Tavaly augusztusban az Age of Wonders-sorozat húszévnyi, hosszú szünetekkel tarkított fantasy kalandozás után bemasírozott a csillagok közé, egy elborult disztópiába. A kiindulópont egy (ekkor már kevésbé) virágzó galaktikus birodalom volt, amit a galaxisokon átsöprő anomália tett nyomorult státuszba, miközben maradványait olyan fajok vették birtokba, mint a rovarszerű Kir’Ko, a borgokra hajazó Assemblyk, vagy többek között a szájberdinókkal kokettáló amazonok. És ha egy üzlet beindul… nos, időközben a fejlesztőknek eszébe jutott, hogy kéne egy új faj, a soros meetingen pedig valaki felüthette az ásványvizet hallucinogénekkel, mert a gyíkember és álca párhuzamra más épkézláb magyarázat nincs, ugyanis az új frakció olyan, mint Tom Cruise az Impossible Mission-sorozatban, azaz többször cserél arcot, mint gatyát…
A történet egyszerű, mint a szög: amíg a Star Union (ama megborult birodalom) ereje teljében volt, addig a Shakarn-civilizáció megbújt az árnyékban, és a holografikus álcázást mesterfokon űző ügynökein keresztül figyelt és várt. És lopott, mint a szarka – mert ez egy enyveskezű brigád, főleg a technológiákra vannak rácuppanva (három ingyen fejlesztéssel indulnak). Az alapsztori kataklizmája után aztán előbújtak, és megindult az invázió, amelynek első szenvedő alanyai kvázi az új csillagszövetségbe tömörült fajok, pl. a Dvarok (törpök), és emberek voltak. A Shakarn egy megosztott nép, egyfelől ott van a harcos kaszt, a Domok, ahol a brutális nagydarab hüllők a militáris vonalat erőltetnék, szemben az alakváltós, álcázós Zardasszal, és attól függően, hogy melyiket preferáljuk (a küldetéseken és hősök fejlesztésén keresztül szelektálunk), úgy változik a stílus és a történet. Ugyanis egy eltévedt, kolonizáló amazon brigád álcáját használva jutunk le az első bolygófelszínre, és ha a fedősztorit tovább görgetjük, akkor az NPC frakciókkal is elvégeztethető egy csomó piszkos munka. Vagy neki mehetünk mindennek erőből, és lesz, ami lesz.
Transzdimenzionális invázió…
A sci-fi szcéna anno épp csak annyira bolygatta meg a 4x alapokat, hogy a terjeszkedés hangsúlya átkerült a különálló szektorokra, de az új környezet ugyanúgy gazdagon meg volt hintve felfedeznivaló jóságokkal, elrejtett relikviákkal, és persze elborult NPC frakciókkal, emlékezzünk például a Pszi Halakra. Az Invasions új NPC-i közül a Therianok nem különösen izgalmasak, mintha dr. Moreau szigetén (állati DNS kísérletek) nyitva maradt volna a kerítés, de a Voidbringer már más tészta. Ez egy újabb, a világot leigázni készülő faj, amely meteoritként potyog le az égből, és durván, túlerővel nyomja. A nihilista kispajtások jelenléte egyébként az újrajátszhatóság szempontjából jó hír, mert betagozódhatunk az invázióba, és a spéci műveleteknél magunk is dobálhatunk le újabb Voidbringer légiókat a szerencsétlen ellenfelekre, de dönthetünk úgy is, hogy az ellenségem ellensége alapon újra gondoljuk a viszonyunk a világgal. Mindkét választás izgalmas, és nehéz végjátékot tartogat…
A természet is közbeszól…
A Planetfall a műfaj minőségi darabjai közé tartozik, sőt megkockáztatom, jelenleg az egyik legszebb bolygófelszínnel rendelkező 4x stratégia, nos, a látnivalók az új DLC-ben annyival gyarapodtak, hogy időről időre a játék véletlenszerűen hozzánk vág egy természeti csapást – savas esőt, szupervihart, etc. – a világeseményeknek hívott halmazból. Amíg tart az ”áldás”, addig leolvad némi páncél, vagy valamely fontos képesség, mint a távolsági fegyverek lőtávja, korlátozva lesz, és a játéktérre is egy speciális szűrő kerül. A játékmenet egyébként nem sok meglepetéssel szolgál, a felfedezős-terjeszkedős ágon ugyanúgy a hősökre és a hat egységre korlátozott seregekre hárul a feladat, hogy beporoszkálják a vidéket, aztán ha összefutnak a jó munkásemberek, akkor a külső hexek mintáját követi le a csatatér és a felállás is. Az infrastruktúra változatossága már az alapjátékban is hagyott némi kívánnivalót maga után, persze a gyíkoknál sem lett ez másképp, szabvány szerint épül minden, kivéve talán a szonikus ágyukat és a propaganda intézetet.
Copy-paste?
Fejlesztésekben, fegyverekben természetesen jól el van látva az új nép, és továbbra is lehet legózni a katonák moduljaival, ami pedig az új egységeket illeti, gyakori képesség náluk az epimorfikus regeneráció, azaz némi öngyógyítás a körök végén. A szokásos közelharci és távolsági típusok mellett itt szintén találunk robosztus légierőt, például a Propagatort vagy a Sonokarnt, tank jellegűt, mint a Firebrand, és persze olyat is, amely képes az ellenfél katonáját az oldalunkra állítani, csak ezúttal nem elmetrükk, hanem beépített ügynök adja ugyanazt a hatást. Az “ilyet még nem láttunk” kategória győztese pedig az Infiltrator, amely képes lemásolni bármely ellenséges egységet, és átvenni a képességeit.
Összességében ez egy izgalmas DLC, egész jó történetvezetéssel, az Age of Wonders pedig a taktikai ágon, azaz a külön kis csatafelületén mindig is parádés volt. Azonban némi ajakbiggyesztésre sarkallhat, hogy az Infiltratoron kívül nem igazán vannak emlékezetes karakterek, egységek, na és ott van még a húsz eurós árcímke…
