Csupán egy szemvillantásnak tűnt, pedig majd' egy évtizedig tartott: Suda 51, azaz Szuda Góicsi nyugati sikertörténetének kezdete körülbelül ahhoz a 2005-ös killer7-höz datálható, amit a megjelenésekor a teljes odaadás, az imádat és az értetlenkedés bájos keveréke jellemzett. A szürrealizmust csúcsra járató, a Gamecube-ot és a PlayStation 2-öt megcélzó akciójáték ugyanakkor csak a kezdete volt egy olyan életpályának, amit a "furcsa" és a "különös" szavakkal lehet leírni. Ez magába foglalt olyan játékokat, mint a Motherre nyomokban emlékeztető, Nintendo DS-es Contact, a Twin Peaks-szerű nyomozást hozó Flower, Sun and Rain, a Gears of War-lázat japán szemmel megközelítő, méltatlanul alulértékelt és elásott Shadows of the Damned, és persze a Suda karrierjének csúcsát jelentő No More Heroes, amely betöltötte a Wii azon űrjét, ahol az extrém, kifejezetten felnőtteknek szánt játékok voltak megtalálhatók.
Hősparádé
A Switch-es No More Heroesra tulajdonképpen ugyanez a feladat vár, bár az eShop nyitottsága és népszerűsége okán sokkal könnyebb feladat ez, hiszen a paletta van annyira gazdag, hogy minden igényt kielégítsen – a No More Heroes főszereplője, Travis Touchdown, ugyanakkor csak egy valakit kíván kielégíteni, és az minden esetben saját maga. Minden idők egyik legönteltebb, legnagyszájúbb főhőse ugyanis minden, csak épp nem hősies. Egyetlen célja van: a leghíresebb és a legismertebb bérgyilkossá válni.
Ebben a különös világban ez ugyanis egy létező életpálya, amit egy UAA-nak hívott szervezet menedzsel, amely nem kevés pénzért cserébe örömmel elvezet a toplista következő helyezettjének helyére, tálcán kínálva fel a kínos bukás vagy a diadalittas győzelem esélyét. Ez pedig egy olyan embernek, akinek az élete az anime, a videójátékok és a birkózás körül forog, több, mint csábító, főleg, ha közben még összeszedhet nemcsak némi pénzt, de talán egy esélyt is az UAA rémisztően fiatal és túlzottan is tetszetős, a portékáit közszemlére tevő fejénél..
Mindez egy olyan hagyományos hack 'n’ slash formájában elevenedik meg, ahol mindössze egyetlen fegyver – egy lézerkatana – és pár mozdulat áll rendelkezésre, na, meg szó szerint több ezer levágandó ellenfél. Habár mind a két epizód ugyanabban a városban, a képzelt, kaliforniai Santa Destroyban játszódik, minden egyes küldetés egy mikrouniverzumba hajít, ahol mindig csak egyetlen helyszínt lehet bejárni. Ez lehet egy baseball stadion, egy kúria vagy akár egy komplett felhőkarcoló is, így pedig a küldetések hossza bőven a 30 és a 60 perc közé is eshet – misszióból, célpontból pedig bőven akad, a NMH1-ben kicsivel több, mint 10, a NMH 2-ben pedig egy tucatnál is több ellenfélen kell átvágni, mire Travis a csúcsra jut.
Dupla dinamit
A két epizód ugyanis kéz a kézben jár egymással, a második igazából elődjének finomhangolt, továbbfejlesztett változata, amely lefaragja az olyan sallangokat, mint a szabadon bejárható város (helyette kapunk egy menürendszert), kibővíti a pénzszerzési lehetőséget nyújtó minijátékokat (az NMH2-ben ez mind egyedi, NES-es játékra emlékeztető módon érhető el), és elmélyíti a harcrendszert, például azzal, hogy egy bizonyos mutató feltöltésekor Travis szó szerint állattá változik, és pár másodpercig egy ütéssel tud mindenkit széttépni.
A No More Heroes-ok játékmenete így cseppet sem nevezhető bonyolultnak, lebilincselőnek viszont annál inkább. A mozgásérzékelős kontrollereket teljes egészében kihasználó harcrendszer semmit sem veszített a fényéből (még hagyományos kontrollerrel sem), a harcorientált előadásmód, a háttérbe szorított történet és a rivaldafénybe tolt karakterfelhozatal és a hangulat pont annyira szórakoztató és addiktív, mint tíz évvel ezelőtt.
Ráadásul a választott, stilizált ábrázolásmód okán mindezt még rondának sem nagyon lehet nevezni – elemeire bontva persze a legkevésbé sincs egy modern játék szintjén, ám az összhatás még mindig annyira egyben van, hogy felesleges lenne az építőkockákra rágörcsölni. Még úgy sem, hogy a Switch-es változat igazából egy sima port. Mindkét rész alapját a Wii-s eredeti adja, így azok, akik esetleg PS3-on ismerkedtek meg a NMH-val, mindenképp dupla élvezetben részesülnek a 60 fps-nek hála. Ezt sajnos nem mindig sikerül tartani, a nagyon intenzív jeleneteknél a képfrissítés érezhetően be tud lassulni (méghozzá drasztikusan), de közel sem olyan vészes a helyzet, hogy az élvezet rovására menjen. Már csak azért sem, mert ezt leszámítva a kép pengeéles, a zenék és a hangeffektek makulátlanul tiszták, töltési idő pedig szinte egyáltalán nincs. Keseregni maximum csak az átvezető videók okán lehet, merthogy sok előre rögzített videófájl, amit egyáltalán nem skáláztak fel, így ezek borzasztóan tömörítettek, alacsony felbontásúak, és élesen elütnek a játék többi részéről.
Jobban mondva játékoktól: a No More Heroes két epizódját érdemes egyben kezelni, hiszen játékmenetben, tematikában, megvalósításban is nagyon összefüggenek, és a műfajban kihagyhatatlanok – csak senkit se érjen meglepetésként az a vér- és káromkodás-özön, amely a csúcs felé vezető mészárlás-utat szegélyezi!
