2020 olyannyira erős felhozatallal zárta a november-decembert, hogy a kiadók jelentős része érezhetően úgy döntött, ideje szusszanni kicsit, és évkezdésre mérsékelni a megjelenések áradatát. Kellenek az ilyen időszakok is: ilyenkor vehetjük elő régi kedvenceinket, esetleg jobban elmélyedhetünk egy-egy nemrég játszott címben, melyen a rengeteg megjelenés miatt szinte csak végigrohantunk, vagy akár elővehetünk egy olyan játékot is, mellyel ugyan évek óta szemeztünk, egész egyszerűen nem jutott idő elég figyelmet szentelni neki.
Számomra ez utóbbi listán foglalt el igen előkelő helyet a Skautfold-széria, melynek nyitódarabja, a Shrouded in Sanity még 2016-ban, az alpha változatával keltette fel az érdeklődésemet. Akkoriban abban a szomorú helyzetben voltam, hogy nagyon tetszett és érdekelt a Bloodborne, azonban a játékot még nem volt lehetőségem beszerezni, így amikor felbukkant egy kis indie cím, melyet leginkább úgy lehetett leírni, mint indie Bloodborne, egy kis Devil May Cry-jal és klasszikus Resident Evillel vegyítve, némi animés-mangás, Hellsing-es beütéssel, 2D-s látvánnyal, nem túlzok, ha azt állítom, hogy megvettek kilóra. Azonban néhány óra szórakozást követően a SiS visszakerült a polcra, majd mire észbe kaptam, már Skautfold címen, egy évente új résszel megjelenő indie szériává nőtte ki magát, melynek minden felvonása egy évet lép előre az időben, új főhőssel és lényegesen új játékmenettel mutatva be a 19. század végének kultistákkal, lovecrafti szörnyistenekkel és egyéb borzalmakkal terhes alternatív történelmét. A sorozat azért különösen döbbenetes teljesítmény, mert bár az egyes részek rendelkeznek néhány durvább, amatőrebb, csiszolásra szoruló aspektussal, az egész sorozat alapvetően egyetlen ember, a magyar gyökerekkel is rendelkező Steve Gal egyszemélyes projektje (az ötödik, egyben befejező epizód idén várható), mindösszesen egy zenész támogatásával.
Shrouded in Sanity
A történet középpontjában a kultisták által ostromolt Mennyei Britanniai Birodalom áll, és annak elit, különleges képeségekkel rendelkező lovagjai, akik a királynő személyes testőrségeként szolgálnak. A Shrouded in Sanityben főhősünk egy névtelen Veimar, vagyis az élők birodalmához mindössze egy vérszerződéssel kapcsolt revenant, akit a Veimarokat vezető rejtélyes Waltham kelt életre azzal a céllal, hogy derítse ki, mi áll a Berelai Manort hatalmába kerítő mágikus köd hátterében, mely a Manor lakói és szolgálói mellett megszállta és saját oldalára állította a Birodalom négy legfelsőbb rangjú lovagját is. Hősünk elhalálozása esetén automatikusan feltámad, ám halála helyén hátrahagyja az ellenfelek testéből kinyerhető Vitae-t, mely a misztikus Yth kövekkel együtt használható képességei fejlesztésére és megerősítésére. A Manor teljes sötétségbe burkolózott, hihetetlenül klausztrofób és nyomasztó hangulatot eredményezve, melyre nagyban rásegít a harc nehézsége, illetve a játékelem, hogy soha nem tudni előre, mi várható a következő folyosó végén vagy a lezárt ajtó mögött. A túlélés és a hatékony harc elengedhetetlen eleme a hősünk által birtokolt, limitált munícióval rendelkező pisztoly, valamint a blokkok és hárítások rendszerének használata az ellenfelek megtántorításához, melynek bekövetkeztekor extra hatásos kivégző mozdulatokat vihetünk be. A játék talán egyetlen hátránya, hogy kicsit túl gyorsan dob a mélyvízbe, és kell némi idő a rendszereinek megszokásához, ám ettől eltekintve még mai szemmel is legalább annyira hangulatos, ígéretes és szép indie teljesítmény, mint megjelenése előtt, ráadásul eleve nem egy drága cím, de a Freebirth kiadásnak hála akár ingyen is végigjátszható, mindössze az olyan speciális játékmódok nélkül, mint a Boss Rush.
Usurper
Ezt egy évvel később követte az Usurper, melyben a Negyedik Lovag irányítását vehetjük át, miközben a Köd hatására a London közepébe zuhant Ősi Citadellán próbálja végigküzdeni magát a testét megszálló Waltham társaságában. Az Usurper eddig a széria egyetlen oldalnézetes felvonása, melynek legfőbb inspirációja tagadhatatlanul a Castlevania: Symphony of the Night. A játék legfőbb újítása a Guard-rendszer, ennek hála a Negyedik Lovag lényegében képes arra, hogy az elszenvedett sérüléseket életerőcsíkja helyett az erőnlétére hárítsa, mely nemcsak automatikusan regenerálódik, ám ha a harc sűrűjében jól időzítjük kitérő manővereinket, azonnal képes jelentős mennyiséget újratölteni. Ennek hála a harc egy lényegesen új, merészebb dimenziót és dinamikát kapott, mely kifejezetten bátorít a vakmerő kísérletezésre, és amit csak tovább erősít a Lovag által birtokolt Pajzs Amulett is, mellyel a távolsági támadásokkal rendelkező ellenfeleknek visszaküldhetjük saját lövedékeiket, valamint a Symphony of the Nightra emlékeztető megidézhető familiárisok rendszere. Az Usurper emellett lényegesen áttekinthetőbb, barátságosabb és letisztultabb játékelemeket kínál elődjénél, mert ugyan az első félóra és a belerázódás itt is keményebb, ezt követően a harcrendszer, a hasonlóan erős, még az elődnél is több lovecrafti jeggyel és utalással rendelkező világ, a hangulat már vígan elvitte a hátán az egészet, és ennek köszönhetően határozottan jobban is szórakoztam vele, mint elődjével.
Into the Fray
A 2018-as Into the Fray újabb egy évet lép előre, mikor is a Harmadik Lovag bőrébe bújhatunk, akinek feladata visszatérni az első rész helyszínéül szolgáló szigetre, ahol félő, hogy egy radikális, amerikai kémszervezet tagjai a Birodalom meggyengítése érdekében ismét megpróbálják elszabadítani a ködöt, hogy megidézhessenek egy újabb Citadellát. Hősünk sajnos rögtön küldetése kezdetekor életveszélyesen megsérül, ám hála egy beszélő, üvegbúrába zárt agynak és az általa birtokolt parazitikus köpenynek, nemcsak megmenekül, de egy egyszemélyes hadsereggé is változik. Az Into the Fray fő inspirációja a 2016-os Doom-reboot, ennek fényében taktikázás és óvatos hárítások helyett leginkább ellenfelek tucatjait kell szitává lőnünk, majd haláluk előtt esetleg kivégeznünk, hogy így kinyerhessük a testükből a valuta helyett ezúttal az eleven köpenyünk táplálékaként és így regeneráló erőforrásként szolgáló Vitaet. Ugyan a lovecrafti jegyek ezúttal is felbukkannak, a cselekmény pedig szervesen kapcsolódik a Skautfold többi részéhez, az Into the Fray egy adrenalinbomba, zúzósabb hanganyaggal, lényegesen gyorsabb, intenzívebb játékmenettel, ami egyfajta levezetés az előző részek nehezebb, nyomasztóbb játékmenete után. Egyúttal túlzások nélkül számomra a széria egyik leghumorosabb darabja is. Játékban ugyanis eddig nemigen futottam bele olyan helyzetbe, amikor egy hatalmas, fogakkal rendelkező lebegő szemgolyó magyar káromkodások közepette próbált meg az életemre törni.
Moonless Knight
Két év kihagyással, tavaly év elején jelent meg a negyedik rész, melyben természetesen a Második Lovagot irányíthattuk, ismét felülnézetből, ám újra a lassabb, soulslike zsánerből merítve (mindezt a félkarú főhős és a Japán helyszín miatt vélhetően a 2019-es Sekiro is inspirált). Hősünk egy titkos megbízatáson pont akkor ér a Japán Birodalom szívébe, hogy ott tárgyalásokat folytasson az Uralkodóval, amikor a szigetország helyi holdkóros szektája merényletettel próbálkozik ellene, ennek érdekében pedig megidéznek egy ősi, egyszerre több dimenzióban létező ősi borzalmat, mely elfoglalja az uralkodói palotát, és egy mágikus búra alá vonja, hogy a birodalmi sereg ne siethessen a bent rekedtek segítségére. A Második Lovag feladata így első körben megsemmisíteni a búrát fenntartó négy idézőt, amiben segíti őt a letépett karja helyére szintén ördögi alku árán került mágikus relikvia. Ezután már csak azt kell kitalálni, hogyan semmisítheti meg a palotába költözött teretményt. A Moonless Knight visszahozta az Usurper Guard rendszerét, és elméletben a széria talán legkiforrottabb, legambíciózusabb darabjának kellene lennie, számomra mégis ez a felvonás a legkevésbé szórakoztató. A támadások többsége egyszerűen túl sok erőnlétet emészt fel, ráadásul használatukhoz túl közel kell mennünk az ellenfelekhez, ami már alapból eléggé megnehezítette a játékot, ám az erőnlét regenerálásához szükséges kitéréseket ezúttal olyan tökéletesen kell időzíteni, ami már-már erősen a frusztráló kategóriát súrolja. Kár érte, a Moonless Knighton ugyanis érződik a rengeteg beletett idő és energia, a nehezítés miatt azonban ezeket egyszerűen nem tudtam eléggé kiélvezni.
És jelenleg itt tartunk, az ötödik rész megjelenése előtt, melyben várhatóan az Első Lovagot irányíthatjuk majd, és pontot tehetünk az elvetemült kultistát és ősi istenek világuralmi ténykedéseinek végére. Bár a Moonless Knight kissé kellemetlen ízt hagyott maga után, kimondottan várom a finálét, addig azonban ajánlom, hogy ha Steve Gal szériája a fentiek alapján felkeltette volna az érdeklődéseteket, adjatok neki egy esélyt. Még csak az árcímkéje sem túlzottan drága, elvégre, míg a Shrouded in Sanity akár ingyen is végigjátszható, a teljes széria alig 25 euróért (leárazásokon pedig jellemzően 5 euróért) beszerezhető.
