Switch-Mix Vol. 11. – Ami radar alatt maradt

Ezúttal ugyan a megszokottnál kicsit soványabb tartalommal érkezik a rovat, de maga a július sem volt olyan kifejezetten erős hónap, a komolyabb címek pedig önálló cikkben lettek bemutatva, legyen szó Paper Mario legújabb kalandjairól, esetleg a kult Deadly Premonition csúfos állapotban megjelent folytatásáról. Azért volt így is mivel játszani, pláne, ha a teljes felhozatalt vesszük, az aktuális Switch-Mixbe azonban ezúttal csak négy különlegesebb játék került, mondom is, mik azok...  

We Should Talk

Éjszakai bár, egy magányosan a pult elé álló nő a játékos irányítása alatt, valamint ismeretlen és ismerős emberek a környezetünkben. Ez a kiindulópont a We Should Talkban, ami egy erősen narratív, meglehetősen rövid, lényegében a párbeszédekre építő játék. Merthogy néhány szereplővel találkozva megjelennek a társalgást jelentő szövegdobozok, a feladat pedig nem más, mint az, hogy a lehetséges szavakat összeválogatva megadjuk azt a választ, amit mi képzelünk a helyzetbe. Először a pultos lánnyal ismerjük meg az alapokat, vele flörtölhetünk is, mígnem emlékeztet rá, hogy van egy barátnőnk, aki otthon vár, hogy ezután az emlegetett személy is bejelentkezzen telefonon. Hogy ezután hogyan reagálunk a felbukkanó exünkre, netán arra az idegenre, aki bepróbálkozik nálunk, nos, ez már a játékos döntései alapján alakul, hogy végül eljussunk a konklúzióig.

Előre szólok, hogy a We Should Talk nagyjából 20 perc alatt teljesíthető, majd lehetőségünk van rá, hogy a különböző reakciókkal más és más eredményeket érjünk el. Mindettől függetlenül ez a hossz azért így is elég csekély, pláne, hogy a teljes cselekmény egy helyszínen játszódik, minimális karakter és interakció bevonásával. Mindezzel együtt az ár is töredéke a megszokottnak, ami némiképpen ellensúlyozza a helyzetet, miközben a kis indie csapat eleve nem rendelkezik komolyabb tőkével és háttérrel. Ilyenformán a koncepció nekem tetszett, élveztem a rövid kampányt, az pedig már a stúdió célja alapján sem lepett meg, hogy milyen formában indulunk neki a történetnek, hiszen saját szavaik alapján egy olyan történetorientált játékot akartak készíteni, ami "alternatívaként áll a megszokott romantikus, kapcsolati hálókat bemutató történetek mellé". Nos, igen, azt látjuk. Ettől függetlenül a téma iránt érdeklődőknek érdemes lehet belenézni, a koncepcióból pedig egy kifejezetten jó és tartalmas játék is születhet még a jövőben. | 70% 

Mr. Driller DrillLand

A Mr. Driller DrillLand nem mai játék, elvégre közel 20 éve, 2002-ben jelent meg Nintendo GameCube-ra, hogy most felújítva térjen vissza nemcsak Switchen, de PC-n is. Aki nem ismerné a sorozatot, annak egy apró kis felzárkóztató: Mr. Driller a klasszikus Dig Dug-sorozat szellemi örököse (a szereplők között is van rokoni szál), ami 1999-től kicsit bonyolította a koncepciót, hogy ne csak simán a földben ássunk, közben elintézve a támadó lényeket, de köveket is összekapcsoljunk színeiknek megfelelően, így láncreakciót létrehozva a feltúrt talajban, elérve annak legalsó szintjét. Ezt a receptet bolondította meg a DrillLand, méghozzá úgy, hogy egy vidámpark-jellegű helyen kínált különböző attrakciókat, ezzel tovább erősítve az élményt.  

A szórakoztató központban az eltérő mutatványok természetesen más-más témához kapcsolódnak, így beugorhatunk egy fantasy világba, de akár a rettegés házát vagy az űr végtelen sötétjét is átfúrhatjuk. Jó, ott sincs sötét, vannak viszont meteoritok, de mindegy. Ellenfelekből és gyűjtenivalóból most is van bőven, vigyázni kell az oxigénra, a hulló kövekre, az opponensekre, miközben a cél a szokásos. Egyedül vagy társaságban is nekiállhatunk a kőfejtésnek, miközben a remaster HD grafikát és még egy, a kezdőknek szóló könnyebb játékmódot is kapott. Aki szereti a műfajt, esetleg nosztalgiázna, annak ez egy szépen felújított csomag, de ettől függetlenül is érezni rajta, hogy nem mai darab, bár ezzel együtt is szórakoztató. | 73% 

Ultracore

Azt hiszem, említettem a cikk elején, hogy ismét a különlegesebb darabokat sikerült összeszedni, és itt nem mindenképpen a fúrásra, a biszexuális románcra és társalgásra gondoltam, hanem inkább az olyan háttérsztorikra, mint ami az Ultracore-nál található. Ez a játék ugyanis több mint 20 éve, még 1994-ben készült volna el, eredetileg Hardcore címmel, a Psygnosis gondozásában (nem mellesleg a Digital Illusions fejlesztésében), ám mivel az Amiga és Sega platformokat célzó produkciót lelőtték, az sok-sok évre elveszett. Végül 2019-ben, a Strictly Limited Games mentette meg az enyészettől, hogy egy retró konzol után, 2020-ban immáron az otthoni nagygépekre is megjelenhessen. Az Ultracore érdemein mindez persze nem változtat, nem javít, azonban érdekességként kiváló, miközben a játék maga tipikus run and gun, a Turrican és a Contra (Probotector) nyomában.

Ebből adódóan azért nagy csodákat sem kell várni tőle. Ami a 16-Bit idejében elvárható volt, nagyjából azt nyújtja, nem többet és nem kevesebbet. Apokaliptikus, sci-fi lövölde, aminél a felszínen, de leginkább alatta kell eltakarítani a sok gépi mocskot, amik mindenféle robot és szörnyeteg képében rohanják le a főszereplőt. A pixelgrafika átlagosan mutatós, bár nem túl színes vagy változatos, a játékmenet pedig kihívással teli, ami azt jelenti, hogy a főellenfeleknél éppen úgy észnél kell lenni, mint a kisebb támadóknál, akik ugyanúgy kellemetlen meglepetéseket okozhatnak. Nem könnyű, kicsit monoton, de nosztalgiaként kellemes élmény a műfaj rajongóinak, ráadásul tényleg nagyjból a halálból lett visszahozva, amit mindenképpen értékelek. | 76% 

Warhammer 40,000: Mechanicus

Lassan két esztendeje már, hogy megjelent a Bulwark Studios alkotása, azonban mind nekik, mind a Kasedo Gamesnek jár a pont a portért, elvégre Switchre amúgy sem bővelkedünk a Warhammer-játékokban, a Mechanicus pedig egy igazán izgalmas falat. Története szerint (amit egyébként Ben Counter, a WH-univerzum rajongói számára ismert szerző írt) az Adeptus Mechanicus, avagy a tech-papok rendje küzd a nekronokkal, miközben egy segélyhívást követően érkezik Magos Faustinus vezetésével a Silva Tenebris bolygóhoz. Bár a helyszín halottnak tűnik, az expedíció sötét titkokra és veszélyes haderőre lel, ami természetesen egyetlen irányba terelheti a cselekményt: a háború ezúttal is örök, de legalábbis addig tart, míg el nem pattan egy ér a játékos agyában.

A feladat nem más, minthogy elsőre szedett-vedett csapatunkkal teljesítsük a kezdeti missziókat, gyűjtsük az apanázst, fejlesszük és bővítsük a bandát, amivel aztán később újra porszemeknek érezhetjük magunkat. Az izometrikus nézetben látott labirintusokban a helyiségek felfedezése az elsődleges misszió, ezeknél különféle választási lehetőségeket is kapunk az információbegyűjtésre, pusztításra vagy harcra, aminek általában jutalma is van, azonban soha nem árt elfeledni, hogy minél többet vacakolunk, annál jobban felfigyelnek ránk az ellenséges erők, ami a pálya végi összecsapásoknál igen komoly túlerőt eredményezhet. És ebben semmi túlzás nincs, a játék ugyanis sokszor igazságtalannak érződve szemétkedik, igencsak felbosszantva az embert, hangulata viszont olyan erős, hogy nagyon nehéz abbahagyni. Már-már horroros atmoszféra telepszik az emberre, a nekronok hadereje egyre brutálisabb egységeket vet be, és bár fejlesztünk, valahogy olyan érzés, mintha soha nem tudnánk lépést tartani. A Switch-verzió a Heretek-kiadást tartalmazza, így a DLC is helyet kapott, amivel már kimondottan ajánlható, de lényegében önmagában is az lenne. A kis konzolon is egészen jól fut, hála a remek portnak és alapanyagnak, így akit a nehézség nem ijeszt el, az az Istencsászár nevében, csapjon le a konzolos változatra! | 80% 

Carrion

A nyolcvanas évek rengeteg másik klasszikus mellett két olyan horrort is kitermelt magából, amit a mai napig rengetegen szívesen néznek meg, mint inváziós, a megszokottnál brutálisabb formában elkészített alkotás. Az egyik John Carpenter 1982-es remake-je, A dolog, ami messze felülmúlta eredetijét, a másik pedig a ‘88-as, Chuck Russel rendezésében készült A massza, ami szintén remake-ként verte kenterbe eredetijét. A párhuzam pedig ott van, hogy mindkettőben egy idegen létforma látogat a Földre, majd lényegében elkezdi megállíthatatlanul bekebelezni annak lakóit, magába olvasztva őket, ami már éppen elég összetevő a vérbeli, zsigeri rémületkeltéshez. A Carrion pedig pont valami hasonlót próbál pixelekbe önteni, de szó szerint. A tavaly már a Gamescomon kipróbált indie fejlesztés egy olyan lény irányítását adja át a játékosnak, mely lassan fejlődve jár be egy hatalmas komplexumot, megtalálva mindig a megfelelő kiutat a karanténból, közben magába szívva minden lehetséges tudást, megemésztve az ellene forduló embereket. 

Meglehetősen sötét téma, valóban, nem is biztos, hogy mindenki gyomra bírja, elvégre maga a tálalás is eléggé explicit, már a saját, pixeles és retró formájában, ami miatt azért kevésbé lehet komolyan venni. De van itt sok csáp és rengeteg fog, számtalan felismerhetetlen testrész, emberi torzók, belek, literekben mérhető vér. A szörnyeteg ugyanis a páncélt mellőző embereket bekebelezi, magába olvasztja, ezzel nő és gyógyul, illetve egy metroidvaniás térképrendszerben jut egyre előre, miközben idővel új képességekre tesz szert. Csápokat nyújt, érzékelhetetlenné válik, a testét átalakítja és a többi, amire szükség is van az újabb kihívások és útlezárások miatt. Egy idő után automata ágyúk, gépek állják utunkat, amikkel azért meg kell küzdeni, de természetesen a tűz sincs jó hatással a bioritmusunkra, így ha azzal támadnak az emberek, keressük a vízfelületeket. A Carrion lényegében ennyi, egy B kategóriás horror érzetét keltő játék, ami ugyan felad kisebb-nagyobb rejtvényeket és elénk állít különböző feladatokat, de a hangsúly a lény irányításán van. Egy térkép nagyon hiányzik belőle, néhol picit monotonná váik, amúgy viszont elképesztő. Aki szereti az említett filmeket, az imádni fogja, de azok ismerete nélkül is fantasztikusan el lehet szórakozni ezzel a néhány órás, 2D-s pixelorgiával, ami a horrort egészen más szemszögből mutatja be. És ez baromi élvezetes, minden platformon. | 86% 

Jelenleg ennyire futotta a kínálatból, a jövőt meg majd még meglátjuk, de mivel a rovat meglehetősen sok energiát és időt emészt fel, mindenképpen átgondolás alá kerül a folytatás. Augusztusban így is, úgy is pihenőre megy, aztán majd az igényeknek és kéréseknek megfelelően átgondolom a folytatást. Addig is játsszatok és pihenjetek sokat, illetve természetesen írjátok le a véleményeteket is.