Ebben az évben többször előkerültek olyan hírek, amik szerint hatalmas cégek több millió dollárt fordítottak olyan játékok fejlesztésére, amik aztán már a megjelenés környékén elhasaltak – ilyen volt például a Skull and Bones vagy a sokat emlegetett Concord is. 2024 lett az az év is, amikor a Call of Duty aktuális része végre nem sült fel és az előzetes negatív visszhangok után a Black Ops 6 nemcsak a COD-rajongóknál talált be, hanem a Game Pass-előfizetők számát is szépen megdobta. Mi most ebben a listában az idei év legnagyobb videójátékos csalódásait, mellényúlásait vesszük elő. Azokat a játékokat, amelyek nekünk is csalódást okoztak és sokkal többet vártunk tőlük. A lista szubjektív, de Ti is megírhatjátok véleményeiket kommentben – lássunk is hozzá!
Britpopper szerint
Számomra az év legnagyobb csalódása egyértelműen a Skull and Bones, ami nagyon régóta készült, a Ubisoft rengeteg pénzt ölt bele a fejlesztésébe, a megjelenése után pedig nem sokkal már zátonyra futott és bár még nem süllyedt el teljesen, nagyjából a háromnegyedéig már a hullámsírban van. A játék simán lehetett volna egy sokkal szórakoztatóbb, élvezetesebb online kalózos cucc – mondjuk akkor, ha 10 évvel ezelőtt jelenik meg.
- Skull and Bones
- Star Wars Outlaws
- Taxi Life: A City Driving Simulator
- Test Drive: Solar Crown
- South Park: Snow Day!
A Star Wars Outlaws is felkerült erre a listára. Félreértés ne essék, ez nem egy vészesen gagyi játék és már legalább 70 órát beleraktam, de nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire unalmas és önismétlő egy idő után. A szindikátusoknak felvehető mellékküldik például mindig ugyanazokra a helyekre szólnak, úgyhogy a Tosharán lévő birodalmi bázisba legalább 10x törtem be úgy, hogy jobban ismertem a helyet, mint az ott állomásozó rohamosztagosok. A Taxi Life-ot nagyon vártam, mert imádom a szimulátorokat és itt a koncepció is tetszett – sajnos az egész totálisan félrement a borzalmas fizikának és az unalmas játékmenetnek köszönhetően. A Test Drive: Solar Crown lehetett volna egy – ha nem is Forza, de – The Crew szintű arcade autóversenyzős cucc, viszont a város üres, a textúrák meg két generációval ezelőttről másztak át. Végezetül ott volt még idén a South Park: Snow Day!, amit a zseniális The Stick of Truth és a hasonlóan remek The Fractured But Whole mellé már semmiképp sem tennék fel a polcra.
Dudu szerint
Olyan szívesen beszélnénk a Concordról is, hiszen az tényleg óriási blamázs, hogy egy többmilliós fejlesztési költségű AAA-játék 2 hétig fusson, aztán egyből lelőjék a szervereit, de mivel nincs vele személyes tapasztalatunk, ezért marad a UFL, amit Dudu és EndreMan a nyílt-béta és a megjelenés alkalmából is kipróbált. A Cristiano Ronaldo nevével fémjelzett free-to-play focis szimulátor nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint kiharcolni magának egy helyet az EA Sports FC és eFootball mellett, ez viszont döcögősebben megy neki, mint gondoltuk volna. Érthetetlen, de olyan, mintha a megjelent játék rosszabb állapotban lenne, mint a nyílt-béta idején volt. Engedjétek meg, hogy kifejtsük, szóval a nyílt-bétát viszonylag élveztük, egy pár évvel ezelőtti FIFA szintjét simán hozta, csak darabosabb mozgással. A megjelent játék viszont irányíthatatlanabb, butábbak a játékosok, és egész egyszerűen nem jó élmény játszani vele. Felfoghatatlan, hogyan tudott visszafejlődni mindössze fél év alatt a UFL, de az biztos, hogy hatalmas csalódás számunkra, akik már nagyon örülnénk egy élhető alternatívának az EA Sports FC sorozat helyett. Úgy tűnik, marad a várakozás, és talán majd a 2K-féle FIFA fogja betölteni ezt az űrt a szívünkben, már ha valaha elkészül.
LeEcoBo szerint
2023-hoz hasonlóan az idei évösszegzőmet is azzal kell kezdenem, hogy szinte minden fontosabb videójáték (legyen az AAA nagyágyú vagy indie gyöngyszem) kimaradt az életemből (kivéve azok, amiket tesztre kaptam vagy bekerültek Game Pass-be), így aztán – Britpopper kollégával ellentétben – nem igazán tudok összeállítani egy ötös listát az esztendő legnagyobb csalódásairól. Három címet azonban gond nélkül felsorolhatok ebben a kategóriában, melyek közül messze a Dragon Age: The Veilguard viszi a „prímet” – na nem azért, mert olyan borzasztóan rossz lenne, csupán minden szempontból alulmúlta a várakozásokat, a BioWare-t pedig jól láthatóan jobban érdekelte az úgynevezett „modern közönség” kiszolgálása, mint az, hogy egy értékelhető Dragon Age-játékot rakjon le az asztalra.
A művészek és a pályatervezők ugyan remek (esetenként fantasztikus) munkát végeztek, ahogy a főszereplőhöz csapódó karakterek zöme is beleesik a kedvelhető kategóriába, ám mindez nem sokat számít, ha a csapnivaló forgatókönyv miatt rendre szekunder szégyenérzete van az egyszeri rajongónak, a történet amellett, hogy kiszámítható, még klisékben sem szenved hiányt, a hangvétel pedig túl könnyed ahhoz képest, hogy Thedast a teljes pusztulás fenyegeti. Ha mindehhez hozzávesszük az eleinte élvezetes, ugyanakkor minden szempontból középszerű harcrendszert, az alsó hangon is felemás szinkront, az alig néhány opciót tartalmazó dialógusokat, valamint a tényt, hogy egy RPG-hez képest nem igazán számítanak a döntéseink, a laikusok számára is könnyedén világossá válhat, miért csalódtak annyian a szebb napokat is látott széria legújabb, talán utolsó felvonásában.
- Dragon Age: The Veilguard
- Starfield: Shattered Space
- Dead Rising Deluxe Remaster
Három címet említettem, nemde? Az ezúttal nem túl hízelgő ezüstérmet én a Starfield: Shattered Space-nek adnám, mert bár eleve nem voltak túl magasan az elvárásaim a meglehetősen archaikus alapjáték után, a Bethesda Game Studiosnak még így is sikerült alulmúlni őket. A kiegészítő témája (Va’Ruun ház) ugyan rengeteg lehetőséget rejtett magában, ám végül egy rövid és unalmas toldalékot kaptunk, ami amellett, hogy nem fest túl jól (leginkább a kis túlzással az egészséget is károsító színpaletta miatt), még rosszul is fut, az utolsó küldetés után fél órával pedig már arra sem nagyon fog emlékezni az ember, hogy miről is szólt ez az egész. Kár érte, mert papíron a Shattered Space lehetett volna a következő Dragonborn vagy Far Harbor. A képzeletbeli dobogóm harmadik fokára pedig a sokak által feleslegesnek vélt Dead Rising Deluxe Remaster állhatott, mert bár a Capcom valóban teljesen új köntösbe bújtatta Frank West plázalátogatását, a tetszetős külcsín alatt szinte minden maradt a régi, így borzalmas mesterséges intelligencia, önismétlő játékmenet és arcpirítóan rossz lövöldözés várta azokat, akiknek még nincs elegük a csoszogó élőhalottakból.
KazuyaM szerint
Lévén, hogy a Silent Hill: The Short Message című kétórás szösszenetet teljesen ingyen és bérmentve vágta hozzánk a Konami, felesleges tőle nagy dolgokat elvárni, hiába akar a P.T. vagy a Resident Evil 7 demójának babérjaira törni (természetesen nem jobb azoknál – se nem annyira kompakt, se nem annyira hatásos). De már maga a tény kellemetlen, hogy miután a Konami ennyi ideig a kispadon hagyta a sorozatot, melynek koporsójába egyébként is nagy szögeket vertek azok a részek, amiket már nem az eredeti stúdió csinált, most, hogy újra a pályára küldte, ezzel nem egy rajongót az eufória csúcsáig repítve, kiadta a hagyományos játéknak még csak véletlenül sem nevezhető parasztvakítást. Ez volt az Ascension, egy free-to-play cucc, aminél már messziről ki lehetett szúrni, hogy csupán azért jelent meg ilyen formában, hogy ezzel felmérhessék a játékosok igényeit. A The Short Message ugyan nem kifejezetten rossz, ideig-óráig azért el tudja szórakoztatni az embert, de ez jelenleg egyszerűen már kevés. A Konami is képtelen megtagadni önmagát, és feladni az elveit, hogy nem költenek súlyos pénzeket olyasmire, amiről nem biztos minden kétséget kizáróan, hogy majd nagy bevételt fog termelni. Valahol ironikus, hogy a japán kiadó pont egy Silent Hill-játékkal lépte ezt meg, egy olyan sorozattal, ami igazából sosem tartozott a kommersz kategóriába, és mindig is a rétegcímek közé sorolták. A szándék tehát érthető, csakhogy a játék története végeredményben egyáltalán nem meggyőző, se nem túl félelmetes, még az itt-ott kreatív megoldások ellenére sem. Öröm az ürömben, hogy a második rész remake-je után már közel sem annyira vészes a helyzet – szerencsére, mert ha az nem úgy sült volna el, ahogyan kellett volna, egyelőre nemigen látszódna az a bizonyos fény az alagút végén.
Az év legrosszabb játéka a PC Guru szerint
Egyértelműen a Skull and Bones. Maga a live-service modell már eleve olyasmi, ami miatt instant elkezd tikkelni néhány ember szeme, és a Suicide Squad játék kapcsán láthattuk, hogy az egész koncepció képes bedőlni, ha a lőtéri kutya sem játszik már az adott címmel. Nagyon furcsa, hogy a Ubisoft kitartott a live-service mellett és ezzel dobták piacra a Skull and Bones-t, ahelyett, hogy mondjuk megvágták volna egy sokkal élvezetesebb single-player élménnyé. Nagyon nehéz labdába rúgni egy olyan közegben, ahol – csak hogy a kalózos témánál maradjunk – évek óta sikert-sikerre halmoz a Sea of Thieves, ami ráadásul pont idén futott be PS5-re. Ezzel szemben a Ubisoft kiadott egy olyan játékot, amely már az első néhány küldetés után teljes unalomba fullad, a szárazföldön zajló felfedezés pedig olyan, mintha egyenesen a PS2 generációba repülnénk vissza: minimálisan bejárható szigetek, ismétlődő textúrák és elavult, évtizedes lemaradásban lévő játékmenet jellemzi a Skull and Bones-t, aminek viszont a kezét továbbra sem engedi el a Ubisoft és folyamatosan próbálják a felszínen tartani kisebb-nagyobb frissítésekkel. Ez viszont kevés, és kevés lett volna két éve, sőt, négy évvel ezelőtt is. Mi tartjuk magunkat ahhoz, ahogy a tesztünkben fogalmaztuk meg ennek a játéknak a létjogosultságát. A Skull and Bones olyan, mint egy rejtélyes szellemhajó, amely egykor eltűnt az Indiai-óceánon, párszor látták feltűnni a horizonton, majd évekkel később előkerült, de a fedélzeten már nincs egy árva lélek sem.
És nálatok mi volt 2024 legrosszabb játéka?
