőnek kellett volna lenniük ahhoz, hogy a vezetőség megkongassa a vészharangot, végül egy kis híján emberéletet követelő felfedezés hozta meg a valódi áttörést. 1981. február 14-én ugyanis az akkor 12 éves Todd Domboski épp a nagyanyja kertjében tartózkodott, amikor hirtelen megnyílt alatta a talaj, és egy körülbelül 46 méter mély víznyelőbe zuhant, ám egy földből kiálló gyökér és a segítségére siető unokatestvére szerencsére megmentette az életet. Ez az esemény végül felnyitotta a lakók szemét, más kérdés, hogy Centralia számára addigra már ütött a vég órája, hiszen az évtizedekkel korábban elszabadult tűz megállítására a világ összes pénze és ideje sem lett volna elég. Szélmalomharc helyett tehát úgy döntött az amerikai kongresszus, hogy 42 millió dollárt áldoz a lakosság áttelepítésére, amit a többség nem meglepő módon azon nyomban el is fogadott, így 1993-ra csupán 63 ember maradt a területen, az utolsó hét lakó pedig csak egy bírói végzésnek köszönhetően dönthetett úgy, hogy az elátkozottnak tűnő helyen tölti el a hátralévő idejét. Miután a település kiürült, szinte az összes épületet lebontották, ahogy a 61-es út azok között áthaladó szakaszát is lezárták, végül pedig megszüntették az irányítószámot, mintegy kitörölve ezzel a létezésből az időközben virágzásnak indult katasztrófaturizmus egyik közkedvelt helyszínét.
Az elektromos eszközök és az okoskütyük elterjedése miatt ugyanis a mai napig rengetegen gondolják úgy, hogy felcsapnak dokumentumfilmesnek, és bejárják a mostanra szinte teljesen erdővel borított terület, dacára annak, hogy az állam környezetvédelmi minisztériuma szerint még akár egy évszázadig is eltarthat az emberi gondatlanság miatt keletkezett pokol. Az a pokol, amit egyébként a művészek is felfedeztek maguknak, mivel a már említett Silent Hill-film mellett a David Wellington által írt Vampire Zerónak és Dean Koontz 1995-ös regényének, a Strange Highway-nek is van némi köze Centraliához, ami érthető okokból máig birizgálja a horror iránt érdeklődők fantáziáját. Így zárás gyanánt ismételten kihangsúlyozzuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a hajdani bányászközpont semmilyen téren nem kapcsolódik a Konami 26 esztendős remekművéhez, ennek ellenére azonban annyira érdekes ez tragédiába torkollott sztori, hogy érdemesnek találtuk az elmesélésre.
A borítóképek forrása: Reddit, Sony Pictures Classics/Photofest
