A Resident Evilből lett Devil May Cry a véletlenek szerencséje által által született klasszikus, mely videójátékként lényegében PS2-es debütálása óta sorban hódította meg a platformokat, hogy egy remake és egy ötödik epizód tegye fel a koronát Dante és Nero fejére. Bár a minőség terén voltak kilengések, emiatt a sorozat teljes megítélése sem egységes, de hatalmas bukkanók, igazán rossz élmények nem voltak jellemzők a Capcom produkciójára, ami az utolsó, 2019-es résszel is egy igen színvonalas akciójátékot biztosított. Nos, a videójátékokat asztali társas formájába öntő Steamforged Games (többek között nekik köszönhető a Dark Souls és a Resident Evil 2 is) ezt a legutolsó kalandot dolgozza fel, ám meglepő módon nem egy dungeon crawler formájában.
Devil May Cry: The Bloody Palace
- Partner: Asmodee UK
- Kiadó: Steamforged Games
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kooperatív/kompetitív
- Játékosok száma: 1-4 fő
- Játékidő: átlagosan 60-90 perc
- Korcsoport: 14+
- Nehézség: 2,56/5
- Ára: Angliából 63-70 fontért már elérhető, itthon 30 ezer forint körül kapható
Meglepő, mert ha jól belegondolunk, az angol kiadó repertoárjában szinte mindegyik adaptáció ezt a vonalat képviselte, több-kevesebb sikerrel (inkább utóbbi), miközben az általános vélemény nemcsak a játékmenetet és a vásárlók felé zajló kommunikációt, de magát a minőséget is lesajnálta. Éppen ezért kerekedett ki a szemem, mikor kiderült, hogy a Bloody Palace a címadó játékmódot eleveníti meg az asztalon, avagy történet nélkül, szimplán az élvezet és az akció kedvéért darabolhatjuk fel, cakkozhatjuk miszlikbe a démonokat, mialatt a különböző kombókkal a legjobb stílusért, vagyis az azt jelentő pontszámért harcolunk. Mert hát mi a fene? Ez még videójátékokban is inkább csak egy extra, egyfajta desszert, nem pedig a tényleges főmenü, akkor a kampányokkal rendre elvérző kiadó vajon hogy fog megküzdeni a feladattal? A kérdésre még visszatérünk, addig is nézzük, mit kapunk a méretes dobozban.
Véres palota, nincsen ablaka...
A doboz fedelét felnyitva a legelső, ami szembetűnő, hogy a nagyobbacska tábla alatt a legtöbb helyet a szépen elhelyezett minik foglalják. Számos kisebb és nagyobb szörny, illetve néhány kifejezetten durva alak kerül elő, megkülönböztető, vörös színben, míg a főhősök, avagy Dante, Nero, Trish, V (és Shadow) már vakító fehérben pompáznak. Van itt Empusa, Riot, Scudo Angelo és mindenféle jóság, de a legfőbb baromarcú díját ezúttal az Elder Geryon Knight kapja, akivel mindenképpen meggyűlik a bajunk. Merthogy a setup annyiból áll, hogy a karakter kiválasztása, kezdő- és upgrade-paklija (avagy fejlesztései) elhelyezése után játékosszámtól függően kialakítjuk a Bloody Palace szintjeit, amik véletlenszerű laphúzással hozzák el az ellenfélként felbukkanó lényeket, innentől pedig nincs más hátra, mint a körökön át tartó küzdelem, míg meg nem tisztítottuk az összes szintet és el nem intéztük a bosst.
...gyere ide, démonhorda...
A játékmenet két körből áll, az egyik a játékos(ok)é, a másik a démonoké. Először ugye felfedjük az adott szintet, ami pontosan mutatja, hogy hány ellenfelet, hova kell letenni a táblán, illetve ehhez kapcsolva elővesszük a horda főkártyáját az adatokkal és a hozzá tartozó akciópaklit. A játékos-körben a kezdőjátékostól körbe haladva mindenki akciózik, majd átadja a lehetőséget a következőnek. Ez annyit tesz, hogy a karakterhez tartozó lépésszámban haladhat, majd a kezében lévő 5 és a táblája alatti startlapokkal nekiáll kombózni, a tábláján látható színű lánccal indítva, majd azt bármilyen irányban folytatva. A lényeg, hogy a láncok minden esetben kapcsolódjanak, illetve minden lap lehetlyezése után végre kell hajtani annak hatásait. A lapok pontosan mutatják, hogy merre és mennyit sebzünk, ellökjük-e az ellenfelet, utána léphetünk-e, illetve minden egyebet (pl. kábíthatunk is). Ha sikerült befejezni egy kombót, esetleg elfogyott a lapunk, jöhet a kártyák számával egyező pontszerzés, ami a stílusmérőn emelkedik.
A legyőzött ellenfelekért orbok járnak, ezek a szörnylapokon vannak jelölve, a pirosak a fejlesztésekhez kellenek, a zöldek pedig felszedéskor gyógyítanak. Természetesen minden ellenfélre kerül sebzésjelző, így nem kell attól tartani, hogy elfelejtjük, kit és mikor csapkodtunk vagy lőttünk meg. Ha mindennel megvagyunk, a kezdőjátékos mozgatja az ellenfeleket a leírtak szerint, majd támadnak is, és ha maradt néhány lap a kezünkben, akkor természetesen védekezésre is van lehetőség. Ez azért fontos, mert ha nem védjük ki a csapásokat, akkor a kombónk megszakad, ha pedig kidőlünk, akkor nemcsak a kombónknak vége, de lecsúszunk a mérősávon is, és kezdhetjük elölről a zúzást. Amennyiben kipucoljuk az adott szintet, jöhet a következő, egészen a főellenségig, akit ha legyőzünk, a style-szint mutatja meg, hogy ki nyert.
...vár a durva zúzda!
Oké, tévedni emberi dolog, mondta a sün, majd leszállt a drótkeféről… és valahogy így vagyok ezzel a játékkal én is. Mert amennyire tartottam tőle, úgy lett egy igazán kellemes meglepetés, amit elképesztően lehet élvezni. Maga a mechanika nagyszerűen működik, minden egyértelmű, a játékosok pedig csak nyomják a kombókat, a szintek között új kártyákat vesznek, ami bekerül a húzópaklijukba, majd kezdik elölről az egészet, csak durvább ellenfelekkel, akik azért néha meglepőn szépen oda tudnak csapni az embernek. Éppen ezért, ha már kicsit jobban kiismerjük az ellenféltípusok mozgását, akkor jobban számíthatunk arra, mit fognak tenni a következő körben, de akkor is oda kell figyelni a lépéseinkre, illetve a lökések miatt arra is, kit támadunk, majd hogyan követjük a sebzett démont. Jól jönnek az azonnal kijátszható kártyák a különleges hatásokkal, illetve a jutalmak, amikből szintén meghatározott számban jár minden szinthez, és amiket a cél teljesítésével lehet begyűjteni, ezzel is pontokat bezsebelve. Talán már ezekből is látszik, hogy igen, egy szépen letisztult, nagyon okosan kitalált játékról van szó, ami pont egyszerűségéből fakadóan működik ennyire.
Talán nyugodtan mondhatom, hogy ez a Steamforged Games legjobb címe, ami a Devil May Cry (és leginkább az ötödik rész) rajongóinak fogja a legnagyobb élvezetet okozni, de igazából bárkinek ajánlható, aki kedveli a kártyás és minis társasokat, amiknél mi magunk kezeljük a kombókat, nincs kockadobás, és maga a direkt konfrontáció is hiányzik. Együtt küzdünk meg a démonokkal, és az számít leginkább, hogy ki hogyan szerzi a pontokat, mikor csapunk le valakit a másik kezéről és a többi. A dizájn adja magát, a DMC-s alapok megvannak, nagyon jól mutatnak, sőt maguk a minik is szépek, meglepően látványosak, bár a ragasztásokkal azért vannak kisebb problémák (láthatók vagy egy-egy helyen kicsit engednek is). Összességében az anyagminőség a közepes és a jó között ingadozik, avagy semmi kiemelkedő vagy rossz összetevővel nem találkozni. Amibe még bele tudnék kötni, az az 1-es sebzésjelölő mérete, ami már-már borzalmasan kicsi, de még ezzel is együtt lehet élni. Ajánlott játék, sőt rajongóknak kötelező, ezzel ráadásul a Steamforged Games bizonyította, hogy a csapatnak a dungeon crawlerek helyett talán más irányba kellene fordulnia. Vagy James M. Hewitt kezébe kéne több témát adni. És erre a legjobb példa a holnapi Horizon Zero Dawn: The Board Game.
(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, az Asmodee UK-nek!)
