Évek, sőt, évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy mégis mennyire fontos a grafika egy videójáték esetében, hiszen míg az egyik tábor sokadlagos tényezőnek tartja a minőség szempontjából, addig a másik csoport képviselőinél vízválasztó lehet annak eldöntésében, hogy kinyissák-e a pénztárcájukat egy-egy alkotás miatt. Az igazság valahol félúton keresendő, mivel akárhogy is nézzük, a látvány az első, ami képes lehet bevonzani a nagyérdeműt, ugyanakkor nem árt érdemi játékmenetet is pakolni a cukormáz alá annak érdekében, hogy a képernyő előtt ragadjon az egyszeri gamer. Ha ebből a két feltételből csak az előbbi teljesül, annak egy mutatós, ugyanakkor lelketlen és üres produkció lesz az eredményre, amire szinte azonnal ráaggatják az emberek a pejoratív értelemben vett techdemó jelzőt, és bár nem minden esetben mondható jogosnak ez a fajta felcímkézés, bizony szép számmal születtek már videójáték-köntösbe bújtatott technológiai demonstrációk. Ebbe a nem túl megtisztelő társaságba a 2015. február 20-án, tehát kereken tíz évvel ezelőtt megjelent The Order: 1886 is beletartozik, ami a világ legszebb rossz játékaként vonult be a történelembe, a kerek évforduló apropóján pedig összegyűjtöttünk öt olyan programot, ami nem sokat tudott felmutatni a letaglózó prezentáció mellett.
A kép forrása: PlayStation Store
The Order: 1886
És ha már szóba került az aktuális születésnaposunk, mi mással is kezdhetnénk a sort, ha nem a tavaly augusztusban bezárt Ready at Dawn PlayStation 4 exkluzív TPS-ével. A The Order: 1886-nak minden esélye megvolt arra, hogy a Sony házon belüli Gears of Warja váljon belőle, az Artúr-mondakör elemeit a steampunkkal és válogatott rusnyaságokkal (például vámpírok és vérfarkasok) vegyítő lövölde azonban meg sem közelítette az Epic Games tesztoszteronban úszó hentparádéját. Noha tény és való, hogy grafikát tekintve még a PC-s nagyágyúk is elismerően bólogattak, emellett pedig atmoszféra terén sem érhette szó a ház elejét, mindez sajnos nem sokat számított, mivel a játékmenet évtizedes lemaradásban volt a zsáner többi képviselőjéhez képest, a történet pedig még azelőtt véget ért, hogy igazán beindultak volna az események. A teljes képhez ugyan hozzátartozik, hogy a Sony állítólag rendkívül szűk határidőt szabott a stúdiónak (ebből adódóan pedig többször is előkerült az olló), de ez értelemszerűen nem igazán hatotta meg azokat a felhasználókat, akik a pénzükért cserébe vontatott átvezetőket, felejthető karaktereket és ásítozást generáló puffogtatást kaptak.
Ryse: Son of Rome
Noha a Crytek kapcsán az eredetileg tényleg techdemóként indult Far Cry-t, valamint annak szellemi örökösét, a látvány forradalmát elhozó Crysist is fel szokták emlegetni ebben a témában, leginkább a Kinect exkluzívként beharangozott, végül azonban az Xbox One egyik nyitócímeként debütált Ryse: Son of Rome-ra illik a mondás, miszerint nem minden arany, ami fénylik. Marius Titus filmszerű jelenetekben gazdag hadakozása legfőképp azért kapott közepes pontszámokat a szakmától (valamint a játékosoktól, bár a steames értékelések alapján időközben javult a megítélés), mert az eredeti elképzelés miatt egyszerű volt, mint a faék, ergo hiába számítottak még hollywoodi mércével mérve is látványosnak az összecsapások, az emberek elég hamar ráuntak ugyanannak a két-három gombnak a folyamatos püfölésére. Sztori szintjén ugyan akadt néhány csúcspontja az opusznak, ám ezek képtelenek voltak kompenzálni a rövidséget és a hamar repetitívvé váló vagdalkozást.
Killzone: Shadow Fall
Az új konzolokra érkező első produktumok esetében mindig benne van a pakliban, hogy csupán az adott masina burkolata alatt megbújó erőt hivatottak demonstrálni, elég csak megnézni listánk előző képviselőjét. Ez az állítás pedig a PS4-gyel egy időben érkezett Killzone: Shadow Fallra is igaz, mert bár a Guerrilla Games belső nézetű lövöldéje egyáltalán nem lett olyan középszerű, mint a Ryse: Son of Rome vagy a The Order: 1886, egy belsős fejlesztésű, nem mellesleg system sellernek szánt alkotás esetében azért többet várna az ember holmi tisztes iparosmunkánál. Márpedig a 30 évvel az eredeti trilógia után játszódó Shadow Fall képében egy minden téren standardnak számító FPS került a korongra, ami nem a feszült cselekményével vagy a soha nem látott megoldásaival, hanem a tűéles textúráival és a képernyőről lemászó részecskeeffektjeivel kívánta lenyűgözni a friss PlayStation 4 tulajokat. Ideig-óráig ugyan működött is a varázs, kis idő elteltével azonban elkezdtek felbukkanni a csillogás mögött rejtőző hibák és hiányosságok, amik bizony rányomták a bélyegüket az élményre. Ettől függetlenül persze nem vennénk zokon, ha egyszer folytatódna a széria, ám a Horizon-sorozat sikeréből kiindulva kötve hisszük, hogy a Guerrilla valaha is visszakanyarodik a Helghastekhez.
Assassin’s Creed
Mára ugyan kétség kívül az Assassin’s Creedet tekintjük a Ubisoft legfontosabb franchise-ának, annak első része viszont még felettébb messze állt attól, hogy instant klasszikusnak, vagy akár egy nagyszerűen összerakott alapkőnek nevezzük. Bár a szebb napokat is látott vállalat mindent elkövetett azért, hogy az új üdvöskéje felkerüljön a videójátékos térképre, sajnos rögtön a megjelenés után kidurrant a lufi, a párját ritkító grafika (ezen a téren csak a Crysis és a BioShock tudta vele felvenni a versenyt 2007-ben) ugyanis egy olyan nyílt világot takart, amiben némi céltalan gyűjtögetésen kívül semmit sem csinálhattak a Rend kötelékébe szegődött felhasználók. Ezzel önmagában véve még nem is lett volna probléma, hiszen a legelső Mafiában is csak díszletként szolgált Lost Heaven városa, ám az Assassin’s Creed játékmenet szempontjából is pillanatok alatt ellőtte az összes puskaporát, a valóban egyedinek ható alapkoncepció és a fantasztikus hangulat pedig nem volt képes elvinni a hátán az egész produkciót. A rá két évre érkezett folytatás aztán még jobban ráerősített arra az érzésre, hogy a nyitányt csupán egyfajta váznak szánta a Ubisoft, holott mennyivel jobban jártunk volna, ha Altair históriájába is annyi energiát fektetnek a szakik, mint az itáliai kiruccanásba.
Senua’s Saga: Hellblade 2
Listánk utolsó darabja némiképp kakukktojásnak számít abból a szempontból, hogy az elődjéhez hasonlóan a tavaly májusban befutott Senua’s Saga: Hellblade 2 is egy fontos betegségre, nevezetesen a pszichózisra kívánta felhívni a figyelmet, méghozzá meglehetősen hatásos képi elemek egész armadájával. A címadó kelta harcos második pokoljárása telis-tele volt letaglózó jelenetekkel és szívbe markoló képsorokkal, játékmenet terén azonban nem sokat változott az első részhez képest, így aztán eléggé szűkösre sikeredett az interakciós eszköztár. A kevés taktikai lehetőséget kínáló harcrendszer és az ugyanazokra a mechanikákra épülő feladványokat leszámítva a Hellblade 2 tulajdonképpen egy sétaszimulátorként üzemelt, ami ugyan tapsot érdemlő rendezéssel lett megáldva, ám ennyi pénzért némileg többet vártak az emberek, ezen pedig az Xbox Game Pass sem sokat változtat.
Tagadhatatlan viszont, hogy a nem épp lányregénybe illő utazás példaértékű módon mutatta be az Unreal Engine 5-ben rejtőző erőt, hiszen minden egyes másodpercben CGI videókat megszégyenítő látvány tárult a szemünk elé, legyen szó karaktermodellekről, környezetről vagy effektekről. Ebből kiindulva mondjuk biztosan nem örültek a Ninja Theorynél, amikor a Digital Foundry csapata végül az Indiana Jones and the Great Circle-t választotta 2024 legszebb játékának, ez azonban semmit sem von le a stúdió érdemeiből, a Senua’s Saga: Hellblade 2-ben ugyanis valósággal megelevenedtek a sanyarú sorsú hősnő rémálmai, felejthetetlen élményekkel ajándékozva meg ezzel a kuriózumra vágyó közönséget.
Mi tehát ezzel az öt alkotással szerettünk volna megemlékezni az épp a születésnapi tortáját majszoló The Order: 1886-ról, ám természetesen most is akad még néhány olyan portéka, ami bőven elfér a „futottak még” kategóriában. Ahogy azt már említettük, sokak szerint a Far Cry és a Crysis is a techdemók közé sorolandó, de az előzményként funkcionáló Gears of War: Judgmenten is az érződik, hogy a lengyel People Can Fly csupán be akarta mutatni, mi mindent lehet kisajtolni az akkor már leköszönőben lévő Xbox 360-ból. A méltán híres Frostbite Engine-hez pedig rögtön két technológiai demonstráció is köthető, mivel a Need for Speed: The Run körülbelül 2-3 óra alatt abszolválható kampánya csak arra volt jó, hogy elénk tárja, miként muzsikál a motor autós játékok alatt, a Battlefield 2042-t pedig leginkább a kudarcba fulladt megjelenés és a parádés prezentáció miatt szokták emlegetni a fanok. És ti mivel egészítenétek ki a listát?
A borítóképek forrása: Ready at Dawn
