Hilda, a Northwind légió harcos amazonja küldetésre indul a hatalmas városállam, a görög és római mitológia inspirálta Aphes felé, hogy megkeresse, és – ha szükséges – megmentse elveszett apját. Ám ez a küldetés nem sétagalopp, mert mindenféle, nála általában jóval nagyobb szörnyeteg állja az útját, ráadásul a kaland során hozott döntések is megnehezíthetik a dolgát.
A választás fontossága
Az Asterigos: Curse of the Stars a felszínt tekintve olyan, mint egy lebutított Dark Souls. Nem annyira kegyetlen, mint a FromSoftware játékai, példának okáért, ha itt meghalunk, nem veszítjük el a begyűjtött tárgyakat, és nehézségi fokozatok is vannak. A legkönnyebb fokozaton a játék gyakorlatialg egy laza ujjgyakorlat, még a főellenfelek sem okoznak kihívást, szóval hasonló, mint a Star Wars Jedi: Fallen Order, de bizonyos tekintetben még annál is könnyebb.
Főhősnőnk persze folyamatosan fejlődik, az XP-t két különböző csoportban adagolva kapjuk és költhetjük el. Az egyik csoport az aktív, a másik a passzív képességek sora, de emellett Hilda páncélzatát és fegyvereit is csereberélhetjük – természetesen erősebb darabokra. Apropó fegyverek, van itt vágó, ütő és dobó eszköz, ezekből egyszerre kettő lehet nálunk, és érdemes két különböző fajtát magunknál tartani, hogy támadásaink minél változatosabbak legyenek.
Na de akkor mi az, amiben az Asterigos: Curse of the Stars eltér a többi soulslike játéktól? A válasz az, hogy itt a játékosnak döntéseknek kell hoznia, és eme választásoktól függően lesz könnyebb vagy nehezebb az életünk. Hilda naplója vagy a megbízók mindig adnak valamilyen támpontot arra nézve, hogy mi a jobb út. Például, még a játék elején vissza kell szereznünk egy mágikus tárgyat, és ez esetben a feladatot adó figura kéri meg Hildát, hogy kerülje a nyílt konfrontációt.
Na most, első körben, mivel szeretek maximálisan megfelelni a kéréseknek – hiszen általában az a jövedelmezőbb út –, elkerültem az összecsapásokat. A jutalmam nem is maradt el. Nagyobb betekintést kaptam a történetbe, Hilda jelleme érettebb irányba kezdett fejlődni (ez is hatással lehet a sztorira), jóval kevesebb ellenfél állta az utamat és szövetségeseket nyertem. De ugyanez a küldetés végigvihető úgy is, hogy mindenkit megölünk, beleértve azt az embert, akinek életben hagyását külön kérik. Ez esetben egyrészt jóval több akcióban lehet részünk, ugyanakkor a történet kevésbé lesz árnyalt – hiszen meghalnak szereplők, akik azt kibonthatnák –, szövetségeseink elfordulnak tőlünk, Hilda jelleme pedig hevesebb, gyerekesebb irányt vesz. Például ilyen esetben nehezebb lesz a békésebb megoldások kieszközölni, hiszen ki akarna olyannal tárgyalni, aki forró fejjel hamar kardot ránt.
Az ilyen és ehhez hasonló döntések szövetségeseket és ellenségeket szerezhetnek nekünk, és ez az, ami képes megragadni a játékost az Asterigos: Curse of the Stars-ban. Ez emeli ki a többi, hasonló játékok sorából, főleg mert az embert kíváncsivá teszi, hogy vajon mi történik a másik úton, nem jobb-e az. Szóval ebben a játékban kicsit megkavarták a szokásos menj-pusztíts-menj-pusztíts receptet.
Erre persze nagy szüksége is van az Asterigos: Curse of the Stars-nak, mert sajnos minden más tekintetben legfeljebb a korrekt szintet üti meg. A grafika stílusos, de eléggé fapados, a harcrendszer szintén lapos, ráadásul az összecsapások nagyon hamar rutinszerűvé, unalmassá válnak. Még a főellenfeleket is nagyon gyorsan ki lehet ismerni, a kisebb ellenlábasok pedig még tömegesen sem okozhatnak fejfájást. Pláne, ha más soulslike játékokban már rutint szereztünk.
Összességében tehát úgy érzem, az Asterigos: Curse of the Stars egy alapvetően jó játék lett, ami döntésekre alapozó mechanikájával, ha nem is látványosan, de kiemeli a soulslike programok egyre népesebb tömegéből. Ugyanakkor minden más területen eléggé laposra sikerült, így várhatóan fog átütő sikert aratni. Talán még Hilda vidám karaktere az, ami jobban megmaradhat az emlékezetünkben, de ennél többet tényleg nem tud nyújtani ez a játék.
