A Brookyln című filmet már eleget ekéztem korábbi kritikámban, így nyilvánvaló, hogy ezt sem tartom alkalmasnak a „Legjobb film” díjra. A Brooklyn persze tipikus Oscar-film, mely a toleranciáról, a beilleszkedésről, a női sorsról szól, meglehetősen melodramatikus megvalósításban. Ami nem is lenne baj, ha csak egy kicsit is izgalmas és érdekes lenne az ír regényadaptáció filmen. De ami a regényben megkapó leírás, az a filmen, ha nem társul hozzá páratlan kreativitás, mint Michelangelo Antonioni vagy Tarr Béla klasszikusaiban, dögunalmas jelenetek sorozatát látjuk csak. Én is így voltam: néztem ki a fejemből a moziban, vártam, hogy mikor változik majd ez a mű éles Amerika-kritikává (felcsillant a remény, mikor az ír bevándorló munkások sanyarú sorsa feltárult egy epizód erejéig), de végül nem lett az. A Brooklyn megmaradt nyálas, nem különösebben kiemelkedő színészi alakításokkal teli (Saorsie Ronan nem egy nagy szám) melodrámának, melynek két emlékezetes momentuma van (az említett részen kívül ilyen a cselekmény ütős zárása), a többi igen gyorsan feledhető.

A kémek hídja és A visszatérő pedig a Mad Maxhez és a Mentőexpedícióhoz hasonlóan bejövős alkotások, de csak hajszálnyival mélyebb értelműek, mint George Miller vagy Ridley Scott műve. A kémek hídja a Coen-fivérek és Steven Spielberg gyümölcsöző együttműködéséből született, mely egy amerikai ügyvéd és egy szovjet kém szövődő barátságát meséli el a hidegháború kellős közepén, a kubai rakétaválság és a berlini fal felépítésének környékén. Spielberg fiatal énjéhez hasonló frappáns, ütős rendezése, a Coenék pergő dialógusai, humoros forgatókönyve rendkívül szórakoztatóvá, izgalmassá és felemelővé teszik A kémek hídját. Igaz, témája Oscar-kompatibilis, hiszen pacifista üzenettel bír, de szerencsére nem válik didaktikus parabolává, hanem sokkal univerzálisabb témát vázol fel, az ideológia miatti ellenségek őszinte barátságát ábrázolja remek módon, visszafogottan. Az utolsó nagyjelenet, a „leszámolás”, melyben egy fegyver sem dördül el, mégis páratlanul zseniális, izgalmas, feszültséggel teli. Azt hiszem, az amúgy nem túl bivalyerős mezőnyből A kémek hídja biztosan megérdemelné a díjat, mert bár az én listámon közel sem ez 2015 legjobbja, de az Oscar-kínálatból mindenképp az egyik esélyes az én „Akadémiám” szerint Spielbergék műve lenne.

Alejandro Gonzales Iñárritu kalandfilmjével már kevésbé vagyok kibékülve. A Birdman tavaly elnyerte a Legjobb filmért járó díjat, amit úgy gondolom, nagyon is megérdemelt, mert nemcsak remek dráma, de hosszú beállításos stílusa (illetve konkrétan egyetlen, vágásmentes film illúzióját próbálták meg imitálni az alkotók) formailag is impozánssá tette. Viszont A visszatérő minden erénye (húsbavágó akciójelenetek, magába szippantó fagyos atmoszféra, erős színészi jelenlétek) ellenére is csak egy nagyon jó túlélő-kalandfilm, melynek persze szintén nagy erénye egy formai fogása, hogy a jeleneteket eredeti helyszíneken, Alaszkában, Kanadában majd Argentínában forgatták. Így a stáb is együtt küzdött a főhőst alakító Leonardo DiCaprióval a túlélésért a -30 fokban, hóban és folyóban. Ezért A visszatérő rendkívüli fizikai teljesítmény.

Viszont nem gondolom, hogy filmesztétikai szempontból is kiemelkedő teljesítmény lenne. Persze az borítékolható, hogy Leo ezért megkapja a legjobb színésznek járó Oscart, mert az Akadémiából simán kinézem, hogy vagy dacból, vagy trollkodásból, vagy a szokásos hozzánemértésből kifolyólag az eddig fájóan mellőzött, nyálas kis szépfiúból remek színésszé ért DiCaprio most pont ezért a szerepéért kap díjat, ami igazából közelébe sem jár akár a Djangóban, akár a Nagy Gatsby-ben, akár a Wall Street farkasában nyújtott remekeléseinek. Tom Hardy sokkal jobb volt nála, de hát negatív hős „csak” mellékkarakternek járó Oscart nyerhet – meg fogja érdemelni, ha megkapja, az egyik legjobb főgonosz 2015-ből. De hát az Akadémia tudja…

A tőzsdét és a vállalati kapitalizmust kritizáló, Brad Pittet és Christian Bale-t felvonultató Nagy dobást vagy a sokak által dicsért újságírófilmet, a Spotlightot sajnos még nem láttam, így ezekről én nem tudok nyilatkozni – tegyétek meg ti kommentben. Viszont A szoba című, szintén Írországból (és Kanadából) származó alkotáshoz volt szerencsém, melynek a Brooklynhoz hasonlóan egy sokkoló regény, Emma Donoghue azonos című műve szolgál alapul. Nagyon kár erről a filmről bármit is írni, mert akkor üt csak igazán, ha totálisan tájékozatlanul ülünk be rá, és átadjuk magunkat a vásznon pergő cselekménynek. Mely egy szűk kis helységből indul, és azt hisszük, hogy valami sci-fi világban vagyunk, amit valamilyen kataklizma rombolt le, s anyának és fiának / lányának (nem tudjuk eleinte megítélni az öt éves gyerek nemi identitását) itt kell túlélnie. Vagy akár lehetne ez egy rendőrállam is, melyben szülő és gyermeke valami miatt fontos szerepet töltenek be, ezért kell ebben a kis lyukban vegetálniuk. Aztán jön a váltás a történet harmadánál, mikor kiderül, ez nem sci-fi, hanem a kegyetlen jelen valósága, melyben pedofil állatok tartanak fogságban ártatlan lányokat pincéjükben vagy fészerükben.

S A szoba nem veszít erejéből a fordulat után sem, bemutatja, hogy miként képtelen a tizenkilenc évesen elrabolt, fogvatartójától teherbe esett anya feldolgozni a feldolgozhatatlant: az elvesztett ifjúságát, illetve édesapja megvetését, önkéntelen undorát nem kívánt unokája irányába. Letaglózó, döbbenetes, felháborító dráma A szoba, melynek csupán zenéje túl gejl és érzelgős, holott semmi szüksége a hatásvadászatra, mert pusztán a sztori képes teljes mértékben felkavarni a nézőt.

Így A szoba és rendezője, Lenny Abrahamson is megérdemlik a legjobb film és legjobb rendező jelölést, ám sajnálom, hogy az anyukát alakíto Brie Larson és a kisfiút megformáló Jacob Tremblay semmit sem kaptak, pedig mindkettejük jelenléte nagyon erős (főleg a kisfiúé, aki páratlan természetességgel csinálta végig a kvázi főszerepet).

Amit viszont nem nagyon értek, az a Carol jelölésének elmaradása. Mármint a címszereplőt alakító Cate Blanchett nyilván jelölve lett a „Legjobb színésznő” kategóriában, amiért a díjat nagyon meg fogja érdemelni, de a Mad Maxnél vagy a Mentőexpedíciónál sokkal jobban illene a mezőnybe a Carol, ha az Oscar-tendenciákat nézzük. Ugyanis Todd Haynes műve egy leszbikus kapcsolatról mesél lírai, művészi módon, obszcén vagy állatias szexuális jelenetek nélkül (khm-khm, Adéle élete – jó, jó, nincs is annál szebb, ha két meztelen női test találkozik, de azért a szoftpornó kicsit erős volt ebben a műben). A Carolban csak egy ilyen van, az is visszafogott és gyönyörű, ízléses, amúgy pedig inkább az ötvenes évek Amerikájának prüdériája, illetve a női szerepkörök konfliktusa (a nő mint szexuálisan autonóm egyén versus a nő mint háziasszony és anya) kerül az amerikai független filmes Haynes célkeresztjébe. Persze az érthető, hogy az Akadémia nem nagyon bírja, ha a hagyományos családot vagy Amerikát kritizálja valami, ez tisztán látható az eddigi jelölések / díjazások alapján. Viszont a Carol mint politikailag korrekt film is értelmezhető. Persze amúgy meg egy nagyon jó film, megérdemelné a Legjobb filmért járó díjat. Reméljük, azért legalább Cate Blanchett megkapja alakításáért az Oscart.

S ha már bekerültek populáris műfaji filmek is a listába, szintén nem értem, az Aljas nyolcas miért nem. Jóllehet, Quentin Tarantino alkotása amúgy nem egy közönségbarát mozi: az évtizedek óta nem túl népszerű western műfajában készült, Amerika Észak-Dél szembenállásával ironizál (ami ma is aktuális téma, így nem szerencsés leszólni sem az „uniósok”, sem pedig a „konföderációsok” ideológiáját – Tarantino, a fenegyerek ezt megteszi), egyetlen helyszínen zajlik a cselekmény, sokat beszélnek benne, csak a végén dördülnek el a fegyverek és folyik a vér (de akkor nagyon), és 70 mm-es nyersanyagra forgott. Nem mellesleg pedig közel háromórás. Jellemző az Akadémiára, hogy a dögunalmas, Amerikát dicsőítő Lincolnt berakják a legjobbak közé, a lassú, de nagyon izgalmas, Amerika-kritikus Aljas nyolcast pedig nem.

Pedig amúgy ebben is remek színészi alakítások és témák vannak, s végre Tarantino nem akar moralizálni túl sokat, mint előző két filmjében (Becstelen Brigantyk és Django elszabadul). Dialógusai rendkívül frappánsak, kiválóan megírtak, karakterei, karakterkapcsolatai pedig egytől egyig zseniálisak. Kár, hogy csak az amúgy roppantmód jó Jennifer Jason-Leigh legjobb mellékszereplő kategóriában, és Ennio Morricone ütős eredeti filmzenéje képviselik az Aljas nyolcast. De úgy látszik, Tarantino-film csak akkor kaphat Legjobb film jelölést, ha politikailag korrekt akar lenni (mint a Django elszabadul esetében, 2012-ben).

Bevallom, az animációs filmek sorsát nem követem figyelemmel, mert a nyugati animációk egy ideje (kb. a CGI-váltás óta) nem érdekelnek, így ezt a terepet meghagyom nektek kommentben. Viszont a dokumentumfilm-jelölésekből kettőhöz volt szerencsém 2015-ben. Az egyik az Amy, melytől nem vártam túl sokat, minthogy Amy Winehouse számomra sosem volt egy szimpatikus jelenség, és nem is nagyon ismertem a zenéjét a médiareprezentációján kívül. Így fogalmam sem volt, hogy ő egy dzsessz-blues-soul énekesnő. Csak alkoholproblémáiról tudtam, így abban a hitben éltem, hogy ő csak egy kis dorogos-iszákos celeb, akire nem érdemes figyelmet és szót pocsékolni. Ez a dokumentumfilm viszont meggyőzött arról, hogy ez a nő egy nagyon tragikus sorsú őstehetség volt, akit maga alá gyűrt a hírneve. Ezt a sok sztárt érintő problémát bár kicsit didaktikus módon, de nagyon frappánsan megragadta az Amy, pedig jórészt archív felvételekkel és pár interjúval dolgozott. De a végeredmény roppantmód kreatív, fájóan hiteles dokumentumfilm lett.

A másik sokkoló doku, amihez volt szerencsém, az indonéziai származású A csend képe, mely a helyi kommunista rezsim véres megdöntésének, és a katonai diktatúra kiépülésének emlékezetét dolgozza fel. Előzménye az Act of Killing, melyben a rezsim népirtásokat levezénylő „emberek”-et kereste fel a rendező, Joshua Oppenheimer, hogy játsszák el, miként végezték ki áldozataikat. Már ez a performansz is megdöbbentő képet festett Indonézia káoszáról, de A csend képe, melyben az áldozatok családját és a végrehajtókat szembesítik az alkotók, még erősebbre sikerült. Mellébeszélés, kitérés, a diktatúra leplezése megy – kísértetiesen emlékeztet a hazai Biszku Béla-filmre, melyben az 1956-os megtorlásokat vezető idős öregúr is hasonlóképp akarja kimosni magát a vérből. A csend képe így a diktatúra természetrajzává válik. S elgondolkodtató, hogy vannak gazemberek, akik megúszták, és tovább élik életüket, miközben bíróság elé kellene állniuk az emberiség ellen elkövetett gaztetteikért.

Szóval van pár érdekes film az idei Oscar-mezőnyben, és az esélylatolgatások, a jelölések számát tekintve a legsanszosabb A visszatérő díjzápora, amit meg is érdemel és nem is. Vasárnap mindenesetre kiderül, jól tippelgettem-e. Vagy ti hogy gondoljátok?

Szerintetek idén ki nyeri a legjobb filmnek járó kitüntetést?

1 2 3