A „tinidráma” fogalmát gyakran alkalmazzuk pejoratív jelzőként, lévén, hogy a témában születő alkotások sokszor vagy elbagatellizálják a tizenévesek problémáit, vagy szimpla melodrámára redukálják azokat. Holott, bár felnőtt fejjel sokszor csak legyintünk az akkor ért, vagy épp okozott sérelmekre, valójában érhetik olyan élmények az embert, melyek egy egész életen át elkísérnek. Ennek ellenére legtöbbször még a téma legnépszerűbb zsánerének tekinthető coming of age filmek sem lépnek túl a „kit vigyek a bálba?”, „mi lesz velünk az egyetemen?” problematikán, épp ezért volt üdítő a 2019-ben debütált, egy izraeli miniszérián alapuló Eufória, mely kendőzetlenül (és épp emiatt szigorúan 18-as korhatár besorolással!) beszélt olyan témákról, mint az addikció, halál, szexuális deviancia, testképzavar, satöbbi. Tette mindezt egészen egyedi látványvilággal, atmoszférával, különleges narratív elemekkel megfűszerezve, melyeknek köszönhetően hamar megtalálta a maga elég népes közösségét, akik két különkiadás után immáron újra bepillantást nyerhetnek az East Highland-i diákok nem épp hétköznapi életébe.
Az alapok és a koncepció mit sem változtak: Rue (Zendaya) egyfajta mindentudó narrátorként kalauzol minket végig a főbb karakterek főként tragédiákban tobzódó mindennapjain. Kendőzetlenül őszinte kommentárjai, valamint drogfüggőségéből adódó stílusa miatt pedig továbbra is egy meglehetősen ambivalens figura, akit lehet szeretni és utálni is, de leginkább együttérezni vele. Hiába tűnt ugyanis sikeresnek a különkiadásban felvázolt rehabilitáció, Ali nagymonológjai nem érték el a kívánt hatást, a Jules-szal való viharos kapcsolata, valamint a múltbeli tragédiák újra visszalökték a tinédzsert a szakadékba – ebből kapunk is egy kis ízelítőt az Újévet köszöntő nyitányban, ahol a többi fontos szál is megalapozásra kerül. Fez gyilkosságba torkolló illegálisbiznisze érkezik új állomáshoz egy eleinte meglehetősen klisésnek tűnő gengszter vonal képében, Kat és Ethan érzelmekben nem éppen dúskáló románcából láthatunk néhány képkockát, a legnagyobb hangsúlyt mégis a Nate-Maddie-Cassie szerelmi háromszög kapja, nem véletlenül, az évad első felében – a szerelem toxikus válfaját reprezentálandó – az ő viszonyrendszerükön lesz a hangsúly.
Talán túlságosan is, mert, bár jó látni egy olyan koncepciót, mely nem a gyertyafényes romantika oldaláról közelíti meg a témát, valamint a Cassie-t alakító Sydney Sweeny is megcsillogtathatja színészi képességeit, drámájuk elég sok játékidőt vesz el a többiektől. Ez Kat (Barbie Ferreira) esetében mondjuk nem egy egetrengető probléma, mert az írók látványosan nem tudtak mit kezdeni a megrekedt párkapcsolatával, holott az önutálatból fakadóan sötét utakra tévedt karaktert remekül építették fel az első évadban. A kvázi főszereplőknek tekinthető Rue és Jules (Hunter Schafer) párosa viszont eléggé negligálva van az évad során – előbbi kap ugyan egy dedikált epizódot, de így is kevésnek éreztem a szereplésüket. Pláne, hogy új szereplőként csatlakozott hozzájuk Elliot (Dominic Fike), aki kvázi katalizátorként szolgál a kapcsolatukban, és az egyik fő konfliktus közvetett okozója is, mégis keveset tudunk meg a karakteréről – néhány rá fókuszáló flashback elfért volna.
Lexi (Maude Apatow) előtérbe helyezése a szezon második felében viszont egyértelműen a legnagyobb pozitívumok közé sorolható. Cassie testvére a külön utakon járó művészlélek, az évad pedig érezhetően az ő színdarabjára lett kihegyezve, mely lényegében a sorozat eddigi történéseinek egyvelege, egy kvázi nosztalgikus hullámvasút, melyben sokkal több a zuhanás, mint az emelkedés. Hogy a két epizódra bontott előadás mennyire színház, arról lehet vitázni, Shakespeare híres idézetére viszont remekül reflektál, a szembesítés pedig csúcsra járatja a drámát, mely néha nevetségesen abszurd jelenetekhez vezet, ezzel is jelezvén, hogy a sorozat nem rest játszadozni a különböző műfajokkal, és gond nélkül képes beemelni vígjáték, vagy épp musical elemeket az alapvetően komor történetbe.
Az utolsó rész ugyan néha alkalmaz hatásvadász elemeket, valamint a fent említett drogdíleres szál is vörös hering marad (a harmadik évadban valószínűleg kardinális szerepe lesz, de ez egyelőre sovány vigasz), összességében szinte minden téren szintet lépett az Eufória, de legalábbis tartotta az első évadban tapasztalt minőséget. A díszletek között remekül lavírozó, a tükrökkel kivételesen jól bánó Rév Marcell minden snittért díjesőt érdemelne, a színészek szinte kivétel nélkül átlagon felül teljesítenek, a zenék remekül illenek az adott képsorokhoz, az időben előszeretettel ugráló, sokszor a cselekményből kizökkentő elbeszélésmód pedig továbbra is egy megfoghatatlan, különleges élménnyé teszi a szériát, mely a kevésbé erős pillanataiban is nézeti magát. Remélhetőleg a következő felvonásra nem kell éveket várnunk.
Incze Krisztián (kryszisz92)
