Vannak azok, akiket kifejezetten örömmel tölt el az az általánosságban vett tokentenger, amely egy wargame dobozában lapul (nem beszélve a vaskos szabálykönyvről és az egyéb kellékekről), és vannak azok, akik már a gondolattól is a másik irányba futnának. Ez a fajta általánosítás persze már nem állja meg a helyét abban a korban, amely olyan játékokat termelt ki, mint a Twilight Stuggle vagy az Undaunted-sorozat, melyek egyértelműen azt a célt tűzték ki, hogy a nagyközönség számára szórakoztatóbb, tetszetősebb formában dolgozzanak fel valós történelmi konfliktusokat. Ehhez az impozáns kezdeményezéshez hivatott csatlakozni az elsőjátékos Fort Circle Games is, amely az első amerikai-berber háborút igyekszik hasonló elvek mentén társasjátékosítani.
THE SHORES OF TRIPOLI
- Kiadó/partner: Fort Circle Games
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 1-2 fő
- Játékidő: átlagosan 45-60 perc
- Korcsoport: 12+
- Nehézség: 2,15/5
- Ára: a kiadó webshopjából 66 USD, nagyjából 20 400 forint
A The Shores of Tripoli egy elsősorban két főre szabott, kártyavezérelt, bevezető szintű wargame, amely elképesztő áramvonalasítással tömöríti közérthető és mámorítóan egyszerűen tanulható szabályrendszerbe a műfaj alapvető mechanizmusait. Mindehhez ráadásul egy olyan letisztult, bizonyos szempontból pedig egyenesen gyönyörű tálalást párosít, amely okán már csak ezért is kifejezetten figyelemre méltó megjelenés. Na, meg azért is, mert az elsőjátékos, egyben a Fort Circle Games-t igazgató Kevin Bertram rendkívül szórakoztató formába öntött egy olyan konfliktust, amely messze nem annyira ismert, mint a Tripoli kapcsán akár többször is felemlegethető Twilight Struggle hidegháborús harca.
De hogy jön ide a 2005-ös alapmű? Úgy, hogy a The Shores of Tripoli is alapvetően kötélhúzós játék, ahol mindkét fél megpróbálja úgy manipulálni a rendelkezésére álló erőforrásokat és lehetőségeket, hogy a mérleg nyelve idővel mindenképp az ő oldala felé billenjen. Ennek alapját a Tripoli háború adja, amely az újonnan születetett Egyesült Államok első határon kívül konfliktusa volt, miután megelégelték, hogy az Oszmán Tripolitánia adót követelt az amerikai hajók védelméért cserébe, megakadályozva, hogy azok kalózok áldozatául essenek. Az 1801-1805 között zajló háborúban így az egyik játékos az Egyesült Államokat (és annak svéd szövetségesét) irányítja, míg a másik fél a berber kalózokat alakítja.
A két fél győzelmi feltételei ennek megfelelően drasztikusan eltérnek. Az Egyesült Államok alapvetően két módon győzedelmeskedhet: vagy elfoglalja Tripoli városát, vagy bizonyos feltételek teljesítése esetén békét köt a tripolitánokkal, még mielőtt véget ér az 1806-os esztendő. A kalózok ezzel szemben sokkal könnyebb helyzetben vannak, hiszen ők három módon is győzedelmeskedhetnek. Egyrészt kereskedőhajók kirablásával összegyűjthetnek 12 aranyat, másrészt elsüllyeszthetnek négy amerikai fregattot, harmadrészt pedig elpusztíthatják az áruló Hamet Karamanli seregét, amely a szárazföldön, amerikai és arab gyalogosokból álló haderővel igyekszik a főváros, Tripoli felé. Ha a fentiek egyikét egyik fél sem tudja teljesíteni, mielőtt 1806 véget ér, a játék döntetlennel zárul.
ERŐ ÉS EGYENSÚLY
Ugyanakkor erre egészen elenyésző esély van, a mérleg nyelve ugyanis már alapból, az első pár játék után egészen frusztrálóan a tripoliak felé dől, és elég sok játéktapasztalat, de elsősorban kiváló időzítés kell az amerikai oldal részéről, mire kialakul az a ritmus, amely kellő hatékonysággal és gyorsasággal tudja letörni az ipari ütemű kalózkodás tempóját. Az idő pedig szó szerint értendő, hiszen a The Shores of Tripoli összesen hat évet dolgoz fel, ezen belül pedig mind a négy évszakot, így szélsőséges esetben akár 24 fordulón át is tarthat, ami játékórában kifejezve még így is egy meglehetősen alacsony, átlagosan 60 percnyi időt emészt fel, ami a műfajban extrémen alacsonynak számít.
Függetlenül attól, hogy végül meddig is tart egy meccs, a fordulók mindig ugyanúgy zajlanak. Először az amerikai játékos lép, őt követik a kalózok, majd az évszak lezárul, és beköszönt a következő, vagy maga az újév, amit mindig laphúzás jelez. A kézlimit 8-ban lett maximalizálva, és mivel minden egyes akcióhoz kártya használatára van szükség, ezért néha kifejezetten fájó tud lenni, amikor egy igazán hasznos lapot kell eldobni vagy épp beáldozni. Az amerikaiak összesen három dolgot csinálhatnak a fordulójukban: eseményként kijátszhatnak egy kártyát (ha ezt az adott lap lehetővé teszi), miközben az esemény általában egy fontos történelmi momentumot kelt életre; eldobhatnak egy kártyát, hogy maximum két fregattot mozgathassanak a térképen; illetve eldobhatnak egy lapot, hogy egy őrhajót állítsanak csatasorba Máltában. A tripolitánok nagyjából hasonló lehetőségekben gondolkodhatnak: ők is használhatnak eseménykártyát (ilyenkor az adott lap végleg kikerül a játékból); eldobhatnak egy lapot, hogy kalózkodjanak; vagy egy kártya eldobásával elhelyezhetnek egy új kalózhajót Tripoliban.
Bármelyik akciót is válassza egyik vagy másik fél, előbb-utóbb mindenképp konfliktusra kerül a sor, ha már erről szól a műfaj is. Háromféle csatát különböztetünk meg: hajócsatát (hajó vs. hajó), tüzérségi tüzet (hajó vs. gyalogság) és szárazföldi harcot (gyalogság vs. gyalogság). Ezek mindegyike kockadobással dől el: a csata elején ugyan be lehet vetni hadikártyákat, így némi előnyhöz jutva, de ezt mindenképp kockadobás követi. A fregattok kettővel, az őrhajók és kalózhajók pedig egy kockával dobnak. Minden hatos érték találatnak minősül, a többi pedig mellélövésnek. A fregattok két sebzés után süllyednek el, a többiek viszont csak egyet bírnak ki. A csata végeztével az amerikai hajók Máltába, a kalózok pedig Tripoliba vonulnak vissza. Tüzérségi tűz esetén az amerikaiak a három főbb kalózvárosban található gyalogos egységeket igyekeznek megtizedelni a fenti módszer szerint, a tényleges gyalogsági harc viszont az egyik oldal totális győzelméig tart, és ez elsősorban az amerikaiaknak rizikós, ugyanis ha egy várost is elveszítenek, azonnal bukják az egész játékot is.
FEJ FEJ MELLETT
A rendkívül egyszerű, hosszú vonalat képező játéktéren alapvetően több település is található, melyből kettő (Málta és Gibraltár) az amerikaiakhoz tartozik, három (Tripoli, Bengázi, Derna) a kalózok oldalát erősíti, de további kisebb települések is elfoglalhatók, amik elsősorban a kalózkodást segítik. Azt megállítani alapvetően csak úgy lehet, ha a városok körül található vizeken állomásoznak az amerikai hajók, akik egy kísérletet tehetnek a hajók megállítására a kalózkodás fázisának elején, megpróbálva minimalizálni a portyázók sikerességét – hiszen 12 arany megszerzésével a kalózok azonnal győzedelmeskednek.
Ez, és a történelemhez való ragaszkodás ugyanakkor azt eredményezi, hogy a The Shores of Tripoli – a pakliépítésből és a kártyahúzásból eredő véletlenszerűség ellenére – alapvetően egy forgatókönyvet követ. A kalózok szinte mindig aranyszerzéssel tudják a legegyszerűbben kivívni a győzelmet, az amerikaiak pedig azzal, ha csak akkor kezdik meg a földi inváziót, amikor már a háború utolsó évei közelednek (főleg, mert csak 1805-ben hozhatják létre Hamet seregét), addig pedig megpróbálnak lehetőség szerint felépíteni egy hatalmas flottát, és azt a térkép több pontjára szétszórva igyekeznek letörni a kalózkodási kísérleteket. Tripoli ostroma nagyrészt ugyanis elkerülhetetlen, azonban az – elsősorban az amerikaiak számára – hatalmas áldozattal járhat, amiből lehetetlen feltápászkodni. Erre a hosszú távú kiszámíthatóságra és mechanikusságra gyógyírt jelenthet a szabálykönyv végén található opcionális- és versenyszabály, amely egy érdekes pontozási rendszerrel lehel új életet a játékba.
Ennek ugyanakkor megkérik az árát, méghozzá szó szerint: a The Shores of Tripoli hozzávetőlegesen 21 ezer forintba kerül, és ez a dobozban található komponensek mennyiségét és minőségét tekintve kifejezetten irreális. A gyalogos egységek szimpla színes fakockák, a kevéske hajó tetszetős, de nagyon egyszerű fa meeple, és bár a kártyák egészen gyönyörűek a használt festményeknek hála, a játéktábla pedig kellőképpen vastag (az pedig már-már példátlan, hogy egy külön füzet található a szabálykönyv mellett, amely bemutatja a korszakot és a témául szolgáló háborút), az ár ezek fényében meglehetősen indokolatlan. Ugyanakkor tény, hogy nem is feltétlenül csak a komponenseket tükrözi, hanem egy olyan új, már debütálásával is az igényességet és az ötletességet tükröző stúdió kezdeményezését, amely a történelem nem feltétlenül ismert vagy sokszor szerepeltetett fejezeteit hivatott úgy feldolgozni, hogy az a választott műfajtól alapvetően idegenkedő játékosok számára is közérthető és szórakoztató legyen. Ennek pedig a The Shores of Tripoli maximálisan eleget tesz. Impozáns, impresszív, pörgős, lebilincselő, frusztráló és kimerítő egyszerre – pont, ahogy egy háborús játékhoz illik!
(A tesztpéldányt a Fort Circle Games biztosította – köszönjük! A játék teljes egészében angol nyelvű, magyar szabálykönyv és kártyafordítás nem áll rendelkezésre. A The Shores of Tripoli egyszemélyes móddal is rendelkezik.)
