A Digital Reality neve remélem, sokaknak ismerős, mert az egyik legnagyobb magyar fejlesztőcsapatként számontartott stúdió olyan címeket tett le az asztalra, mint az Imperium Galactica és a Haegemonia. Persze volt ezen túl pár kevésbé átütő sikerük is, mielőtt a 2010-es évek elején a csillaguk lenyugvó pályára tért. De mielőtt még végleg eltűnt volna a horizonton, utoljára felragyogott hajdan volt fénye: ez volt a Sine Mora.
A Digital Reality a Grashopper Manufacture audiovizuális művészeti vezetésével az egyik legrégebbi műfajhoz, a shoot 'em uphoz tért vissza, ami a kétezres évek derekán, mondjuk úgy, hogy nem volt túl felkapott. Mondhatni, lerágott csontnak számított, mégis sikerült belevinni nem egy olyan csavart, amivel kiemelkedik a tömegből. A játék címe – Sine Mora – egy latin kifejezés, azt jelenti „késedelem nélkül”, amit számos, átvitt értelemben is felfoghatunk. De talán a leginkább kézenfekvő a játékmechanika központi magja. Életerő helyett itt időkeretünk van egy adott pálya teljesítésére, ami a bekapott találatokkal még gyorsabban csökken, ellenfeleink likvidálásával azonban visszakapunk egy keveset az éltető pillanatokból.
Az idő még egy ponton visszatér, különleges fegyverünk ugyanis maga az időlassítás, ami csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, így a használata alapos megfontolást igényel. Ezek mellett persze megtalálható minden, ami miatt egy shoot 'em up bármikor felismerhető: ellenfelek tömege, lövedékek zápora, és hatalmas főellenségek egész sora vár ránk a vérrel és verítékkel, de legfőképpen idővel vívott küzdelem során.
A történet során (igen, a Sine Mora egy shoot 'em up, épkézláb történettel) két, időben eltérő szálon, és eltérő időben futó cselekménynek lehetünk részesei, melynek második fele csak az első végigjátszás után nyílik meg. A kétszeri nekifutás végére megismerhetjük a háború tépázta Seol bolygót, a szembenálló feleket, és egy csavaros történet során, az időn keresztül-kasul utazva válik egy teljes egésszé a játék története, amit itt és most nem részletezek. Helyette csak annyit mondok, hogy a játékot akcióban alig egy ezresért meg lehet kapni, de még újonnan sem ver senkit adósságba, úgyhogy senkinek sincs kifogása arra, hogy miért hagyta ki ezt a (félig) hazai fejlesztésű gyöngyszemet.
Mindemellett a játék egész egyszerűen csodálatosan fest a mai napig, az antropomorf lényekkel tömött dieselpunk világ látványos, hangulatos, a „2.5D” környezetet tökéletesen kihasználja az átvezetőknél, a csatatér változásainál. Az abszolút mazochistáknak pedig egészen teljesíthetetlen nehézségi fokozatok is adottak. Apropó nehézség. A már említett és dicsért időmanipulációs játékmenet helyenként súlyos kiegyensúlyozatlanságokhoz vezet, az első pár pálya nagyon nagylelkűen bánik életünk másodperceivel, más pályák (vagy csak szakaszok) viszont kifejezetten nehézre és frusztrálóra sikerültek, köszönhetően a folyton vörösben villogó órának.
A kritikusi körökben (egyebek mellett nálunk is, Kredenc tesztjében) is igazán nagyra értékelt Sine Mora azonban sajnos nem gerjesztett kellő hullámokat maga körül ahhoz, hogy a játék folytatást kapjon, vagy akár maga a Digital Reality a felszínen maradhasson. Mielőtt azonban teljesen nekrológgá alakulna a játék születésnapi ünnepsége, meg kell jegyeznem azt is, hogy a Digital Reality öröksége mégsem veszett el végleg. A Nordic Games számos felvásárlási hulláma között a Black Knight Sword mellett az Imperium Galactica, és a születésnapos Sine Mora kiadási jogait is megszerezte. Reméljük, hogy egyszer még visszatérhetnek nagyjaink, és hogy méltó és értő kezekbe kerülnek majd, ha és amennyiben erre sor kerül, és nem ragadunk meg az olyan minimális erőbefektetésű újrakiadásoknál, mint amilyen a Sine Mora EX volt.
