Azt hiszem, talán ez a hónap volt a leginkább akciódús az eddigi radarok közül. Ennek persze megvan az előnye, mert hát fő a változatosság, és általában amúgy is a lassabb, békésebb darabokra szoktam szemet vetni. Akad viszont hátránya is, mert a kipróbált címek elég hamar emlékeztettek a koromra, valamint az azzal megkopó (eredetileg sem túl acélos) reflexeimre és frusztrációtűrésemre. Sőt, a konfigurációm korára is, szegény öreg GTX 1080-am ugyanis a legtöbb játékban elég nagy terhelést kapott – néha egyébként ok nélkül. Ez elég kellemetlen képet fest a játékiparról, különösen, mivel a Steam felmérése szerint a játékosok által használt grafikus kártyák nagyjából fele még ennél is gyengébb, a legnépszerűbb például a GTX 1650. Na, de elég a borongásból, nézzünk inkább pár élvezetes játékot.
Painter Simulator Early Access – Fess eső, fess!
A tavaly megjelent PowerWash Simulator valamit nagyon jól csinált, hiszen szinte lehetetlen volt letenni, az efféle sikerekre pedig természetesen mindig ráugrik valaki. Akárcsak a népmesében, ez jelen esetben be is jött, meg nem is. A Painter Simulator tulajdonképpen egy számszínezős PowerWash Sim, amelyben egy vagy több tárgyat kell a megadott színűre festenünk (néha történetben előre haladva, máskor csak úgy), és te jó ég, hány sebből vérzik az egész! A festendő háromszögek mérete változó, így némelyiket még nagyítóval is alig lehet megtalálni, de akadnak olyanok is, amik belelógnak valamibe, így a kezdő, pontos eszközünkkel nem is tudjuk kiszínezni. Ezekhez tehát minimum a festékbombára van szükségünk – ha azt esetleg még nem oldottuk fel, mehetünk más pályára. Ellenben, amint megszereztük a rakétavetőt, a feladatok többsége nevetségesen egyszerűvé válik, a többi eszköz (például eső és festékszóró) meg feleslegessé. Ezen túlmenően is akadnak még kisebb gondok, mivel az irányítás elég közepes, a gépi magyar fordítás nevetséges, a többrészes történetek animációi csigalassúak, ráadásul kilépés-betöltéskor minden újraindul. Hibák és ostoba döntések mindenütt.
De mégis teljesítettem minden, már elérhető szintet, és alig várom az újabbakat – remélem, hogy a megjelenésig érkezik még vagy egy tucat. Talán a hibák nagyrészét is javítják közben, mert úgy viszont egy kellemes apa-játékot kapnánk, egészen baráti áron. Addig viszont inkább csak azok nézzenek bele, akiket nem rettentenek el a kezdeti nehézségek.
Voltaire – The Vegan Vampire Early Access – De még konzervvért sem???
Ahogy a címből is sejthető, hősünknek, Voltaire-nek, nem fűlik a foga a vérhez, inkább zöldséget enne, amiért persze kitagadják. Erre fel úgy dönt, hogy akkor bizony kertész lesz, fát nevel, a kelő nappal ő is kel, mert valamiért nem hal meg tőle – nem állítom, hogy a történet minden részletére odafigyeltem. Hagyományos farmerkedés helyett azonban erőforrás-menedzsmentet végzünk, ugyanis a földművelés (és sok más cselekedet is) növeli az éhségünket, amit csak a megérett növényekkel és talált bogyókkal csillapíthatunk. Ráadásul a kedves család is annyira neheztel, hogy ránk küldte a csatlósait, akik az éj leple alatt bontanák le veteményesünket. Így tehát még azt is meg kell toronyvédenünk, vagy erre specializált (de sajnos nem ehető) növényekkel, vagy épp a puszta karmainkkal. Aztán van még itt fejlődés, helyszínváltás, mindenféle főellenfelek – tehát minden, ami egy ilyen címtől elvárható. A grafika kedves, a farmerkedés és a bunyó erősen leegyszerűsített, és egyik sem igazán kiemelkedő, vagy különösebben izgalmas, de a korai hozzáférés alatt még bőven kiforrhatják magukat.
Knights of Braveland – Akciós Braveland
A háború talán sosem változik, a Braveland-sorozat viszont három kellemes, apró, körökre osztott taktikai játék után hirtelen akcióra váltott. A készítők szerint egyenesen akció-RPG lett belőle, bár nekem inkább egy rouge-osított beat’em up lightnak tűnik. A programban a kötelező rogue hálón megyünk végig, melynek során néha vásárolhatunk, néha kalandelem és döntés jön szembe, véletlenszerű kártyaválasztással, de többnyire csak 3-5-20-50 ellenfél jelenik meg, több hullámban, hogy mindet lecsapkodjuk. Ebből aztán lesz arany meg loot, és megyünk tovább, amíg el nem jutunk a főellenfélig. Ó, és mindehhez még hozzácsaptak egy elég lassú ütemben haladó, állandó fejlődést, változatos felszerelést, utazással fogyó élelmiszertartalékot, valamint nehézségi szinteket, amik lényegében csak az ellenfelek számát és életerejét pumpálják fel. És mindez, így együtt, összességében nem igazán élvezetes. Egy pár perces időtöltésnek elmenne, mondjuk, mobilon (esélyesen lesz is belőle ilyen verzió), ingyen, vagy 3-5 dollárért, de 15 euróért (~ 6000 forint) nem hiszem, hogy bárkinek is megérné. Egyetlen erénye a co-op mód, mert együtt ugye minden jobb – viszont ez sok más, jobban összerakott játékra is igaz. 60%
A Bavarian Tale – Totgeschwiegen – Spricht Deutsch!
Ha valaki objektivitást vár, nyugodtan hagyja ki ezt a címet, méghozzá minden értelemben. A krimi-kaland Totgeschwiegen ugyanis objektíven nézve kerülendő, ennek ellenére mégis az egyik kedvencem ebből a hónapból. Vagy februárból, mert már akkor megkaptam, csak éppen 20 perc után németre váltott a szöveg, én meg elakadtam. A készítők akkor megígértek, hogy ezt napokon belül rendezik, ami részben igaz volt, de még most is szótáraznom kellett néha, egy-egy német választási lehetőség miatt. Márpedig nem árt érteni, hogy ki és mit állít, mivel a feladatunk egy gyilkosság felderítése egy apró faluban, a 19. század közepén – a helyiek bizalmát ráadásul különféle mellékküldetésekkel kell elnyernünk. Van itt továbbá szintlépés, kockadobás, tárgykészítés, detektívnézet, sőt lopakodás is, némi harccal körítve. A többféle befejezésről már nem is beszélve.
A Lilium kapcsán már kifejtettem, mi a jankység lényege, és itt nagyjából minden elemre alkalmazható a kifejezés, a kezeléstől kezdve a legalacsonyabb részletesség mellett is GPU-gyilkos, de maximumon sem szép grafikán át a kényelmi funkciók hiányáig. De, ami miatt mégis nagyszerű a játék, az a szereplőgárda, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy normálisra írták meg a karaktereket – bár a legtöbbjük tenyérbemászó, de legalább eltérő és felettébb reális módon. A párbeszédek szövegkönyve is jól sikerült, helyi vagy annak tűnő fordulatokkal, némi humorral, ami illik a környezetbe és nem erőltetett (kivéve a zseniálisan bugyuta katonatiszt küldetésszálat), a szinkronszínészek pedig remekelnek. Az eredeti, bajor tájszólásos szinkront is sokan dicsérték, de nyilvánvaló okokból maradtam az angolnál, ami helyenként ugyan Schwarzenegger-utánzó versenynek tűnt, mégis komoly tudott maradni. Ha helyrepofoznák, simán megérne mondjuk 75-80 százalékot, addig értelemszerűen kevesebb marad. A demóba mindenesetre érdemes belenéznie annak, aki egy kis egzotikumra vágyik. 65%
Hotel Renovator – Hotel flipper?
Nehéz elkerülni az összehasonlítást, végtére is az alapok eléggé hasonlóak. A legfőbb különbség, hogy ezúttal egyetlen hatalmas épületet kapunk, amit szobánként, majd emeletenként kell rendbehoznunk, némi kerettörténet kíséretében. Persze akad azért egy csomó apróbb eltérés, a munkafolyamatok például sokkal könnyebbek és gyorsabbak. Bár a bontás eleinte eléggé babramunka, és minden renoválást az adott helyiség teljes szétverésével kezdünk, a burkolás szerencsére már kezdetben is elég egyszerű, és az első 1-2 szoba után lényegében teljes falfelületeket tapétázhatunk le egyelten gombnyomásra. Másrészt viszont a menürendszer, amilyen gyors és kézreálló, épp annyira nehéz átlátni, ha már megnyitottunk olyan félszáz elemet egy kategóriában.
Ami sokkal kellemetlenebb, hogy nálam időnként 1-1 gomb vagy funkció kiesett, amíg újra nem indítottam a játékot. Ez különösen zavaró volt, amikor az időgyorsítást nem tudtam kikapcsolni, és a renoválást ötpercenként megzavarta egy kisebb esemény (csőtörés, beázás, hibás lift, sunnyogó csirke satöbbi). Időnként ráadásul az is előfordult (különösen az előtérben), hogy a textúrák csak egy perccel a megérkezésem után töltődtek be teljesen. A vendégek viszont érdekesek, gyakran jópofák is, és eléggé eltérőek az igényeik ahhoz, hogy érdekes legyen lakberendezni. Emellett a zenei anyag is nagyon jó lett, a 25 eurós (~10 000 forint) ár azonban még így is elég borsos, főleg, amíg nem foltozzák be rendesen a játékot. 67%
Tiny Troopers: Global Ops – Full Mentál Jacket
Réges régen létezett egy Canon Fodder nevű játék, melynek tíz éve látott napvilágot a nosztalgiavezérelt, egyszerűsített változata, a Tiny Troopers. A program lényege igazából az volt, hogy megyünk előre és lövöldözünk, a csapat többi tagja pedig automatikusan követ minket, és ugyanoda próbál lőni. A recept egyszerű és szórakoztató, épp úgy, mint a későbbi folytatás esetében – persze ott már egy kicsivel jobb grafika kíséretében tehettük mindezt. Igazi forradalmat pedig a legújabb generáció sem hozott, lényegében még szebb látvány, több fejlesztési lehetőség, valamint egy központi terület várja az érdeklődőket. Extraként felbéreltek egy stand-up komikust a történet és párbeszédek megírásához, aminek az eredménye szerintem (!) alapból sem igazán vicces, de a béna gépi hangmagasság váltás (Érted, mert kicsik! Érted?! Zseniális!) még azt a néhány, amúgy működő poént is erősen lerontja.
A hangeffektek viszont egész jók, a zene elmegy, plusz szerencsére elég sok pályán írthatjuk az ellent. A nehézségi szintek mondjuk, nem igazán kiegyensúlyozottak, mert normálon középunalmas a küldetések többsége, nehezebb fokozaton viszont a fix képernyőnek hála néha takarásból induló ellenfelek eléggé komoly gondokat okozhatnak, ahogy a részfeladatok teljesítésekor gyakran beteleportáló erősítés is megkavarhatja a dolgokat. De összességében elég jól el lehet szórakozni a Global Ops-szal, és esélyesen a vele párhuzamosan megjelent felújított első két résszel is, már ha csak 1-2 pályát teljesítünk egyszerre. És ha már a türelem erényéről esett szó, egy leárazást is érdemes megvárni. 68%
Planet Cube Edge – A kocka visszavág
Vannak az életnek nagy, filozofikus kérdései. Például az, hogy miért választottam ki egy precíziós platformert, amikor ettől a műfajtól nagyjából öt perc alatt kerülök agyvérzés közeli állapotba? Azt hiszem, a valamennyire elfogadható válasz az, hogy a Planet Cube Edge elég érdekesnek és jónak tűnt ahhoz, hogy felhívjam rá mások figyelmét, akár komoly áldozatok árán is. Saját tapasztalatból körülbelül ennyit tudok mondani: tényleg kell hozzá precizitás, és úgy éreztem, hogy a játék néha kimondottan aljas egy-egy ellenfél vagy terepakadály elhelyezésével, de nem annyira gonoszságból, inkább csak azért, hogy mindketten jól szórakozzunk rajta, ahogy többször is belehalunk. Az irányítás elég pontos, és halálunk után 1-2 másodperccel újrakezdhetjük az adott szobát, így a sikerhez már csak némi ügyességre van szükség. Vagy inkább lett volna, legalábbis részemről. Úgy tűnik, ez a műfaj továbbra sem nekem való, de akik szeretik gyors és pontos ugrásokat, miközben még tűzharcot is vívnak az ellenfelekkel kétszáz, azonnal ölő tüske között, azok nagy eséllyel egy új kedvencre találhatnak a kockavilágban. 70%
Rough Justice '84 – Jimmy angyalai
Nehéz helyzetben vagyok a Rough Justice kapcsán. Egyrészt érdekes, ötletes darab, másrészt viszont amit velem művelt, azért tisztességesebb helyeken kivégzik a véletlenszám-generátort. Ugyanis, bár alapvetően menedzser játéknak tűnik, a feladatok jelentős részét kockapóker-féleséggel kell megoldanunk. Az alapok egyébként tényleg jók: dicsőséges, nosztalgikus időszak, ehhez illő klisék és kerettörténet, jó dizájn, kellemes zene. A dolgunk lényegében annyi, hogy elvállalunk különféle feladatokat, majd szabadúszó (néha kimondottan ismerős) ügynököket bérlünk fel, akiket ezek irányába elküldünk a térképen. Ha megérkeztek, akkor többnyire „akció” következik, ami lehet az általánosabb, szerencse alapú kockavetés, vagy a több tucat minijáték valamelyike. A szintlépés mellett vannak még továbbá hasznos eszközök, akad némi grind, néha pedig egy-egy komolyabb döntés színesíti az összképet.
Azonban az RNG aljassága nagyon megnehezítheti az ember életét, különösen kezdetben, amikor nincs elég pénz, és nem tudunk minden alküldetésre külön ügynököt bérelni, hogy csökkentsük a kockázás, izé… kockázatát. Nálam ráadásul a játék valamiért 60-80% között terhelte a GPU-t, még a teljesen 2D beszélgetések alatt is – bár ennek ügyében már nyomoznak a fejlesztők, és mások nem nagyon panaszkodtak hasonlóra. A minijátékoknál az amúgy dicséretes változatosság és mennyiség néha a minőség rovására ment, plusz az irányítás sincs mindig a helyzet magaslatán. Szóval nagyon ígéretes a Rough Justice, amit szívesen ajánlanék is, de azt hiszem, kell még egy kis idő, hogy kiforrja magát. 70%
Phantom Brigade – Pillanatállj stratégia
Elég régóta fenem a fogam a fantomokra, hiszen a Crypt of the Necrodancer csapatának erősen műfajváltott stratégiája 2020 vége óta volt korai hozzáférésben. Amellett, hogy a nagyjából XCOM-alapokba behozta az óriásrobotokat, egy hatalmas előnye és érdekessége van: a (szinte) tökéletesen tervezhető csaták jelenléte. A stratégia vonalon egy jókora térképen fogunk kalandozni, hogy visszafoglaljuk hazánkat, a mobil bázisunkon pedig gyártunk, váltogathatjuk a felszerelést, de akár a járművünk képességeit is fejleszthetjük, még ha nem is olyan nagy mértékben. A lényeg azonban a már említett körökre osztott taktikai csata.
Ennek során öt másodperces egységekben adhatjuk meg robotjaink teendőit egy idővonalon (aztán élőben meg is nézhetünk az eredményt), így pontosan meghatározhatjuk, mikor hova menjenek, kire lőjenek. Ráadásul azt is látjuk közben, mi az ellenfeleink legvalószínűbb terve ugyanerre az időszakra, így megelőzhetjük őket – bár a jóslás nem tökéletes, hiszen, ha besétálunk valaki elé, az ránk fog lőni, akármit is tervezett korábban. Így tehát a csaták elég jól tervezhetők, de szerencsére mégsem teljesen kiszámíthatók. Ugyanakkor elég lassúak és pepecselősek is (pláne az XCOM-hoz képest), ami hosszabb távon sokaknak az agyára mehet. Ráadásul változatosság terén sem remekelnek, így több tucat klón-összecsapás vár ránk, egyelőre nem túl izmos ellenfél- és felszerelés-választékkal – a motivációt biztosító történet pedig kvázi nem is létezik. A grafika viszont kellemes (főleg az öt másodperces visszajátszások), a zene remek, és bármikor kiszállhatunk pihenni, ha netán túl monotonnak érezzük a csatákat. Ennek megfelelően érdemes előre átgondolni azt is, hogy megéri-e a körülbelül 12 000 forintos ár, amennyiben nem akarjuk a teljes térképet megtisztítani. 78%
Hát, ennyi volt az e havi radar, remélem a videókártyámmal sem a terhelés, sem a gyengesége miatti szégyen nem végez a közeljövőben, így visszatérhetek egy újabb adag indie játékkal áprilisban is.
