[Születésnaposok] 25 éves a The Curse of Monkey Island

Évtizedekkel a játékipar születése után – a jelenlegi technológiai fejlettség mellett – meglehetősen lehetetlen vállalkozásnak tűnhet komplett műfajok kitalálása és dominálása, de a kilencvenes évek elején ez nem csupán egy álom, hanem maga a valóság volt. Ekkor még újdonsült, vagy épp már jó pár esztendeje létesült stúdiók olyan maradandó címeket alkottak, amikkel aztán akár éveken át aratták a babérokat. Az FPS-ek terén szinte verhetetlen id Software, a jRPG-műfajt meghatározó Square Enix és nyugati sorstársaik, valamint az Ultima-szériát jegyző Origin mellett az egyik legtermékenyebbnek mégis az a Lucasfilm Games bizonyult, amely már a nyolcvanas években belevágott a játékfejlesztésbe.

Aranykorszakát az 1987-es Maniac Mansion hozta el, amely egyúttal évekre ki is jelölte a stúdió irányvonalát, lefektetve a modern kalandjátékok alapjait, olyan franchise-oknak ágyazva meg, melyek közül egy-kettő még mind a mai napig aktív. Ezek közül toronymagasan kiemelkedik a Monkey Island, amely pont az idén tért vissza, nem csupán az év egyik legjobb játékaként, de egy sokat látott sorozat egyik csúcspontjaként is – még ha azt a bizonyos csúcsot igazából már kereken 25 éve el is érte.

MAJOMKALAND

Pedig nem mondhatnánk, hogy minden a The Curse of Monkey Island keze alá játszott. A sorozat és a LucasArts-kalandjátékok alapját képező S.C.U.M.M. rendszer atyja, Ron Gilbert, a Monkey Island 2: LeChuck's Revenge befejezése után ugyanis távozott, hogy egy saját stúdió égisze alatt inkább gyerekjátékokat készítsen, és a műfaj aranykorszaka is a végéhez közeledett, annak ellenére, hogy ez akkor még nem látszott. Hiszen 1997-ben még megszületett az ikonikus Blade Runner, a lebilincselő Broken Sword 2, és már a kanyarban volt a zsánert meghatározó Grim Fandango is, szintén a LucasArts-istállóból, de ez már nem hasonlított ahhoz az időszakhoz, amelyben a Monkey Island megszületett.

A harmadik részt sokat tett azért, hogy ez az előnyére váljon, kihasználva a modern kor lehetőségeit. A lényegesen több tárhelyet és teljes multimédiás funkciókat biztosító CD-Rom technológiával a pixelstílust egy sokkal életszerűbb, aprólékosabb, részletgazdagabb rajzfilmes tálalásra cserélte, a zenék a MIDI-korszakot váltó, teljes egészében hangszerelt aláfestő muzsikákkal bontakozhattak ki, a karakterek pedig lenyűgöző szinkronnal keltek életre. Ráadásul a sorozat és annak világa értő és tapasztalt kezekbe került, a harmadik etap rendezői és dizájneri feladatait ugyanis az a Jonathan Ackley és Larry Ahern látta el, akik a Day of the Tentacle-t, a Sam & Max Hit the Roadot és a Full Throttle-t is jegyezték, így már csak a képzeletükön múlt, Guybrush épp milyen kalandba keveredik.

A válasz: szokványosba. Legalábbis számára, hiszen a második rész felemás, csak évtizedekkel később megmagyarázott befejezését követően Guybrush az óceánon, egy dodzsemben hánykolódva gondolja át életét, míg a sors (és a hullámok) össze nem hozzák örök nemezisével, LeChuckkal. Ismét sikerül elég gyorsan elintéznie, amiért a jutalma nem csupán az elégedettség, de egy hatalmas gyémántgyűrű is, amivel azon nyomban meg is kéri szerelme, Elaine kezét. Csakhogy a gyűrű elátkozott, így az örök szerelem helyett egy aranyszoborrá változott menyasszonnyal kénytelen beérni, na meg egy új küldetéssel: feloldani az átkot és megmenteni Elaine-t. A hozzávetőlegesen 8 órás történet során ehhez számos szigetet be kell járnia, saját hajót szerezni egy meglehetősen szélsőséges figurákból álló legénységgel, és legyőznie rivális kalózokat (természetesen a jól megszokott inzultusokkal), hogy végül ismét szembenézzen LeChuckkal.

HULLÁMVASÚT

Ez a nem éppen unalmas történet messze a sorozat történetének legváltozatosabb kalandja, amit nem csupán a visszatérő karaktereknek köszönhet, de annak a számtalan, minden eddiginél aprólékosabban kidolgozott helyszínnek is, melyek hangulata és részletessége nemcsak, hogy felért az elődökéhez, de a sokkal modernebb tálalás okán jóval több élettel is sikerült megtölteni. A látvány terén tapasztalt hatalmas előrelépés mellett azonban a legnagyobb újítást igazából az előadásmód terén sikerült elérni. Az archaikus és meglehetősen körülményes kezelőfelület a harmadik részre ugyanis egy teljesen ikonvezérelt, letisztult irányításra cserélődött, amely a műfajt megnyitotta egy teljesen új közönség előtt. Ehhez kiválóan asszisztált a választható nehézségi szint, amely a feladványok komplexitását faragta le, vagy épp emelte új magaslatokba – ezt még a legújabb epizód is megörökölte. És milyen feladványok voltak ezek! Még két évtized távlatából is nehéz elfeledni a tengerparti kincsestérkép megszerzését, a legénység toborzásának szokatlan kihívásait, a színpadi lámpák manipulálását a továbbjutás érdekében, vagy épp a legénység ikonikus nótájának megakasztását.

A The Curse of Monkey Island több szempontból nézve is korszakalkotó lett. Nem csupán a sorozat talán legviccesebb és leglátványosabb epizódja, amely az eredeti alkotók nélkül tudott méltó folytatássá válni, de tulajdonképpen egy korszakot is lezárt. Sajnos pazar előadásmódja, rajzfilmes tálalása egy későbbi LucasArts-kalandjátékban már nem köszönhetett vissza, hiszen a modernizálást is célul kitűző Grim Fandango kijelölte 3D lett volna a jövő, ha a stúdió nem épp a bezárás felé tartott volna (a műfaj pedig a süllyesztő felé). Guybrush később a LucasArtstól már csak egy katasztrofálisan rossz 3D-s folytatást kapott, Escape from Monkey Island címen, így a 2009-ben, a Telltale-gyárból kidobott Tales of Monkey Island már csak azért is népszerű lett, mert elődjénél csak jobb lehetett. Ezt követően hatalmas kényszerpihenőre kényszerült a sorozat, de a visszatérés szerencsére parádés lett, a The Curse of Monkey Island pedig az ezt megelőző években már nemcsak az eBayről volt méregdrágán beszerezhető, hiszen digitálisan is elérhetővé vált mind GOG-on, mind Steamen, így pótlása ma már csupán egy aprócska kiadás és némi idő kérdése.