A Wolfenstein 2: The New Colossus kiegészítői, a Freedom Chronicles címet viselő DLC-trió - valójában csak háromról beszélhetünk, hiába az Episode 0, de ne szaladjunk ennyire előre - három forradalmár kalandjait meséli el. A The Adventures of Gunslinger Joe, a The Diaries of Agent Silent Death, és a The Amazing Deeds of Captain Wilkins sorban érkeztek, idén minden hónapra jutott egy. Már csak az a kérdés maradt, hogy mennyit adnak ezek hozzá az alapjátékhoz, magyarra fordítva: megérték-e a várakozást és a pénzt a Szabadság Krónikái?
A nulladik napon
Nem sokkal a megjelenés után megnyílt az Eva's Hammer fedélzetén a titokzatos páncélkamra, melyben egy héttel később élesedett a Freedom Chronicles nulladik epizódja is. Ennek során belekóstolhattunk abba, hogy mi is vár ránk a szezobérletben, melynek során három epizódon keresztül három forradalmár hőstetteit (olv.: nácik halomra gyilkolását) élhetjük át. Bár a képregényes felvezetésnek köszönhetően elsőre talán nem teljesen egyértelmű, hogy propaganda-képregény oldalait vagy a játék uiverzumában valóban megtörténő eseményeket játszhatunk le, a későbbiek során kiderül, hogy valószínűleg az utóbbiról van szó.
A három rövidke küldetésszakasz teljesítése után eleinte csak sejteni lehet, ami a kiegészítők megjelenése után viszont lassacskán egyértelművé válik: itt bizony újdonságot aligha fogunk látni. Az egyes hősök "egyedi" képességeit mind láthattuk az alapjátékban: Joseph Stallion (Gunslinger Joe) alapból a faltörő és darálthús készítő Ram Shackles képességeivel bír, Jessica Valiant (Agent Silent Death) a Constrictor Harness hasznát élvezi, míg Gerald Wilkins (Captain Wilkins) pedig a Battle Walker büszke tuladonosa.
Puskás Joe
Gunslinger Joe története során egy fekete futballista hányattatott sorsát élhetjük át, akit a németekkel kollaboráló fogorvosból lett Oberkommandant, Roderick Metze koncolna fel. A balul elsült futballmeccs után a börtönből szökünk meg, ahonnét egy Panzerhund hátán nem túl angolosan távozunk, majd egy felejthető átvezető szakasz után ismét az űrben találjuk magunkat, úton a Vénuszra, a végső leszámolásra. Ismerős? Nem csodálkozom. Az egész kiegészítőt az "ezt láttam már valahol" erős szaga árasztja el, mert mindent láttunk már valahol.
Amilyen ígéretes lenne a Joe háttere - egy színesbőrű a nácik által megszállt amerikában - annyira nem kezdenek vele semmit. Igaz, a három rövid pálya ezt nem is nagyon tenné lehetővé, de erősen átüt, hogy a karakterfejlődés soha nem is volt a terv része. A történet unalmas, a pályák felejthetők, újat nem mutat, utánérzésnek is keserű.
Csak csendben, csak halkan
Jessica Valiant sztorija sem sokkal különb, itt azonban még meg is kötik a kezünket a fejlesztők a maximum 40 pontnyi viselhető páncélzattal. A túlélésre való egyetlen esélyünk tehát a lopakodásban rejlik, mely - lássuk be - sosem tartozott a Wolfenstein 2: The new Colossus erősségei közé. De legalább rövid időre úgy érezzük, törődtek a kiegészítővel: a mozistúdiók a kiegészítőbe fektetett munkának legalább a látszatát keltik, a holdbázis viszont a néha látható felszínt leszámítva akár a Vénusz is lehetne.
Az utolsó összecsapásra viszont nem árt ha felkötjük a bugyit, mert nem csak egy mozgó célpontot kell üldöznünk (agyő lopakodás), de olyan ellenfelekkel nézünk szembe, melyekbe könnyen beletörhet a bicskánk, a legvégén meg még az életerőnk is fokozatosan fogy. Megmondom őszintén, utáltam ennek a szakasznak minden percét.
Miért éppen Alaszka?
Gerald Wilkins karaktere átlagosabb nem is lehetne, a kiöregedett katona szerepére rájátszanak még némi fafejűséggel, ami legalább egyszer vicces, a legtöbbször viszont inkább kínos és erőltetett. Ezen nem segít semmit a faék egyserűségű sztori sem, aminek a "csavarjait" már kilométerekről láthatunk előre. A lépegető haszna az eltévedt bónusz összególyalábazása mellett kimerül abban, hogy a pályák egyes szakaszain enélkül nem jutnánk előre nélküle.
Ember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy alaszkában játszódik a kiegészítő. Ha nem mondják meg jó előre, akkor az ég egy adta világon semmi sem utalna rá, pár fenyőfát leszámítva, de azt is csak egy bunker ablakából láthatjuk. Végig zárt terekre kényszerítve aprítjuk a népet, melyek továbbra is mellőzik a kreativitás legapróbb szikráját is.
Kérem oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló!
Ha eddig nem lett volna világos, a Freedom Chronicles gyakorlatilag semmi érdemit nem ad a játékhoz. Na jó, az achievement-vadászok talán több szórakozást találnak majd maguknak, míg megkeresik az aranyat és az elszórt infómorzsákat, valamint legyűrik a kihívásokat egyre növekvő nehézségi szinten. A nagy többség azonban annál a cirka 4-5 óránál, ami egy végigjátszáshoz kell, többet nem fog a kiegészítőkkel eltölteni. Mondhatnánk, hogy ár-érték arányban nagyjából arányos az alapjátékkal (60 euró/15-17 óra; 20 euró/4-5 óra), de...
A pályák felejthetőek, sebtében összedobottak, sehol egy új ellenfél vagy fegyver, ötletességre pedig ne is sámítson senki. A karakterek laposak, a történetek semmitmondóak. Játékmechanikailag még vissza is fejlődtek az epizódok, mivel a fegyverfejlesztgetésre amúgy sem jutna idő, így visszatér New Orderből ismerős fejlesztőkészlet-vadászat, de csak elvétve találunk ezt-azt a stukkerekhez.
Kár a Freedom Chronicles-ért, mert amnnyire élvezetes volt az alapjáték, annyira lett felejthető ez a trilógia. Igen trilógia, mert az Episode Zero olyan mint a lány aki hozott is ajándékot meg nem is: a látott részleteket újrajátszhatjuk a vonatkozó fejezetekben. Hurrá.
