Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Sator (2021)
Kedvelem a lassabb, inkább a hátborzongató atmoszférára épülő horrorokat. Nagyon tetszett például mind A boszorkány, mind annak német megfelelője, a Hagazussa: A Heathen's Curse. A Sator elég erőteljesen merít ezekből. A történet főszereplője Adam, aki egy sűrű, sötét erdő közepén keres valamit, de nagyon. Egy kisebb faházban húzza meg magát éjszakánként és régi, szebb napokat is látott laptopján minden este kameraképeket vizsgál. Olyan képeket, amiket kinn, a fákra erősített gépek készítenek mozgásra. Adam egy "Sator" nevezetű, démoni lény után kutat, mely állítólag az erdőt lakja és családja több tagjának is megmutatkozott annak idején.
(Forrás: The Scariest Things)
Itt amúgy a film kilép a fikció árnyékából, ugyanis a rendező Jordan Graham elvileg a saját nagyszülei elbeszéléséből alkotta meg a Sator körüli misztikumot (eleve a filmet is a néhány éve elhunyt nagymamája emlékének ajánlja az elején). Az atmoszféra tényleg nagyon masszív. A sűrű, vészjósló erdő, vagy épp a kis erdei faház sötétje az éjszakában elég szépen meg tudja dobni a hangulatot. Arra viszont érdemes felkészülni, hogy a film rettenetesen lassú, szóval aki elveti már azt is, ha egy szereplő hosszú percekig bámul a semmibe, akkor inkább hagyja. Ellenben aki bírja az ilyesmit, az bátran járjon utána Sator legendájának!
Kairo / Pulse (2001)
A 2000-es években divatossá vált a különféle j-horrorok remakelése, és ez alól a Kairo sem lógott ki. 2006-os amerikai feldolgozása itthon Mezsgye címmel került a hazai közönség elé, és bár én magam még nem láttam, az igen alacsony IMDB-pontszám gondolom nem lehet véletlen. Ellenben itt van nekünk maga az eredeti mű, Kurosawa Kiyoshi rendezőtől, mely témáját tekintve még több mint 20 évvel a bemutatása után is aktuális lehet. A Kairo ugyanis az elidegenedésről szól. Az internet okozta magánynak állít audiovizuális szobrot, miközben az egészet nyakon önti egyfajta nyomasztó, már-már kellemetlenül hátborzongató körítéssel. A középpontban ugyanis szellemek állnak, de nem a megszokott módon. Két, párhuzamosan futó történetszálból bontakozik ki előttünk a sztori, ami rejtélyes horrorból alig várt módon csap át egy komplexebb apokalipszisfilmbe a végére. De az érdekes nem is ez, hanem az idáig vezető út. Furcsa, hogy Kurosawa mennyivel az internet szélesebb körben való térhódítása előtt már megfestette az egyén elmagányosodását a világháló által. A filmben a szereplők sokszor tétován mászkálnak fel-alá, mintha lelkükben már csak üresség honolna. Ha pedig végleg átadják magukat az elmúlásnak, akkor egyszerűen semmivé válnak – emléküket már csak egy égésszerű lenyomat jelzi a falon.
(Forrás: MUBI)
Bármennyire is próbál távolodni a Kairo az átlagos horrorfilmek sablonjaitól, egy-két jelenetnél azért rendesen ki tudja verni a nézőt a frász. Az egyik ilyen például a mai napig sokszor előkerülő pincés-rész. Ebben egy férfi keres valamit égre-földre az éjszaka közepén, és útja egy vörös ragasztószalaggal lezárt ajtóhoz vezeti. Betér az épületbe, lemegy a lépcsőn és tovább kutat, de a hely zsákutcának néz ki. Ekkor megfordul, és hirtelen annyit lát, hogy egy nő áll mögötte a sötétben. Talán a legfélelmetesebb az egészben pont az, hogy nem közvetlenül a férfi mögött, hanem a háttérben áll ez az alak, szinte eggyé válva a fallal. És utána elindul. Lassú, koordinálatlan léptekkel. Az egész jelenet szörnyen creepy, amire csak rátesz pár lapáttal a zseniális zene, amitől garantáltan lever bárkit a víz. A másik, hasonlóan rémisztó jelenet sajátossága pedig, hogy egyébként fényes nappal játszódik (ismét egy vörös ragasztószalaggal lezárt szobában). Többször várna az ember valamiféle klisés jumpscare-t, de szerencsére erről szó sincs. És mennyivel jobb is, hiszen sokkal nagyobb súlya van például annak, hogy az egyik szereplő csak áll egy félhomályos szobában, és egy torz hang azt suttogja, hogy "Segíts...". Egyedül a film végébe tudnék belekötni, hiszen egyrészt indokolatlanul hosszúra lett nyújtva maga a játékidő, másrészt a stílusváltással több olyan jelenet is került bele, ami egyáltalán nem illik oda (például egy vérgagyi robbanás). A Kairo okos horrorfilm akar lenni, és vitathatatlanul remekül is teljesít úgy nagyjából a háromnegyedéig, de aztán kitűnik, hogy Kurosawa itt valami igazán nagyot akart mondani, és ehhez nem átallott műfajt is váltani, ami jelen esetben inkább a film kárára vált, mintsem előnyére. A "kevesebb néha több" alapelv működéképesebb lett volna.
(Forrás: Mondo Digital)
Ettől függetlenül a Kairo egy tisztességes j-horror, érdekes mondanivalóval és néhány igen hátborzongató jelenettel. Egy évvel később jött a Kör, ami kvázi elindította a szigetországbeli horrorfilmek remakelési lavináját, de ahogy ott is, úgy itt is érdemes visszatérni az alapanyagul szolgáló eredeti műhöz. Ma már láthatjuk, hogy amitől Kurosawa Kiyoshi félt, az bekövetkezett: naphosszat az internet rabságában élünk. Rajta kommunikálunk, böngészünk tájékozódunk, olvasunk híreket, sőt, még akár a vacsorát is a segítségével rendeljük meg. Mindennapjaink szerves részévé vált az internet, és a rajta felépített, megkreált személyiségünk lassan kiöli az emberi mivoltunkat. Egy arctalan, mások számára láthatatlan lélekké válunk majd, és ha eljön az idő, pont úgy tűnünk majd tova a semmibe, mint ennek a filmnek a szereplői: semmi mást nem hagyva hátra, csupán egy égésszerű lenyomatot a falon.
Caveat (2020)
Tudjuk jól, hogy az ingerküszöb mennyire alacsonyan van. A többségnek tényleg elég manapság horror címszó alatt az, ha egyszer-kétszer úgy megijesztik, hogy majd’ becsinálnak a gatyába. Azonban akik ötnél több horrort láttak már életükben, igenis igénylik a minőségibb, valóban hatásos paráztatást. Pontosan nekik készült a 2020-as Caveat, ami az utóbbi idők egyik legjobb indie-horrorja. Főszereplőnk Isaac, aki több hónapos emlékezetkiesés után új munkát vállal. Régi ismerőse kéri fel, hogy a családi fészekben viselje gondját néhány napig egy mentálisan sérült lánynak. Épp csak azt felejtik el megemlíteni Isaac-nek, hogy a ház mindentől távol, egy kietlen szigeten található, illetve hogy a lány – akit Olgának hívnak – olyan szinten retteg valamitől, hogy csak az lakhat mellette, aki felvesz egy lánccal erősített hámot, mely korlátozza, hogy a ház mely részébe tud még elmenni. Isaac vonakodva ugyan, de rááll a dologra, amit a napi 200 font is erősen befolyásol. Barret, a régi ismerőse körbevezeti a házban, megmutatja Olga szobáját, feladja rá a hámot, majd lelép. Isaac pedig egyedül marad a teljesen lakatlan szigeten egy mentálisan sérült lánnyal egy olyan házban, amely rettenetes titkokat rejteget.
(Forrás: Bloody-Disgusting)
A Caveat csupán három szereplőt vonultat fel, de legalább ennyire fontos szerep jut magának az ódon háznak is. A foszladozó tapétákkal borított, penészfoltos falak, a nyikorgó padló, az öreg, fekete-fehér fotók a falakon mind-mind szörnyen jó hangulatfokozók. Egy olyan hely ez, ahol az ember nemhogy egy éjszakát, de még 10 percet is csak neccesen bírna ki. Ráadásul a helynek sötét múltja van: Olga apja egy évvel korábban öngyilkos lett a pincében, anyja pedig 8 hónappal ezelőtt nyom nélkül eltűnt. Ahogy Isaac egyre több borzalmat fedez fel a falak között, úgy jön rá szép lassan, hogy bizony ő sem ok nélkül került ebbe az elátkozott házba. A Caveat iszonyú nyomasztó. Nem csupán a lepusztult ház, és a kiváló fényképezés miatt, hanem a jelenetek is úgy vannak felépítve, hogy az ember sosem tudhatja, mi vár Isaac-re a következő pillanatban. Nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, de annyit talán elmondhatok, hogy az utóbbi időben ez volt az egyetlen olyan horror, amelynél a feszültséget végig, a legutolsó percig éreztem és ami a vége felé bedob egy annyira vérfagyasztó, az ember bőre alá bekúszó, igazi iszonytató horror-pillanatot, hogy még én is felugrottam ijedtemben.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
