Aki már elcsípett pár éjszakai NHL-közvetítést, vagy akár csak látott közelről jégpályát és korongot, azt bizonyosan nem hagyja hidegen soha többé a hoki. Ha esetleg nyitott a skandináv típusú, sötét és misztikus bűnügyi történetekre is, akkor pedig egyenesen neki készült a Mi vagyunk medvék – gondolhatnánk. A szerzőt nem kell bemutatni, Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével Magyarországon is elhíresült Fredrik Backmanról van szó, akinek másik bestsellerét az HBO adaptálta most sorozatra. A Peter Grönlund rendezésében készült miniszéria azonban valószínűleg egyhavi szenzáció marad. Elég pikáns, aktuális társadalmi vonatkozású témába tenyerel bele, amivel önmagában nem volna gond, egyoldalú nézőpontja viszont nem válik javára. Emellett sajnos elég hasonló problémával küszködik a cselekmény lezárását illetően, mint a tavalyi év – azonos történetet felgöngyölítő – magyar sikerfilmje, a FOMO.
A Mi vagyunk a medvék egy, a környező erdő hideg ölelésébe zárt svéd kisvárosban, Björnstadban, vagyis Medvevárosban játszódik. A helyiek egyetlen szórakozása és reménye ifjúsági hokicsapatuk, ahol azonban – az egyre jobb eredmények mentén – konfliktusok özöne bukik felszínre, sőt egy lány súlyos bűncselekmény áldozatává válik. Önmagában számba véve az egyes történetszálakat és konfliktuspontokat, valamennyi érdekes és elgondolkodtató. Így a kisközösségben tapasztalható korrupció vagy a túl merev társadalmi státuszokból fakadó titkolózás is. De terítékre kerül a világot járt híresség hosszú évek múltán történő hazaköltözése, a kisvárosi életüket folytató helyiek és a hirtelen felbukkanó, de rögtön magas pozíciót kapó hokisztár közt gyúló ellentét. Elég jól ábrázolják a készítők az öltöző belső viszonyait, ill. a csapatot körülvevő túlbuzgó, sokszor beteges szülői jelenlétet. A kisközösségek jellegzetes ellentétei és az utánpótlás sport negatív velejárói valósághű módon kerülnek képernyőre, amivel a sorozat szolgálhatna egy társadalmi gyógyulási folyamatot. A sokszor fojtogató, máskor romantizált északi atmoszféra – ami általában jellemző a skandináv bűnügyi történetekre – egyszerre jelenik meg a szörnyűségek gyökereként és ébreszt megértést a nézőben az esendő, de nem alapvetően gonosz karakterek iránt. Ez a kettős látásmód erős fegyver az írók kezében.
A megértő kritikus hangnem, az érted haragszom, nem ellened attitűd azonban a sorozat egy pontján teljesen eltűnik, és ez okozza a legnagyobb kárt a produkciónak. Noha a finálé próbálja nézőit a megbocsátás felé terelni, a zárlatot megelőző események nagyon bántó, stigmatizáló olvasatot alakítanak ki a sportról, a férfiakról, a vidéki közegről és a tehetősebb társadalmi rétegekről. Természetesen lehet, sőt kell is a kisközösségek egészségtelen elfojtásairól és az erőszakról, zaklatásról beszélni – amit amúgy sokszor férfiak követnek el. Ám arra kifuttatni az eseményeket, hogy ezeket a gazdagok és az egyik nem képviselői okozzák, szenvedő alanyai pedig a másik nemhez és a kisebbségekhez tartozók, rendkívül sablonos képet eredményez. Olyan egyszerű olvasata ez a társadalmi viszonyoknak, amit George Clooney szokott adni propagandafilmjeiben. Kollektív bűnbakkeresésével a sorozat pont a valós problémákról, a zaklatások természetéről, a túlzott szülői nyomásról vagy a kisközösségek sokszor egészségtelen csoportdinamikájáról tereli el a figyelmet. Utóbbiakat meg kell nevezni, de nem szabad a társadalom egyes csoportjait felelőssé tenni ezért – ez alapvetően téves és indulatokat szülő vélemény.
Teljesen érthetetlen módon az alkotók eljutnak oda, hogy a cselekményben meg nem nevezett indokok alapján a bűnüldözők függetlenségét is megkérdőjelezik. Ez már azon logikátlanságok népes táborába tartozik, amiből a sorozat második felében egyre több akad. Néhol indokolatlan a karakterek viselkedése, vagy legalábbis dupla ennyi epizód kellett volna ahhoz, hogy motivációik változásait fokozatosan tudjuk követni. A miniszériáknak amúgy is visszatérő rákfenéje, hogy több terük és idejük van a cselekményszövésre, mint egy filmnek, ezért – a relatíve kevés epizódhoz mérten – túlságosan bő lére eresztik a történetszálakat, amit aztán a befejezésre nem tudnak összefogni. Ez a tendencia megmutatkozik Peter Grönlund munkájában is. Hozzátéve, hogy a forgatókönyv nem igazán tud megoldást adni a felvázolt konfliktusokra. Talán a fentiekben ismertetett sommás véleményalkotás is megnehezíti a lezárást, ami sok tekintetben a FOMO-t idézi (jóllehet a magyar film mérföldekkel árnyaltabban járja körül a problémát és sokkal kreatívabban fejezi ki magát). Sajnos a Mi vagyunk a medvék esetében a dráma végül nem jut új nyugvópontra. A cselekmény során sokat hangoztatott, a látottakra erős hatást gyakorló titokzatos múltbéli eseményeket sem tárja elénk a sorozat. Vegyes érzésekkel nézi az ember – az ismét megértő-megbocsátó nézőpontú – záróképeket.
Nagyon nehéz egységesen nyilatkozni a Mi vagyunk a medvékről, ugyanis teljesen mást kap, aki az első részeket, aki a folytatást, illetve aki a finálét nézi. Kezdetben még inkább a közösséget összekovácsoló, az előre kódolható akadályokon túllendülő sportfilmet várunk (mint mondjuk a Csoda a jégen, ha már hoki). A sorozat közepén, a legsötétebb események sűrűjében kerül tévútra a sztori. Egy ilyen témaválasztás esetében, mint a zaklatás, ami nagyon aktuális, ráadásul a nyugati társadalmak morális megtisztulást remélnek valamennyi vonatkozó műalkotástól, rendkívül fontos igény, hogy az alkotó el tudjon szakadni korunk politikai narratíváitól és árnyalt, egyetemesebb véleményt fogalmazzon meg. Az alkotók azonban erre a magasabb szintű látásmódra képtelenek voltak. Hiába a részigazságok, mivel a történések egyoldalú olvasathoz vezetnek, a Mi vagyunk medvék pedig nem tudja ellátni a társadalmi megtisztulásra és a szorongások feloldására irányuló feladatát, noha teljesen egyértelműen erre tett kísérletet. Mint minden nehéz témát boncolgató művet, így a Mi vagyunk a medvéket is érdemes megnézni. Problémafelvetései tökéletesek, csak a végeredménnyel nem lehetünk elégedettek.
