Üdv az Achtung! Cthulhu Tactics (továbbiakban: ACT) kicsiny, sötét és elmebajos világában! Lépjél be, mert nem fogod megbánni. Legalábbis szerintem nem, mert az tényleg ritka, amikor oktatástól vagy repüléstől (Mi-17) zsibogó aggyal még hajlandó vagyok órákat tesztelgetni egy játékot. Most pedig ez történt.
Régi szerelem
A körökre osztott stratégiai játékokkal kialakult izzó szerelem nálam még anno az UFO: Enemy Unknown többszöri végigjátszásával kezdődött (az XCOM-sorozat azóta is a gyengém), s ezt a Jagged Alliance-világ csak tovább mélyítette. A fegyverekből élek, a második világháború az egyik kedvenc korszakom, az okkultizmus és a dark fantasy mindig is vonzott: így nem meglepő, hogy Böjti kérdésére azonnal igent mondtam. Gyors telepítés, aztán bele is vágtam az elmúlt hetek kedvenc éjszakai mókájába, az ACT nyüstölésébe. A setét alaphangulatot nemcsak a bevezető animáció, de a kötelező képernyőbeállítás is megadta. A játék kifejezetten kéri az alaposan elsötétített monitort: akkor az igazi, ha a három, megjelenített szimbólumból a bal oldali éppenhogy csak látható.
A bevetések során ugyanis a sötétség központi szerepet kap. Minden fekete: a mágia, az ellenfelek, a kilátások, a történet, a korszak, az esetleges bukásunk eredménye… Finom részlet, hogy a már észrevett, de még nem azonosított ellenfeleink is fekete füstgomolyagként közlekednek a pályán. Ahol persze a négy katonánk látószögeiből kieső terület szintén koromfekete felhőfalként nyomja össze csapatunkat. Csak éppen nem villámok, hanem lövések érkeznek felőle.
A történet dióhéjban: 1944, nyugati front, az Ardennek környéke. A németek itt készülnek a szövetségesek elleni utolsó, mindent eldöntő támadásra (ez adja a teljesen hiteles történelmi hátteret), s ehhez egy új, titkos fegyvergyárat is létrehoznak. A buliba beszáll a náci Birodalom okkultista társasága, így az SS szimbolikájában fontos szerepet kapott Schwarze Sonne és a Nacthwölfe is felbukkan a helyszínként megjelölt Ardunia erdeiben, s persze a titkos német objektumokban. A szövetségesek legjobb kommandós erőiket küldik a helyszínre – emléküket kegyelettel megőrizzük. Végül marad négy flúgos és egyedi képességekkel felvértezett figura, akikkel kénytelenek vagyunk megmenteni a nyugati frontot, bajtársaink százezreinek életét, ja és a világot. Nem lesz egyszerű.
A játék maga alapvetően egyszerű felépítésű: egyre nehezedő bevetéseket kell végrehajtani, szépen sorban, miközben karaktereinket folyamatosan tápoljuk a megszerzett tapasztalati pontokkal és felszereléssel. Eközben a program felkínál mellékküldetéseket is, melyeket nem kötelező végrehajtani, de azért a főhősök fejlesztése miatt igencsak ajánlott. Ha minden bevetést lezavartunk, miénk a világbéke vagy mi. Addig azonban rögös lesz az út…
Nyitott szemmel
Az egyes bevetések előtt a szokásos módon szerelhetjük fel karaktereinket. A két választható kiegészítő (kézigránát, kötszer, céltávcső, dinamit, adrenalin injekció, ilyesmik…) mellett van, akinél a fegyverzet is variálható. Mindenki kitapasztalja majd, hogy a saját taktikájának mi a legjobb: én a gránátokban és a gyors mozgásban hiszek, így például a nagy tűzerejű, de nehézkesen használható Lewis könnyű géppuskát összesen egyszer használtam, aztán visszaraktam a raktárba.
A karakterek mindegyike körönként 12 akcióponttal rendelkezik, ami a mozgásra és a fő fegyver alkalmazására használható. Minden másra ott van a misztikus MP, azaz a Momentum Pont. Ez a legmagasabb vezetői képességekkel rendelkező karakterünk után számolódik ki, méghozzá minden egyes kör elején. Ez egy nagyon értékes erőforrás: nem csupán a másodlagos fegyverzetünk, azaz a bal kézzel használt pisztoly (oké, maroklőfegyver), de minden speciális képesség is ezt fogyasztja. Végszükség esetén mozogni is lehet vele, de akkor már nagy a baj.
A csataterek csőszerűek, azaz egyféle irányban lehet csak teljesíteni őket, még akkor is, ha 2-3 teremben is zajlik egy-egy ütközet. A mozgás kétféle lehet: „békeidőben” a négy karakter egyszerre, 2x2-es négyszögben, valós időben mozog. Ha ellenségbe botlunk, akkor egyrészt a zene is megváltozik (ez az első jelzés), s belép a körönkénti stratégiai rész. A csata is egyszerű: aki talpon marad, az győz. Az életerő mellett véd minket a szerencse, mely egyfajta páncélzatot jelent. Először ugyanis ezt lövik le rólunk, s csak utána kezdünk el vérezni. Jó hír: a szerencse minden csata után, egy bevetés alatt többször is újratöltődik. Ami még fontos mutató, az a harcosaink stressz-szintje. Ezt a sebesülések, a sötétben lapuló, távoli ellenséges erők lövései és persze a misztikus lények támadásai növelik. Ha harcosunk bestresszel, akkor fura dolgokra lesz képes, de szerencsére az XCOM-féle „lelövöm a mellettem álló bajtársamat” jelenségre azért nem kell számítani.
A felderített ellenség életereje mellett kicsiny sárga villanykörte gyullad fel. Ekkor sokkal nagyobb eséllyel találjuk el őt, mint amikor csak a gomolygó felhőre célzunk. Fontos, hogy lehetőleg kizárólag olyan ellenségre lőjünk, akit már azonosítottunk. Még a lila csápos kukacként lassan közlekedő, kisebb jármű nagyságú, közelharcra specializálódott Fürge Takony is mellélőhető, ha nincs a kis buksi feje mellett a sárga jelzés.
Szerencsére még közepes nehézségi fokozaton (melyen az ismeretlen játékokat szoktam elsőnek végignyomni) is ritka a mentett állás visszatöltése, nekem talán a hetedik pályán kellett először, amikor csúnyán benéztem egy termet és az ott lévő ellenséges erők létszámát. Ezt segíti az is, hogy a gép taktikája néha nem túl kifinomult: hajlamos egy-egy fedezék mögötti pontot több katonával is használni egymás után, még akkor is, ha a helyesen elhelyezett harcosaim már vagy négyszer szitává lőtték az ugyanazon a kockán álló előző próbálkozót.
Ha sikerül az ellenséges erőket semlegesíteni, akkor megint visszatér a szabad kóborlás időszaka, melyet felderítésre használjunk ki. A fő bevetések során a pályák sokszor (de nem mindig) rejtenek felfedezni való dolgokat, információkat, melyeket a látómezőbe kerülő apró ikon jelez. Odacaplatsz, ráállsz, kattintasz és bezsebelsz egy zsák XP-t – nagyjából ez a teendő.
Soha rosszabbat…
A játék néhány apró, inkább csak bosszantó hibától eltekintve (mint amilyen az amúgy németül beszélő, de angolul halálhörgő ellenség) remek kis darab. Kickstarteres produkció, közösségi finanszírozással, s ezt, illetve a Steamen látható, aktív fejlesztői visszajelzéseket figyelembe véve azt mondom: megéri a pénzt. Néhány agyzsibbasztó marhaság persze belecsúszott – miért is kell a skillek tápolásánál minden egyes átkozott alkalommal végigkattintani a lehetőségeket… miért csak így lehet felfedni, mi az, amit már kifejlesztettünk?! Ezzel együtt a játéknak hangulata van, egy valós történelmi hadjáratba vitt bele egy plusz csavart, és nekem mutatott egy új világot, mellé egy új fantasy íróval. Megérték a hosszú éjszakák és a lefekvésre váró szolgálati ebeim hisztis szuszogásának, tüsszentéseinek elviselése. Az XCOM-sorozat nem repült a trónról, de az udvartartásában helye van az ACT-nek is.
