Vannak korszakos alkotások, amikre nosztalgiával gondolunk vissza. Néha megfakult munkát, máskor viszont örökérvényű gyöngyszemet találunk a fiókban. Hogy az Elemi ösztön melyik táborba tartozik, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre olyan hírhedt darabja az amerikai filmtörténetnek, ami nem maradhat ki az emlékezés köréből. Idén ünnepli harmincadik születésnapját az egykori botrányfilm, ami Sharon Stone-t halhatatlanná, az erotikus thriller alműfaját pedig újra divatossá tette Hollywoodban. Az Elemi ösztönnel kapcsolatban mindenkinek van személyes emléke, aki a kilencvenes évek elején aktívan fogyasztotta a popkultúrát. Sokan villámcsapásszerű élményként írják le az ominózus jelenetet, amiben Sharon Stone látványos mozdulattal keresztbe tette a lábát. Mások viszont szarkasztikusan állnak tort három évtizeddel később a megkopott erejű film fölött. Lássuk, miért szeretik vagy kárhoztatják annyian az ikonikus thrillert, a tavaly Cannes-ban hasonlóan botrányos alkotással jelentkező Paul Verhoeven rendezését.
Erotikus thriller
Ha nem is ez a titok nyitja, azonnal érdemes kiemelni a film műfaji pozíciójának jelentőségét. Az erotikus (jellegű) thriller a hetvenes években született meg. Többnyire femme fatale-szerű vagy legalábbis szövevényes konfliktusok között tébláboló karakterek keserítik meg a főhős életét a történetek során. Noha a jó thriller szükségszerűen intellektuális legalább a hősábrázolás terén, nehéz volna elvitatni, hogy érzelmi alapon kíván hatást gyakorolni nézőjére. A szexualitás és az erotika teljes mértékben illeszkedik a zsigeri témák sorába. Meglepő, mégis milyen kevés igazán népszerű alkotás született a szubzsáner történetében. Hogy messzebb ne menjünk, az Elemi ösztön nyers és harsányan obszcén másolatai (pl. Silver) járatták le az egész tematikát. Akad azonban jó néhány izgalmas film is, köztük Hitchcock Gyanakvó szerelem című korai opusza, Clint Eastwood debütáló rendezése, a Játszd le nekem a Mistyt!. Félig-meddig ide sorolható a Jane Fonda és Donald Sutherland főszereplésével készült Klute, illetve Brian De Palma számos munkája (pl. Nővérek, Gyilkossághoz öltözve, Alibi test), a Wachowski testvérek fiatalkori mesterműve, a Fülledtség, valamint Stanley Kubrick hattyúdala, a Tágra zárt szemek. Az elmúlt évtizedekből bátran ajánljuk A test melege, a Vad vágyak, az Angyalszív, a Karambol, A serelem tengere, a szintén 1992-es Poison Ivy és a Chloe bármelyikét, míg az újabb filmek közül A szobalány és David Fincher Holtodiglanja ért el megérdemelt sikert.
Hangulatfilm
Amikor arra keressük a választ, hogy miért lett olyan népszerű az Elemi ösztön, két fő okot találhatunk. Egyrészt körüllengi a filmet egy sejtelmes hangulat. Ez a fajta kékes-szürkés színvilágú, kukkolásra és sejtetésre, valami végső nagy titokra: a szexualitás misztikumára apelláló stilizálás fontosabb része a műnek, mint a történet, az alakítások vagy bármilyen más réteg. Azóta is számos kedvelt produkcióban köszönt vissza az Elemi ösztön hangulata. Elég csak Fincher munkásságára vagy általában az elmúlt tíz év misztikus, romantikus thrillerjeire gondolni (ideértve a műfaj angolszász irodalmi termését is). Elsősorban a film tónusa varázsolja el a nézőt, illetve az a regényszerű fogalmazásmód, amit a magyar származású Joe Eszterhas forgatókönyve követ. A dramaturgia kevésbé éles és fordulatos, mint amit egy pezsgő thriller megkíván. Inkább úgy bomlik ki a cselekmény és alakul a hősök személyisége, ahogy azt könyvek hosszú fejezetein keresztül olvashatjuk. Az Elemi ösztön nem izgalmas bűnügyi történetet mesél, hanem egy rejtélyes ügy és néhány misztifikált karakter közti viszony hangulatát szeretné – a képek és a legendás Jerry Goldsmith zenéjének erejére, illetve a szenvedélyes monológok ízére alapozva – átadni.
Az évszázad párosa?
Paul Verhoeven rendezése a tekintetben is jelentősnek nevezhető, hogy két korábban közkedvelt színészt a kilencvenes évek legnagyobb sztárjai közé emelt. Noha jelen mű csupán erősítette a főszereplőket övező sztereotípiákat, vagyis a manipulatív modell és az agresszív alfahím karakterének skatulyáját, később megnyílt az út előttük más típusú szerepek felé is. Sharon Stone, aki egyébként a XXI. századi hollywoodi csillagok útján járva nemrég csatlakozott egy szuperhősfilm stábjához, később Scorsese Casinojában bizonyíthatta színészi tehetségét. Michael Douglas alakja pedig, ha megformálója ugyan nem is bújt ki a saját bőréből, az Összeomlásban egészen új kontextusba került, mint pályafutása korábbi éveiben. Valóban nem az elmélyült alakítások filmje az Elemi ösztön, a rendező mindenesetre ügyesen megérezte, hogy Stone és Douglas jelenléte rendkívül fontos szelete lehet egy ilyen „hangulatfilmnek.”
Az idő vasfoga
Amikor 1990-ben Madonna előrukkolt Vogue című, az Elemi ösztönhöz hasonlóan erotikus klipjével, a tévénézőknek este 10-ig kellett várakozniuk, mire az MTV – a hatályos médiaszabályozásnak megfelelő módon főműsoridőn kívül – levetítette azt. A XX. század szemüvegén keresztül nézve egészen szenzációsnak, botrányosnak és polgárpukkasztónak nevezhető filmünk. Harminc évvel később viszont méltán minősítik avíttnak Verhoeven rendezését. Tény, hogy a kereskedelmi média hatalomátvétele után, sőt az internet világában néhány csúnya szó, a szexualitással kapcsolatos utalások és villantások vagy egy leszbikus viszony bemutatása oly kevéssé éri el az ingerküszöböt, mint tetszőleges hangerőn futó reklám az online videómegosztón. Sokan kárhoztatják a film korszakra jellemző modoros hangvételét, szofisztikált szókészletét, alapvető romantikus tónusát is. Utóbbi azonban inkább jellegzetessé és bájossá teszi a művet, még ha 2022-ben nagyon távolinak is tűnhet a Reagan-Bush korszak új romantikus, akadémikus szellemisége.
Harminc esztendős lett a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb filmje, az Elemi ösztön. Popkulturális mémként bevonult a köztudatba, a főszereplők előtt megnyitotta az utat nagy szerepek előtt, illetve reaktivizált egy manapság újfent divatos thriller alműfajt. Másfelől látni kell, hogy az a fajta hatásmechanizmus, amire Verhoeven rendezése épült, mára sokat vesztett fényéből. Vizuálisan továbbra is megkapó, a digitális korban azonban olyan mértékben kitolódott az obszcenitás nyilvános elfogadottsága, hogy szinte nevetségesnek tűnhet az a lázas izgalom, ami 1992-ben körbevette a filmet. Előbbi függvényében nyersnek, primitívnek és sokszor öncélúnak tűnnek hevült párbeszédei. Kétarcú film, rendkívül inspiratív és meglehetősen ódivatú elemekből összeállítva. Ti hogyan emlékeztek az idén jubiláló műre? Mikor néztétek meg először és milyennek látjátok 2022-ben Paul Verhoeven erotikus thrillerét?
(A képek forrása: IMDB)
