Oscar 2016 - Ki lesz a befutó?

Nos, a legjobb külföldi filmek közül nekem hárommal sikerült megismerkednem 2015-ben, és mindhárom rendkívül pozitív benyomást tett rám. A Saul fiát még júniusban tekintettem meg, és bár voltak vele problémáim, de azt meg kell hagyni, formailag és tartalmilag is meggyőző alkotás Nemes-Jeles László műve. Szűk képkivágásokban, dokumentarista-minimalista stílusban, hosszú beállításokban tárul elénk a náci haláltábor világa. Végig olyan érzésünk van a Saul nézése közben, mintha mi magunk is a paranoia részeseivé válnánk. Ránk is átül az örökös szorongás, illetve magunkévá tesszük a mozi sötétjében a főhős „nem szabad megállni” mentalitását. Azaz tökéletesen sikerült átadnia Nemes-Jelesnek a borzalmat csupán a formai megoldásokkal.

De a Saulnak nemcsak a képi világa érdekes, hanem a sztorija is. Bár a Sonderkommandót hatalmas nagy újításnak harangozták be, azért annyira nem újdonság a létezésük, jóllehet, filmen kevésszer láthatjuk működés közben tagjait (például az X-Menben Magneto is a munkaszolgálatosok közé tartozik). A történet nagyon egyszerű, már-már Spielberg-i módon „high concept”: Saulnak el kell temetnie a fiát zsidó szokás szerint. Utazása során pedig feltárul a kényszermunkatábor világa, melyet már láttunk egy másik Oscar-filmben, a Schindler listájában is, de engem személy szerint Nemes-Jeles műve sokkal inkább sokkolt a kislátószögű képi világa és nyersessége miatt, mint Spielberg didaktikus és giccses, bár kétségtelenül megrázó drámája.

Tehát a Saul jó film, megérdemelné, hogy elnyerje a díjat, és büszkék lehetünk rá, mert bár sok nemzetközi pénz van benne, de a stáb és a téma is magyar vonatkozású azért. Persze a hazai szélsőségeseknek és rosszmájúaknak céltáblájává vált, ami várható volt, de még így is felettébb gyomorforgató volt olvasni az egyes portálok reakcióit, kommentjeit, melyek a Saul fia Oscar-jelölésére reflektáltak. Jellemzően persze nem a film esztétikai minőségének, hanem témájának szólt a sok gyűlölet. Szerencsére nem ők fognak dönteni arról, hogy Szabó István Mephistója (1981) után lesz-e végre magyar nagyjátékfilm Oscar-díjas.

Fura, de hiába tartom jó filmnek a Sault, láttam nála két sokkal jobbat és megrázóbbat is. A Mustang volt az egyik. Deniz Gamze Ergüven Franciaországba emigrált török rendezőnő alkotása gyomrost ad nekünk. Illetve pontosabban lassú mérget fecskendez vénánkba, mikor elkezdjük nézni filmjét. Mely egy török kisfaluban játszódik, és öt lánytestvér boldog életét mutatja be. Ám a török szokások szerint a lányoknak igen hamar fel kell nőnie, mert sorra viszik el őket a férfiak feleségüknek. Az iszlám által meghatározott török tradíció szerint pedig a nő élete a hagyományos családrendszer szerint igencsak behatárolt lesz. A lányok pedig különféle reakciókat adnak arra, hogy török nővé kell válniuk, vagyis kvázi elvesztik szabadságukat és ártatlanságukat: van, aki kiharcolja az igaz szerelemmel járó házasságot, van, aki beletörődik, van, aki, megszökik, s van sajnos, aki öngyilkos lesz. Mindezt Ergüven leheletfinom árnyalatokkal, a humor lassú felitatásával fejti ki, s bár a Mustangban nincs olyan kreatív formahasználat, mint a Saulban, mégis aktuális témája és elbeszélési technikája miatt nálam Nemes-Jeles László filmje fölé nőtt.

Viszont személyes kedvencem a tavalyi évből egyértelműen A kígyó ölelése, mely aztán abszolút nem Oscar-kompatibilis alkotás. Fekete-fehér (bár A némafilmes is az volt, ez még nem akkora „gond”), epizodikus történetvezetésű, több idősíkon játszódó (vagyis kevés a fordulat és inkább a világ, az utazás és az Amazonas-vidék bemutatása a célja Ciro Guerra rendezőnek), a kapitalista fejlett világok kapzsiságát kritizáló mű A kígyó ölelése. Ebben a filmben egy dél-amerikai cinikus indián a főszereplő, aki az 1920-as és az 1940-es években is fehér gyarmatosítókat, üzletembereket, kutatókat vezet a különleges, pszichedelikus drogként is működő, jó pénzt hozó növényig. A sztori során vele tart egy „civilizált” indián is, aki a fehéreket megvető, rajtuk átlátó főhős mellett az őslakosok lázadó attitűdjét képviseli. S az egész utazás olyan, mint egy pszichedelikus trip, s erre ráerősítenek a szürreális szertartások, melyekkel a főszereplők szembesülnek a különféle közösségekkel találkozva. Vagyis A kígyó ölelése formailag, elbeszélés-technikailag egyaránt formabontó, emlékezetes alkotás, mely közvetve bizony kíméletlen kritikát mond az Egyesült Államok imperializmusáról is, hiszen bár jórészt európai hódítókat vezet a hős, de eszünkbe juthat az USA és a latin-amerikai országok egyenlőtlen, gyarmatosító-gyarmatosított, alá-fölérendelt viszonya is. Így személy szerint én ennek a művészileg és témájában egyaránt fontos műnek adnám a külföldi filmeknek járó Oscart, jóllehet, azért magyarként a Saul fiának drukkolok.

Szóval ezek lennének a külföldi filmek, melyek mezőnye, úgy gondolom, igen erős. Sajnos nem mondható el ez a „Legjobb film”-nevezésekről, igaz, azért itt is vannak bőven olyan alkotások, melyekre 10-ből 8-9 pontot is adtam. De objektíve el kell ismerni, hogy ismét csak nem a legkreatívabb amerikai filmeket sikerült összeválogatni, hanem olyanokat, melyek inkább konvencionális műfaji sémákkal dolgoznak, vagy régi, jól bejáratott témákat vonultatnak fel.

Számomra a legérthetetlenebb talán a Mad Max szereplése a listán. Félreértés ne essék, jómagam a filmet kétszer láttam moziban, és azóta is újra-újranézek belőle jeleneteket. Vagyis alapvetően tetszett, sőt mi több, nagyon ütős akciófilmnek tartom. De ennyi. Hogy 2015 legjobbja lenne – kötve hiszem. Akkor ennyi erővel a Star Wars is bejuthatott volna, mert az is „csak” egy jó kalandfilm, és bele lehet látni a feminista tematikát, mert női főhőse van. Sőt ez utóbbira a politikai korrektség is tökéletesen ráillik, hiszen színesbőrű másodfőszereplőjével és a látens homoszexuális Poe-val a „Másik” csoportokat reprezentálja.

Nem értem továbbá a Mentőexpedíció / A marsi jelölését sem. Ridley Scott műve, főleg a rendező hullámzó teljesítményét tekintve kifejezetten üdítő energiával hatott, habár én ezt a fajta állandó, erőltetett lazaságot / poénkodást nem bírom, felesleges pózörködésnek tartom. De kétségtelen, hogy jó kis túlélődrámát hozott össze Scott, és nem mellesleg végre egy igazi sci-fit üdvözölhettünk a Metőexpedícióban, hiszen tudományos magyarázatokkal támasztotta alá a főhős akcióit. Ám ezen erényei ellenére nem látom be, miért lehetne ez 2015 legjobb filmje, minthogy semmit nem tud felmutatni, amivel valami újat hozzáadna a filmművészethez. Egy jó sci-fi, de semmi több. Attól meg azért ne ájuljunk el, hogy tényleg tudományos-fantasztikus, mert ez nem annyira Ridley Scott vagy a könyv írójának erénye, hanem inkább a kortárs (amerikai) tömegfilm szégyene, amiért nem mernek épkézláb science-fictiont összehozni, csak az unalmas fantasy-kliséket ismételgetik – és csúfolják sci-finek. Ráadásul ott van Alfonso Cuarón Gravitációja vagy Christopher Nolan Interstellarja, melyek nagyjából ugyanarról szólnak, mint a Mentőexpedíció, csak más szituációban.