Meglehetősen széles az a skála, amin a Nintendo újrakiadások mozognak: ha a legtávolabbi pozitív pontjának a modern környezetbe ágyazott, de a játékmenet és a tartalom terén maximálisan hű The Legend of Zelda: Link's Awakeninget tekintjük, középre pedig a szinte semmiből érkezett Metroid Prime Remasteredet tesszük (ami mellé még bőven odafér a nyugaton elsőként elérhető Famicom Detective Club duológia is), akkor a másik végletet egyértelműen az alibi házifeladatnak érződő, meglehetősen lustán összerakott The Legend of Zelda: Skyward Sword HD képviseli. Emiatt aztán egyáltalán nem könnyű kitalálni, hogy mit húz elő a Nintendo a kalapból, ahogy az sem, hogy mennyi időt és energiát áldoz rá, és milyen lesz a végeredmény. Éppen ezért is volt meglepő, amikor egy bő 15 évnyi pihenő után arra az Advance Wars-ra esett a választás, amely már konzolgenerációk óta pihent, és amely egy egész műfajt meghatározott az eredeti platformján, vagyis a klasszikusok tömkelegét kitermelő Game Boy Advance-en.
A régi hadszíntér
Az Advance Wars 1+2: Re-Boot Camp pedig olyan gondos odafigyeléssel és maximális pontossággal mondja vissza a régi leckét, mintha a megjelenése óta eltelt 21 év csak egy szempillantás lett volna. Teheti mindezt azért, mert – ahogy azt a cím is jó előre elárulja – nem folytatásról, vagyis a régóta esedékes ötödik részről van szó, hanem az első két felvonás újragondolásáról. Ennek megfelelően a csomag két, egymással rendkívül szoros kapcsolatot ápoló játékot tartalmaz, méghozzá több részre bontva. A legtartalmasabb és legfontosabb eleme egyértelműen a kampány, melyben az Orange Star nemzet és a szomszédos ország, a Blue Moon csap össze, ám a barátságtalan hajcihőbe rövid időn belül egy harmadik fél is becsatlakozik. Az össznépi pofonosztás aztán végigzúdul minden létező kontinensen, hogy aztán a végére kiderüljön...nos, a poént nem lőném le, mivel az adja a következő kampány, azaz a második Advance Wars gerincét.
A gerinchez persze hozzátartozik az a harcrendszer, amit sokan mind a mai napig imitálnak (példának okáért a legjobb lélektani folytatás, a Wargroove), és amely még ennyi év távlatából is kiválóan megállja a helyét. Minden egyes küldetés helyszíne egy egyedi felépítésű, a remake-ben terepasztalként ábrázolt térképdarab, ahol két frakció néz szembe egymással. A csaták körökre osztva zajlanak, a felek pedig egymást követik, miután vagy minden egységüket aktiválták, vagy manuálisan lezárták a fordulójukat. A két frakciót egy-egy parancsnok irányítja, ő azonban nincs jelen a csatatéren: ott csupán gyalogos katonák, tankok, mobil légvédelmi ütegek, ellátmányt is osztogató csapatszállítók, helikopterek, bombázók, vadászgépek, cirkálók és tengeralattjárók igyekeznek felülkerekedni a másikon.
Az egységek egyedi tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek nem csak az életerőre és munícióra vonatkoznak, de arra is, hogy milyen távolságra és milyen irányba képesek támadni. Ezt pedig számos más tényező is befolyásolja, kezdve magával a tereppel: a hegyeken például nemigen tudnak átkelni a repülésre alkalmatlan járművek (ahogy egyébként a vízen sem), emellett arra is figyelni kell, hogy az ellátmányt szállító gépek időben célba érjenek, az üzemanyag és a lőszer ugyanis folyamatosan fogy a küzdelmek során. Az AW ráadásul akciópontok helyett inkább magukkal az akciókkal limitálja a köröket: egy fordulón belül nem nagyon van lehetőségünk mozogni és lőni is, így kulcsfontosságú a jó pozícionálás és az előre tervezés. Már csak azért is, mert az egységek sebzése nagyban függ életerejüktől: egy jócskán megtépázott katona vagy tank szinte meg se tudja sebezni azt, akit ereje teljében akár teljesen el is tiporna.
Hadierő
Egységtípusból, tehát kiismerni való katonából, járműből egyébként bőségesen akad, a közel másfél tucat pedig szerencsére még a menedzselhető kategóriába esik. Még a kampány negyedétől kezdődően is, amikor az AW nem csak, hogy elengedi az ember kezét, de egyre specializáltabb győzelmi feltételeket szab meg – előfordul, hogy időre megy a mulatság, plusz az utánpótlás és a gyártási kapacitás is komolyan korlátozva van. A missziók zöme ugyanakkor bőven teljesíthető 20-30 perc alatt, bár az egyre komplexebb kihívások (ellenfél összetétele, terepakadályok vagy épp ezek kombinációja) miatt sok esetben újratervezésre és újrakezdésre is szükség van a sikerhez. Ezt pedig jócskán meg tudják kavarni maguk a parancsnokok is, akik időről időre aktiválhatják a különleges képességüket – ez extra életerőt, sebzést, azonnali gyógyítást vagy épp gyors városfoglalást tesz lehetővé, ami az erőviszonyokat ugyan nem feltétlenül rúgja fel, de nagy segítséget jelenthet egy-egy húzósabb pillanatban.
Mindennek kiismerésére és elsajátítására pedig bőven van időnk, hiszen az első felvonás bő 15 órányi játékidőt tartogat, a második pedig ennek akár a dupláját is nyújthatja (persze nehézségi szinttől függően), ráadásul az Advance Wars a sztorimódon túlmenően is kínál látnivalót. Ott van például a térképszerkesztő, amelyben a kampány során látott elemek felhasználásával tudjuk elkészíteni a saját csatatereinket – az elkészült terepeket akár a közösséggel is megoszthatjuk, ami minden bizonnyal eléggé ki fogja tolni a program szavatosságát. De ugyanez elmondható a két fő multiplayer módról (a négy főt támogató Versus és az 1v1 összecsapásokat biztosító online móka) is, melyekben az évtizedek alatt megszerzett és kamatoztatott tudás emelhető új szintre.
Ugyanakkor pont a szintemelés az, ami a leginkább hiányzik az Advance Wars felújításából. Mindenképp pozitívum, hogy maga az élmény továbbra is maradandó, a játékmenete pedig az egyszerű eszközök ellenére is feneketlenül mély (ráadásul rengeteg taktikázási lehetőséget rejt), így a ráncfelvarrott verzió kiváló beugrót nyújt nem csak a műfajba, de annak fajsúlyosabb képviselőibe is. A forradalom és a maradandóság ugyanakkor nem az ő, hanem felmenője érdeme. Az azóta eltelt két évtized alatt viszont rengeteg fejlődésen ment át ez a zsáner, amit egy remake – legalábbis ebben a formában – sajnos nem tud lekövetni. Egész egyszerűen azért, mert göcsörtösen ragaszkodik a múlt tartalmához, még ha ezt jelenlegi csomagolásba is rejti. A háború lehet, hogy örök, de közel sem annyira fejlett, mint azt a címe sugallná.
