A 45 éves Mike Flanagan az a rendező, aki bármihez is nyúl, az biztos, hogy arannyá válik a keze alatt. A legjobb döntés volt tőle, hogy annak idején összeállt a Netflix-szel és olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint a Hush vagy a Bilincsben (Gerald’s Game). Flanagan már többször bizonyította, hogy nemcsak a paráztatáshoz ért mesterien, hanem a különféle családi drámák tűpontos bemutatásához is. Előszeretettel keveri a műfajokat, így egyik művére sem lehet egyértelműen rámondani hogy horror, thriller, vagy épp filmdráma. A Hill-ház szelleme is elsősorban a gyász feldolgozása és a sötét múlt körül keringett, a háttérben megbújó szellemalakok vagy a jumpscare-ijesztgetések (a 8. rész autós jelenetétől a mai napig kiráz a hideg!) már csak extraként szolgáltak. Flanagan tisztában van vele, hogy az emberek nagykanállal zabálják a horrort manapság. Imádnak megijedni, és a moziszékben ülve rettegni, ezért nem csoda, ha ő maga is előszeretettel merít a műfajból. Gondoljunk csak bele, hogy például A Hill-ház szelleme mennyire talált volna be a netflixes közönségnél, ha kizárólag a drámára épít és semmi félelmetes nincs benne.
A Bly-udvarház szelleme már a gótikus-horrorba merült bele, a Mise éjfélkor pedig úgy fogalmazott meg valláskritikát, hogy közben csodálatos mondatok hangzottak el benne a halálról és az elmúlásról. Az éjféli klub szintén a halál témakörét dolgozta fel, de itt már érezhető volt, hogy Flanagan sokadszorra dolgozik együtt a Netflix-szel és bizony kezdenek kifogyni az ötletek. A minisorozat rettentő erős alakításokat hozott és ugyanúgy visszatértek benne a rendező korábbi produkcióiban látott tehetségek, viszont egy-két részt leszámítva már nem szólt akkorát. Ennek egyik oka talán épp az, hogy időközben Flanagan nagyon felkapott és keresett lett Hollywoodban. Megcsinálta az Álom doktort (a Ragyogás folytatását) és készülőben van a The Season of Passage, a Life of Chuck, valamint egy The Dark Tower adaptáció. A napokban landolt a Netflix kínálatában Az Usher-ház bukása, amely King-hatások helyett ezúttal Edgar Allan Poe műveiből merít.
A sztori lényegében annyi, hogy Roderick Usher (Bruce Greenwood) a multimilliárdos vállalati igazgató családja szép lassan elkezd kihalni, miután feltűnik egy rejtélyes nő (Carla Gugino). Mindjárt egy gyászbeszéddel indít a sorozat, amiből kiderül, hogy itt aztán végképp ne számítsunk happy end-re: a végzet mindenkit utolér. Már a címből ki lehet következtetni, hogy Edgar Allan Poe novellái kulcsfontosságú szerepet kapnak az évadban és ez igaz is, viszont eléggé oda kell figyelni, ha minden apró kis részletet ki akar szúrni az ember. Eleve az epizódok címei is híresebb Poe-novellákra utalnak, a központi tematikák pedig mindben visszaköszönnek. Tehát például A fekete macskában megjelenik egy fekete macska, Az áruló szívben pedig egy folyamatosan dobogó szív-hang kergeti az őrületbe az egyik karaktert. Poe kedvelőinek igazi csemege lehet, hogy a családtagok, de még a mellékesebb szereplők nevei is egy-egy Poe-műből (többnyire versekből) származnak, tehát nem arról van szó, hogy Flanagan fogta az 1839-ben megjelent Az Usher-ház végét és csinált belőle egy tisztességes adaptációt, hanem fogta Poe szinte teljes életművét és egybegyúrta egy felettébb hangulatos minisorozattá.
Több kritika is megemlítette, hogy Az Usher-ház bukása eléggé hasonlít az HBO sikersorozatára, az Utódlásra és ebben bizony akad némi igazság, viszont abszolút meg tud állni a saját lábán is. Ez egyfelől köszönhető a nagyszerű színészgárdának (igazi Flanagan all-stars van jelen ismét, akikhez még Mark Hamill is csatlakozott), másrészt a piszkosul jól megírt forgatókönyvnek, ami nagyon szépen bontja ki a központi rejtélyt. A sorozat ugyanis vissza-visszatér a múltba is, ahol láthatjuk a fiatal Roderick (a Mise éjfélkor sztárja, Zach Gilford alakítja) korai éveit annál a cégnél, amit később megszerez magának és a gyanús összetevőkből álló gyógyszereivel letarolja a világot. Egészen zseniális, amint a mozaik-darabok összeállnak egy nagy egésszé és láthatjuk, hogy miért kezd el el – brutális módon – kihalni az Usher-család. Persze kellően hatásos ijesztgetések is befértek, amik ezúttal talán egy kissé túl kiszámíthatóak lettek, de azért a 6. epizód így is tartogat egy olyan jumpscare-t, hogy attól még én is megugrottam. A zene mindemellett nagyon szép és sikerült ezúttal is egy olyan, zongorára írt főtémát megalkotni, ami önállóan is abszolút jól működik.
Az Usher-ház bukása egy felettébb korrekt, bár itt-ott megbicsakló minisorozat lett. Szerintem a káromkodásokat például erősen túltolták benne, illetve a Netflixnél oly elterjedt woke-elemek is mintha a szokásosnál sűrűbben lennének jelen, viszont az összképet tekintve mégis működik Mike Flanagan legújabb alkotása. A színészi gárda roppant erős, a hangulat is kellően nyomasztó tud lenni (Roderick és Dupin beszélgetéseinél folyton a hátteret kémleltem, hogy mikor jelenik már meg valami rémalak), a történetvezetés pedig felteszi az i-re a pontot. Kedvem is lett fellapozni Edgar Allan Poe egyik novelláskötetét és az esti lámpafénynél századszor is elolvasni a Lee Annácskát.
Az Usher-ház bukása megtalálható a Netflix kínálatában.
Képek forrása: Netflix, IMDB
