1997-ben, az első Grand Theft Auto megjelenésekor a DMA Design csapata (későbbi nevén Rockstar North) még valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy a felülnézetes bűnözőszimulátorral egy olyan franchise alapkövét rakja le, ami pár évvel később fogalommá növi ki magát. A GTA rövidítést mostanra talán többen ismerik, mint az SOS betűhármast, és minden rétegnek mást jelent. A játékosoknak azt a „sandbox” élményt, amit lényegében a Rockstar talált fel, a szülőknek a pixelekbe oltott rémálmot, ami tönkreteszi a gyerekeket, egyes szervezeteknek pedig az állandó bűnbakot, amelyre ráfoghatják, hogy a világban csak miatta történnek erőszakos bűncselekmények.
Persze a széria nem az említett első, és még csak nem is a rá két évre, 1999-ben megjelent második résszel vált a szórakoztatóipar megkerülhetetlen szereplőjévé. A 2001. október 22-én debütált, paradigmaváltó harmadik felvonás volt az, ami feltette a sorozatot a videójátékos térképre. Claude 3D-be öltöztetett, TPS nézetű története nem csupán a franchise, de a teljes open-world műfaj irányát is meghatározta, a játék szerepe az ipar alakulásában megkérdőjelezhetetlen. És akadnak ugyan játékosok szép számmal, akiknek a néma levente ámokfutása jelenti a széria csúcsát, sokan (köztük jómagam is) a bűnös városba kalauzoló Vice City-hez fűzik a legkellemesebb emlékeket. Mivel a nosztalgia esetemben erőteljesen túlcsordul, így nehéz nem egy hosszú sorokon átívelő élménybeszámolót írni, de azért megpróbálok gyermeki rajongás helyett inkább a tényekre fókuszálni.
Azok a csodás ’80-as évek
Kezdve azzal, hogy a Vice City eredetileg még csak nem is különálló játéknak indult. A GTA 3 megjelenése után a csapat szeretett volna készíteni a programhoz egy kiegészítő pakkot, új fegyverekkel, járművekkel és küldetésekkel, végül ez az ötlet nőtte ki magát egy teljes játékká. Melynek tényleges fejlesztése egyébként az executive producer, Sam Houser szerint mindössze kilenc hónapig tartott, ugyanis csak 2002 elején kezdtek el gőzerővel dolgozni rajta, előtte csupán a modellezés zajlott. A Vice City a nagyközönség előtt a 2002-es E3-on mutatkozott be, május 22-én, majd – egy halasztást követően – október 29-én jelent meg PlayStation 2-re, és abban az évben csakhamar a platform legkelendőbb címe lett. A befolyó pénz pedig jól is jött a stúdiónak, a fejlesztés ugyanis 5 millió dollárba került, ami rekordnak számított a csapat történetében. Ez az összeg (ami a mai költségek tükrében már nem is tűnik olyan soknak) a felvonultatott sztárok és a rengeteg zeneszám fényében mondjuk teljességgel érthető – na, de ne szaladjunk ennyire, előbb lássuk, hogy miből lett a cserebogár.
Vice City alapjául a napfényes Miami szolgált, ami a harmadik epizód szürke metropolisza után valóságos felüdülés volt. A játék producere, Leslie Benzies, úgy jellemezte a helyet, mint egy óriási bulinegyed, ahol a pia, a szex és a szórakozás az úr, ugyanakkor van valami sötétség a pompa és a hedonizmus mögött. A városra pedig különösen illett ez a meghatározás a játék korszakául szolgáló ’80-as években, melyet Sam Houser úgy írt le, mint a bűnözés legkülönlegesebb érája, mert a bűn még csak nem is érződött annak. A naptár és a helyszín alapján nem nehéz kitalálni, hogy a készítőket leginkább két, mára klasszikusnak számító alkotás inspirálta: az 1948-89 között futó Miami Vice, és az 1983-mas A sebhelyesarcú. A játék képivilága és hangulata erre már önmagában is elegendő bizonyíték, ugyanakkor számos kézzelfogható dolog is akad, ami ezt alátámasztja.
Például három csillagos (vagy afölötti) körözés esetén egy Cracker és Butts nevezetű beépített rendőrpáros ered Tommy nyomába, akik a Miami Vice duóját, Sonny Crockettet és Ricardo Tubbs-ot hivatottak szimbolizálni. Még a kopók járműve, a VCPD Cheetah is az 1986-os Ferrari Testarossa-ról lett mintázva, amit Crockett vezetett a sorozat utolsó három évadában. Emellett a játék egyik főszereplőjét, Lance Vance-t is az a Philip Michael Thomas szólaltatta meg, aki Tubbs-ot alakította a Miami Vice-ban. Lance kezdeti célja pedig – megbosszulni testvére halálát egy félresikerült drogügylet után – Tubbs háttértörténetére rímel a pilot epizódból. Az már igazán csak a hab a tortán, hogy a játék prológusának egyik stilizált képe konkrétan a sorozat Bought and Paid For című részéből van.
Az Al Pacino főszereplésével készült A sebhelyesarcú öröksége szintén eléggé kézzelfogható, kezdve rögtön a főszereplő főbb jellemvonásaival. A játék elején felültetett, később lényegében mindenki által üldözött Tommy Vercetti ugyanis éppoly forróvérű, hirtelen haragú és nagyravágyó, mint Tony Montana. Emellett az olyan helyszínek, mint a Malibu Club vagy a (későbbi) Vercetti Estate szintén a filmből lettek átemelve. A kúriában helyet kapó végjáték ráadásul lényegében a film utolsó fejezetének interaktív verziója: egy egész hadsereg támad a főszereplőre, a stáblista előtt pedig több kilónyi ólom kerül beültetésre – a különbség mindössze annyi, hogy Tommy túléli az ostromot, Tony meg nem (bár a Radical Entertainment ezzel vitába szállna). A The Pole Position Clubból elérhető „Mr. Vercetti” öltözék is eléggé Montana gúnyájára hajaz, a játék egyik híres easter eggje, a vérben úszó fürdő és az ott lévő láncfűrész pedig egyértelműen A sebhelyesarcú ide vonatkozó jelenetére reflektál. Ahogy mondani szokás: jótól lopni nem bűn, a Vice City esetében pedig tökéletesen sikerült a művelet.
Sztárok és számok
És ha már főszereplő: van oka annak, hogy a Rockstar a 4. rész óta már nemigen alkalmaz A-listás színészeket, mert – cikkünk alanyából kiindulva – a velük való munka sokszor csak a játékosok számára kifizetődő. Első körben a május 26-án, mindössze 67 évesen elhunyt Ray Liotta-t emelnénk ki, aki – minden bizonnyal a Nagymenőkben nyújtott frenetikus alakítása miatt – Tommy hangját kölcsönözte a programban. A rendező, Navid Konshari szerint a színészóriás rengeteget panaszkodott a felvételek során, Sam Houser pedig a végletek embereként jellemezte, aki vagy teljes odaadással vetette bele magát a munkába, vagy egyáltalán nem lehetett vele együtt dolgozni. De Liotta részéről sem volt felhőtlen az együttműködés, a kék háttér előtt felvett jelenetek alapján szinkronizálni nagy kihívást jelentett számára (pláne, hogy a felbérelt színészek szerinte végtelenül amatőrök voltak), és állítólag a játék sikere után a fizetséget is kifogásolta. Nem ő volt ugyanakkor az egyetlen problémás stábtag. A szemtelenül gazdag üzletembert, Avery Carringtont alakító Burt Reynolds-ot állítólag egy ízben annyira felidegesítette Dan Houser jelenléte, hogy majdnem összeverekedtek. Az olyan ismert színészekkel, mint például Dennis Hopper, Danny Trejo vagy Luis Guzmán már nem voltak hasonló problémák, cserébe a közreműködésük minden bizonnyal hozzájárult a pár bekezdéssel korábban említett büdzséhez.
Ahogy a licencelt zenék is, melyekből összesen több mint 113 került a játékba (közülük több is kikerült az újabb kiadásokból), ezzel körülbelül 9 órányi dalolgatást biztosítva. A felhozatalt olyan klasszikusok erősítették, mint Michael Jacksontól a Billie Jean, Laura Braningantől a Self Control, vagy épp a Turn up the Radio az Autograph-tól – csak hogy párat említsek, miközben metal vonalon többek között a Slayer, az Iron Maiden, az Anthrax és a Judas Priest jelentette a játék fémpontját. A forgatókönyv is kimondottan vaskosra sikeredett, 8000 sornyi dialógus során került elmesélésre Tommy felemelkedése, ami négyszer több, mint a GTA 3 szkriptje. A szöveg mellett pedig a prezentációra is odafigyeltek a srácok-lányok, a város minél valósághűbb lemodellezése miatt például többször terepre mentek, de a művészi csapat ezen felül is bőven el volt látva forrásokkal, például korabeli fotókkal.
A több mint 90 percnyi átvezető jelenetet motion capture technológiával vették fel a filmszerű élmény érdekében (ez akkoriban még nem volt annyira elterjedt, mint manapság), a játékbeli animációkhoz pedig nagyrészt stop motion technikát alkalmaztak. Az utcákon 110 egyedi NPC-t vegzálhattunk (bár jómagam nem úgy emlékszem, hogy ennyire változatos lett volna a felhozatal), a történet során pedig ötven karaktert ismerhettünk meg, kiknek modellje kétszer annyi poligonból áll, mint az előd esetében. A részletek ilyen szintű kidolgozása, az elképesztő hangulat és a fordulatos, a zsáner minden fontosabb elemét hibátlanul felvonultató történet együttesen elég volt ahhoz, hogy a játék ne csak pénzügyileg, de kritikailag is Mennybe menjen. Rengeteg Év játéka-díjat zsebelt be a program, 62 kritika összesítésével pedig a PlayStation 2-es verzió 95 ponton áll Metacritic-en.
Vice City visszavár
Nem csoda hát, hogy a játék 2003-ban PC-re is ellátogatott, némileg javított látvánnyal, egérre és billentyűzetre szabott irányítással, hasonló szakmai fogadtatásban részesülve (abban az évbennálunk is csak a Star Wars: Knights of the Old Republic tudta megelőzni az Év játéka szavazáson.) 2006-ban egy előzmény is érkezett a programhoz, Vice City Stories néven, először csak PSP-re, de a sikerre való tekintettel 2007-ben PS2-re is ellátogatott. A Rockstar Leeds játéka 1984-ben, a Vice City előtt két évvel vette fel a történet fonalát, főszereplője pedig az alapjáték prológusában elhalálozó Victor Vance, Lance testvére. A spin-offot szintén szerette a közösség és a szakma, máig a Sony hordozható masinájának egyik legjobb alkotásaként tartják számon. 2012. december 6-án, a 10. évforduló alkalmából a Vice City az addigra elképesztően népszerű okostelefonokra is befutott, az iOS-en és Androidon egyaránt elérhető 10th Anniversary Edition pedig feljavított látvánnyal és némileg megvágott zenei kínálattal nyújtott nosztalgiát a régi motorosoknak, és egy felejthetetlen első találkozást az újonnan érkezőknek.
A találkozás pedig felejthetetlen volt a tavaly novemberben megjelent Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Edition esetében is, épp csak nem a szó pozitív értelmében. A Grove Street Games gyűjteménye a három klasszikus GTA epizódot (3, Vice City, San Andreas) hivatott korszerűsítve elhozni az új hardverekre, a végeredmény azonban – jobbára a rosszul megválasztott grafikai stílus és a megszámlálhatatlanul sok bug miatt – sokak szerint siralmas lett, a kritikusok egy része szimplán csak nem szerette, a játékosok hangosabb csoportja viszont egyenesen a földbe döngölte a pakkot. Számos hiba azóta már javításra került, ahogy a minőségen is jócskán emeltek a fejlesztők, de a megjelenés keserű emlékét ezzel már nehéz eltörölni.
A bűnös város tehát egy ilyen léket kapott újrakiadásban került utoljára képernyőre, ami az eredeti játék minőségét persze nem rontja, de nagy kár lenne, ha Vice City utcáit ebben a formában járhatnánk be utoljára. Szerencsére nem ez a helyzet, a Rockstar ugyanis a széria következő felvonásában végre visszatér az évek óta milliók által kért helyszínhez, amit a történelmi mértékű szivárgás miatt már láthattunk is pár hete. A Grand Theft Auto 6-ban ugyan a ’80-as évek kokaintól ködös légköréről le kell mondanunk, hiszen a felvételek alapján modern környezetet kapunk, de maga a tény, hogy ismét Miami virtuális másában turistáskodhatunk, önmagában elég ahhoz, hogy legördüljön egy örömkönnycsepp az egyszeri rajongó orcáján.
