Előzmény: [Visszatekintő] Max Payne (2001) – Ponyvaregény
Szakad az eső. A lepukkant, mocskos, szeméttel borított New York-i városrészben hajléktalanok melegednek a hordóban gyújtott tűznél. Drogosok és alkoholisták tanyája. A falakon graffitik, a sötét zugokban alvó (vagy éppen halott) emberi roncsok hevernek. Aki ide betéved, az számoljon azzal, hogy szempillantás alatt megölhetik egy kis aprópénz reményében. Ilyen és ehhez hasonló helyszíneken játszódik a Remedy fejlesztőgárdájának 2003-as alkotása, a Max Payne 2: The Fall of Max Payne. Folytatásról lévén szó, érdemes tisztában lenni az előzményekkel. A Max Payne első része még 2001-ben jelent meg. TPS-nézetes lövöldeként az akkoriban igencsak népszerűnek számító ''bullet-time'' időlassítás miatt (is) vált igen sikeressé, amelyet a Mátrix-filmek hoztak be a köztudatba. A családját elveszítő, kiégett New York-i zsaru története egésze magával ragadóra sikeredett, az in medias res felütéssel nyitó film noir sztori igazi bosszúállós, kemény történetté kovácsolódott (amiből még a rémálom-részek sem lógtak ki túlzottan, bár ezek inkább a horror-hatáshoz tettek hozzá). Max Payne karaktere borzasztó jól kidolgozott és azonnal megkedvelhető lett, az említett ''bullet-time'' miatt pedig még az is eljátszadozott vele, akit amúgy a véres sztori teljesen hidegen hagyott. Várható volt tehát, hogy érkezik majd a folytatás, és két év múlva az bizony jött is. A The Fall of Max Payne minden szempontból továbbfejlődött: kidolgozottabb, szebb, jobb, összetettebb lett. Amiért viszont én mégis jobban szeretem, mint az első részt, az a csavaros, sötét film noir története, mely filmeket megszégyenítő alapossággal bontakozik ki.
Új problémák, régi megoldások
Miután Max az első részben fél New Yorkon bosszút állt és kiirtott rengeteg gengsztert, a The Fall of Max Payne rögtön azzal indít, hogy hősünk visszakerült a rendőrség kötelékébe, mint nyomozó. Családja már nincs, élete kvázi egy fabatkát sem ér (legalábbis szerinte). Igen ám, de ekkor feltűnik Mona Sax. A femme fatale karakterű nő egyből rabul ejti Max szívét, és szegény megkeseredett pasas halálosan szerelmes lesz a cseppet sem tisztességes, profi bérgyilkosba. Így a New York-i alvilág megint a nyakukra száll, és megkezdődik Max és Mona személyes bosszúhadjárata az eleinte csak kisstílű, majd később egyre durvább bűnöző népség ellen. A sztori mellesleg helyenként Tarantino műveire emlékeztethet – profi módon össze van rakva, az egyszer biztos! Rémálom-szekvenciák ezúttal nem kaptak helyet benne, ám van egy olyan helyszín, amely helyettesíti mindezt. Konkrétan a vidámparkra gondolok, ahol Max hallucinációi összemosódnak a valósággal. Félelmetes és szürreális élmény, mindazonáltal sokkal valóságosabb, mint az első részben szereplő, sötétben és ''vér-platformon'' mászkálós szakasz. Újdonság továbbá, hogy Max mellett ebben a részben irányításunk alá vonhatjuk társát, Mona Sax kisasszonyt is.
Vele főként mesterlövészkednünk kell, de az igazi főszereplő továbbra is a kiégett zsaru, Max Payne (szójáték: maximális fájdalom), akinek személyiségét még tovább árnyalták a készítők, amellett, hogy fizimiskáját is teljes egészében lecserélték. A grafika amúgy igencsak szép: bár leginkább alja putri helyeken mászkálunk a játékban, ezek igencsak részletesen lettek megalkotva. Külön ki kell még emelnem a fizikát, ugyanis a The Fall of Max Payne előtt egyáltalán nem sok videójátékban tapasztalhattunk ilyesféle remek és valósághű fizikát. Elvetődünk egy szobában, belassul az idő, záporoznak a golyók, és miközben – még mindig lassítva – halomra lőjük a szoba túlsó végében álldogáló rosszarcot, az a fizika törvényeinek abszolút megfelelően esik össze, épp egy festékes vödrökkel teli asztalra, amely ennek hatására fel is borul, és repül minden szanaszét.
Egy korszak lezárul
A hangok (főleg a szinkron) és a zenei rész is tökéletes. Már maga a menüben hallható Main Theme is olyan szinten hátborzongató, hogy aki mániákus depresszióban szenved, az szó nélkül a saját himnuszává választatná az egyébként az előző részből ismert dallam áthangszerelt változatát. A végefőcím alatt hallható Late Goodbye a Poets of the Falltól pedig olyan szinten zseniálisan illik a játék végéhez, hogy én annak idején azon nyomban ki is szedtem, mp3-ban. Apropó, játék vége: A The Fall of Max Payne – jó film noir sztorihoz méltóan – egyáltalán nem büszkélkedhet vidám befejezéssel. Nincs happy end, nincs feel good befejezés. Azonban a végefőcím után kapunk egy üzenetet: ''Max Payne kalandjai az éjszakában még folytatódnak''. És folytatódtak is… csak épp nem az éjszakában. A Remedy kiszállt (a csapat inkább az Alan Wake készítésébe kezdett bele), a helyét pedig az a Rockstar Games vette át, melynek – többek között – a GTA-sorozatot is köszönhetjük. A Max Payne 3 már az ő munkásságuk eredménye, de bővebben csak a következő alkalommal fogom górcső alá venni. A Max Payne esetében kultikus trilógiáról beszélhetünk. Az első rész beírta magát a TPS-ek történelmébe, a második, a The Fall of Max Payne tökélyre fejlesztette azt a fajta bús, keserédes, mélyen depresszív film noir hangulatot, amiért annyira szeretni lehet ezt a címet. A harmadik? Na, arról majd legközelebb. Csak remélni tudom, hogy Max kalandjai egyszer az újgenerációs konzolokon is folytatódni fognak!
(Folytatása következik!)
