Nyilván nem mondok újdonságot azzal, hogy Japán egy furcsa hely. Sajátos kultúra, sajátos szokások, sajátos látásmód – ezek nyugati szemmel nézve sokszor befogadhatatlanok. A japán játékok meg aztán tényleg egy külön kategóriát képviselnek. Ezért úgy gondoltam, hogy összeállítok egy kisebb csokrot öt „nagyon japán” játékból, amik nem különösebben nevezhetőek konvencionálisnak. Stílusuk vagy játékmenetük okán, esetleg hangulatukban, de elüt a megszokottól.

A játékszabályok: csak az előző konzolgenerációból válogattam össze a versenyzőket, tehát az Xbox360/PS3 érából. Természetesen csak japán stúdiók portékáit és nem folytatásokból, remake-ekből vagy rebootokból szemezgettem, csakis új IP-k. A lista természetesen ezúttal is szubjektív.

5. Asura's Wrath

A Capcomnak valószínűleg nagyon tetszett a God of War-széria, és elirigyelték annak sikerét, ezért felkarolták a CyberConnect2 nevű csapatot, hogy készítsenek valami hasonló jószágot. A csapat leginkább Naruto-játékokat fejlesztett korábban, de készítettek egy nagyon fura .hack// nevű, több részt megélt szériát is. A CyberConnect2 neki is állt a fejlesztésnek és 2012-ben megjelent az Asura's Wrath.

Körítését tekintve nagyon hasonlít a God of Warra. Van egy elképesztően erős főhős (egy félisten egyébként), akit elárulnak a szövetségesei. Megölik a feleségét és elrabolják a lányát, hogy mágikus képességeit a saját céljaikra használják fel. Asurát száműzik a Narraka nevű helyre, ami a pokol itteni megfelelője, de ő kiszabadul és bosszúhadjáratba kezd. A csavar ott az, hogy egy eddig csak ritkán használt hitvilágba ültették bele ezt a meglehetősen klisés sztorit, merthogy buddhista és hindu elemeket tartalmaz. Ez már önmagában képes elvinni a hátán a játékot. Üdítő volt, hogy végre nem a szokásos fantasy környezetbe csöppenünk bele, hanem egészen másba.

Egy olyan világba, ahol az imákat energiává lehet alakítani, amitől a félistenek megerősödnek, és ahol jól megfér egymás mellett egy hatalmas, csillagrombolóhoz hasonló monstrum és egy óriási teknős ellenfél. Mindezeket pedig úgy igazán japánosan adják elő. A szereplők kissé teátrálisan beszélnek, pozőrködik némelyik. A harcok és a videók szándékosan eltúlzottak, mintha egy elborult anime lenne az egész.

És tulajdonképpen így is van. Az Asura's Wrath inkább egy interaktív anime. S itt jön a játék másik érdekessége, a játékmenet ugyanis sok esetben emlékeztet inkább a Quantic Dream és a Telltale játékaira. Nagyon sok a QTE, de itt nem menekülni kell, vagy zárakat feltörni, esetleg nyomozni, hanem harcolni. Például nyomd meg az "A" gombot és Asura a bolygó méretű Buddha gyomrába fúrja magát. A harcok tényleg ilyenek a játékban, és ilyenkor jön rá az ember, hogy ez sokkal inkább a Dragon Ball-szériával rokonítható, mintsem a God of Warral.

Az anime hasonlóságra még kicsit visszatérnék. Minden pálya egy epizód, az epizódok végén van egy videó „a következő rész tartalmából” felirattal. Az epizód közepét valami mindig megszakítja, mint ahogy az sok animénél szokás, és még van pár ilyen érdekesség.

Meglehetősen egyedi élmény játszani ezzel a játékkal. Hiába emlékeztet egy-egy eleme valami másra, az összképet nézve tényleg semmihez sem fogható. De azért vannak hibái. A főhős például hiába akarja a lányát megmenteni, nagyon nehezen válik szimpatikussá. Ha mégis, utána biztos megint csinál valami olyasmit, ami miatt nem tudunk mit kezdeni vele. A harcrendszere a játéknak meg borzasztóan szegényes. Nincsenek kombók, nincs fejlődés, nincsenek a pályán felkutatható, rejtett dolgok, az egész játék tulajdonképpen csak a különleges sztorivezetésre lett felhúzva.

A harcok például úgy néznek ki, hogy megérkezünk egy helyre, ott folyamatosan jönnek az ellenfelek, és minden bevitt ütéssel és leölt ellenféllel növekszik egy bar, ami Asura haragját mutatja. Ha ezt feltöltjük, megnyomunk egy gombot és jön valami epic jelenet nagyon sok QTE résszel. Ezért érdemes időnként szünetet tartani, mert nagyon monotonná válhat, ha valaki egyben akar letolni több epizódot.

Ami miatt kifejezetten dühös voltam és a játékot beválogattam anno a Csalódást keltő befejezések cikkbe is, hogy a valódi lezárást csak DLC-ben lehet elérni. Ez szerintem felháborító. Valószínűnek tartom, hogy a DLC epizódokat valójában a második részre tartogatták, csak nem úgy teljesített a játék a kasszáknál, ahogy várták, ezért inkább gyorsan összecsapták így, DLC-be foglalva, hogy mégse maradjon a játék végén a cliffhanger, ha már nem lesz folytatás. Mostanában már nem is túl drága, egy kipróbálást megérdemel.

4. Shadow of the Damned

A negyedik helyezett a híres, vagy még inkább hírhedt Suda51 nevű őrült portékája. Suda51 nevéhez fűződik a No More Heroes, a Killer7, a Lollipop Chainsaw és még jó pár hasonlóan szelíd játék. Nálam viszont a Shadow of the Damned ütött be leginkább. A játék főhőse Garcia Hotspur, a latin démonvadász. Kinézetre egyébként egy az egyben Benicio del Toro. Paula nevű kattant feleségét elrabolja Fleming, a pokol ura. Főhősünk meg szépen alászáll a pokolba és felaprít mindenkit, aki közé és szerelme közé áll. Társa a bajban a kitagadott démon, Johnson, aki jobb híján fegyvernek állt. Szó szerint. A lángoló, repülő koponya képes fáklyává válni, illetve ő Garcia fegyvere. Pisztollyá, gépkarabéllyá és vadászpuskává tud alakulni, ami fogakkal, koponyákkal és lábszárcsontokkal működik.

shadow-of-the-damned.jpg

Szerintem a fentiekből már sejthető, mennyire elborult a játék, de vannak még finomságok. Suda51 vállaltan egy perverz beteg ember, és ez a játékaiban is tetten érhető. Paula például állandóan kombinéban, tangában és harisnyakötőben van, ami éppen csak takarja a bájait. Egyes hallucinációs részeknél erotikus táncot lejt a háttérben, vagy óriásira nőve lefekszik két sziget közé hidat képezve, és rajta kell átsétálnunk. Hogy, hogy nem, pont a fenekén vagy a mellein trappolva. Mindezek mellet a játék borzasztóan brutális és véres. Embereket tépnek darabokra, vagy felfalják őket. Maga a pokol kinézete is teljesen elborult, sötét és groteszk. Nagyon kellemetlen hangulatot áraszt magából.

De mindezt próbálják ellensúlyozni az idióta poénokkal, amiket a főhős és Johnson szállítanak, méghozzá kifogástalanul. Eszméletlen jó szövegeik vannak, igazi térdcsapkodós idiótaságok. Lehetetlen szókapcsolatokkal és magyarra szinte lefordíthatatlan, agyzsibbasztó szóviccekkel van tele. Például a dick-tator szócska, amivel egyszer Fleminget jellemzik. A két főszereplő szinkronhangja egyébként parádés. Fantasztikus munkát végeztek, főleg Greg Ellis Johnsonként. Dőlni lehet rajta a röhögéstől. A zenét Jamaoka Akira szerezte, aki a Silent Hilleken is dolgozott, a játékmenetért pedig Mikami Sindzsi felelt, akinek a Resident Evilt, a Vanquisht és az Evil Withint köszönhetjük.

A játék persze nem tökéletes, az irányíts sokszor nem túl precíz, az animációk sincsenek mindig a helyzet magaslatán, a boss harcok könnyen kiismerhetőek, míg a játék vége nagyon furcsa és picit talán összecsapott. A hibáit viszont könnyedén ellensúlyozza a stílusa. Ha egy Robert Rodriguez filmhez hasonló, kiszámíthatatlan dologra vágysz, ami egyszerre brutális és vicces, akkor a Shadow of the Damned felé kell tekingetned.

3. Catherine

A dobogó legalsó fokára került fel az Atlus pszicho-thrillerje, a Catherine. A stúdió több mint húsz éve fejleszt játékokat, többek között az ő nevükhöz fűződik a mai napig népszerű Persona-sorozat is. A Catherine pedig egy kuriózum. A játék főhőse egy Vincent nevű férfi a harmincas évei elején. Egy éjjel furcsa rémálom gyötri, amiben egy hatalmas, piramishoz hasonló építményt kell megmásznia, méghozzá úgy, hogy annak építőköveit ide-oda tologatja. Álmában valamiért csak egy bokszeralsó van rajta, egy párna a kezében, és furcsa kosszarvak vannak a fején. Ezután minden egyes éjszaka előkerül ez az álom, egyre nehezebb tálalásban, és valamiért egy hang folyamatosan furcsa kérdéseket tesz fel neki egy-egy szakasz között.

Már ez is eléggé taccsra vágja főszereplőnket, de a való világban sem megy minden rendben. Barátnője, Katherine egyre többször nyaggatja, hogy komolyodjon meg és nőjön fel. Már csak azért se lenne rossz mindez, mert egyébként babát vár. Közben feltűnik Vince életében egy másik lány is, a dögös Catherine, akivel egy átmulatott éjszaka után megcsalja barátnőjét. És hogy a helyzetet tovább bonyolítsuk, a városban fiatal férfiak halnak meg, mind ugyanúgy. Az ágyukban találták meg őket, mégis mintha lezuhantak volna valahonnan.

Nem véletlenül írtam a kiinduló sztoriról ennyit, a játék legerősebb pontja a története, és annak tovább görgetése. Az öt felsorolt játék közül, messze ennek a legjobb a sztorija. Tökéletesen sasszézik több műfaj határán oda-vissza. Ha az kell, feszült misztikus-thriller, máskor horror, néha dráma, olykor pedig romantikus mű. Tele van olyan helyzetekkel és kérdésekkel, amik valóban előjöhetnek egy fiatal férfi életében. Hogyan tovább egy párkapcsolatban? Tényleg meg akarsz nősülni, vagy csak azért akarod, mert ezt várják tőled? Vagy jobb 30 év fölött is teljesen szabadnak lenni, és nem elkötelezni magadat senki és semmi mellett? A fejlesztők pedig eme kérdések mellett fantasztikusan keverik össze a mindennapi dolgokat a bizarr misztikus szállal – talán a Life is Strange-ben volt csak hasonlóan tökéletes a balansz, bár a Catherine sokkal betegebb elemekkel operál.

A játék technikailag kicsit vegyes, a grafika nem annyira szép, a motorral hajtott videók is picit esetlenek. Ellenben az anime részek tökéletesek, akárcsak a zene és a szinkron. A főhőst például Troy Baker szólaltatja meg, ennél többet szerintem nem is kell mondanom.

A játékmenet két elkülöníthető részre oszlik fel. A valódi világban a haverjainkkal kocsmázunk és megbeszéljük az élet nagy kérdéseit, SMS-ekre kell válaszolnunk és a többi vendéggel dumálhatunk. Ez azért fontos, mert a válaszainkat figyeli a rendszer, s egy karma nevű mutató jelzi, hogy éppen angyalok vagy ördögök vagyunk. A karma szint és a játék utolsó néhány válasza 8 fajta befejezést eredményezhet. Minél több piát iszol, az álomvilágban annál gyorsabb leszel, és az adott elfogyasztott italról a játék mindig elmesél valamit. Ilyet se láttam még máshol.

Az álomvilágban pedig ládákat kell tologatni úgy, hogy fel tudj jutni a tetejére. Egyszerűnek hangzik? Nem az! A játék mocskosul nehéz! Saját szabályai vannak a világnak, különböző fajta kockákkal (van, ami csapda, van, amit nem lehet mozdítani) és rengeteg technikával, amiket muszáj variálni. Ezek a szakaszok ráadásul időre mennek, a cselekmény előrehaladtával pedig a pályák alsóbb részei leszakadnak. De vannak ellenfelek is, akik leütnek minket, és akadnak hatalmas bossok, akik végig szemétkednek egy-egy pályát. Nagyon érdekes ez a fajta a logikai játékmenet, és szimbolikus, hiszen az élethez hasonlóan itt szintén akadályokat kell leküzdeni. Okos! Emellett szórakoztató, ugyanakkor borzasztóan frusztráló. Sokszor lehetetlennek tűnik egy-egy szakasz, nagyon szűk az időlimit, a főellenségek pedig rettenetesen idegesítőek tudnak lenni. Az irányítás sokszor teljesen megbolondul, felcseréli a bal és a jobb irányokat, ami végzetes hibákat eredményezhet. Gyakran már az jutott eszembe, hogy direkt rontották el az irányítást, ezzel még szívatósabbá téve a játékot. De igazából ez is hozzátartozik az egyediségéhez.

2. Vanquish

Ezüstérmes lett a PlatinumGames Gears of Warja, a Vanquish. Magasztaltam már a csapatot nem egyszer, fogom is még jó sokszor. A Vanquish nem feltétlenül a beteg dolgai miatt került a listára, hanem a ritmusa miatt. A Gears of War harcrendszerét és mechanikáját a lehető legdurvább fordulatszámra tekerték föl, pontosan olyan pontra, hogy az még ne legyen élvezhetetlenül gyors. Így a játék egy folyamatos akcióroham, amiben csak néhány pillanatra állhatsz meg szusszanni. Fejel lefelé robogó vonatokban harcolunk, gigászi méretű robotok rakétáira ugrunk rá és visszapörgetjük azokat feléjük. Robotokat lövünk darabokra, majd egyszer csak becsapódik egy hatalmas űrhajó. Zéró gravitációban is helyt kell állnunk, miközben sereglik az ellen. Csak kapkodjuk a fejünket, lövünk mindenre, ami mozog, használjuk a fedezéket, a bullet time-ot, a háti rakétát, ami tulajdonképpen a sprint funkció szerepét tölti be.

Elképesztő iramot diktál a Vanquish, baromi jól néz ki, a design fantasztikus. A zene folyamatosan pumpálja az adrenalint. A története viszont iszonyat blőd. Látszik, hogy csak alibinek van, minimális magyarázat arra, hogy miért kell mindent szitává lőni. E szerint az oroszok egy mikrohullámot lövő műholddal megsütötték Washingtont, szóval menni kell gyakni. Csak tudnám, ha ilyen eszköze van a vörösöknek, akkor miért harcolnak robotokkal, miért nem pörkölnek meg minden mást is? A játék másik hibája a rövidsége. Bár nem tudom, ki bírná ezt még szuflával. A második helyet egyébként azzal érdemelte ki, hogy minden japánsága ellenére messze ez a legbefogadhatóbb játék a felsoroltak közül. Hiába a sok túlzás, a japánosan hülye sztori, az elképesztően dinamikus játékmenet szerintem nagyon sokakat kárpótolhat. És ha igazak a pár hónapja már keringő pletykák, a játék kijön PC-re is. Úgy legyen!

1. Bayonetta

Ne is menjünk nagyon messzire a Platinum istállójától. Az első helyezett kedvenc hack 'n' slash játékom, a Bayonetta. Hogy megértsétek, miért is pont ez lett az első, a személyes élményemet mesélném el a játékkal kapcsolatban.

Nagyon nem voltam kibékülve a japán dolgokkal a 2000-es évek vége felé. Minden ismerősöm rá volt kattanva valamilyen animére vagy játékra, nekem meg az a bizonyos testrészem nagyon tele volt azzal, hogy mindenhol ezekbe botlok. A Bayonettáról egy másik újságban olvastam először, ahol 10/10-es értékelést kapott, de számomra nem derült ki, hogy ez mitől jó játék, csak egy pár oldalas áradozásnak tűnt. Aztán az egyik cimborám áthívott, hogy megvan neki a program, nézzük meg. Undorral néztem a játék intróját, aztán a haragom kezdett elszállni és... Atyaég! Ez valami fenomenális!

A Vanquish-hez hasonlóan, ennek a játéknak is borzasztóan gyors a tempója, csak ez még mellé iszonyat brutális is. A kivégzések és a kombók egyaránt. Bayonettának ráadásul rengeteg fegyvere van, sokat a lábára is ráaggathatunk, így a kombinációk és mozdulatok száma szinte végtelen. Semelyik másik játékban nincs ennyi variáció. A világa pedig teljesen abszurd. A világot megmenteni próbáló arcok a sötét oldalt képviselik, az Umbra boszorkányok. Akik pedig le akarják igázni a Földet, a Lumen bölcsek, az angyalok. Már ez önmagában egy tök egyedi ízt ad a játéknak. A leölt ellenfelek glóriáiból vehetünk fegyvereket, kosztümöket és új mozdulatokat. Amire szükségünk is van, mert rengeteg angyal akar eltenni minket láb alól. A főellenfelek hatalmasak, őket meg kell ennie Bayonetta ruhájának, ami egyébként a haja és mindenféle szörnyé képes átalakulni. Ilyenkor egyébként eltűnik róla a ruha nagy része. Ja, japán.

És akkor térjünk ki magára a főszereplőre. Bayonetta az egyik legjobb videojátékos hős, akivel valaha találkoztam. Talpra esett, nem szorul segítségre, határozott, vicces, és egyébként nagyon szexi. Nem szexista módon használja őt a játék, Bayonetta a nőiességét fegyverként veti be. Szerintem kifejezetten pozitív női előkép. A játék története igazából nem tartogat meglepetéseket, sokszor ez is blőd, de az esetek többségében jól működik. Főleg azért, mert a játék igazából egy paródia. Saját műfajának tart görbe tükröt, iszonyatosan viccesen. Magát a japán kultúrát is sokszor nyakon veri. A játék zenéje teljesen egyedi. Főleg pop slágerek lágy, női énekkel tarkított változataiból építkezik, és mégis működik.

A Bayonetta viszont „nagyon japán”. A paródia jellege ellenére meg tudom érteni, ha valaki az első 10 perc után ordítva menekül előle. Az egész játék egy hatalmas káosznak tűnik, de e mögött valójában tudatos tervezés áll. Profi munka és hozzáértés. Tényleg ki kell próbálni, hogy az ember megértse, miről is van szó, így leírva és videóban sem jön át a játék lényege és esszenciája.

Remélem, ajánlottam olyat is, ami megtetszett nektek és nem csak az "Ezekkel sohasem" listát bővítettem. Ennyi lett volna ez a lista. Ha nektek is van hasonló, osszátok meg velünk kommentben.