Nem tudom, hogy miért, de szinte légypapírként vonzom a roguelike, roguelite és farm-/életszimulátoros címeket. Nem mintha kifejezetten ezek a műfajok jelentenék a szívem csücskét, de persze nem is utálom őket, viszont egy dolog biztos: rendszeresen visszatérnek az életembe. Na, jó, nem akarok semmi sorszerűséget belebeszélni, lényeg a lényeg, hogy egy újabb roguelike szárnypróbálgatás kötött ki nálam, ezúttal az Overflow jóvoltából, név szerint a Madshot, ami lovecrafti környezetben ad gyógyírt a ravaszhúzásra görbülő ujjak viszketésére.
A korai hozzáférésben éppen csak elrajtolt Madshot keretében egy roppant elegáns, lila-fekete színösszeállítású gúnyában feszítő, Cthulhu maszkot viselő úriemberrel ragadhatunk fegyvert – ráadásul rögtön kettőt. Az alapok roppant rövid ismertetését követően a játék rögtön be is dob a mélyvízbe, hogy megkezdjük halállal kikövezett utunkat az ősi istenség felé. Látvány tekintetében a valamelyest komor téma a 2D-s, rajzolt elemekkel párosítva egész kellemes elegyet alkot, amit korábban már például a Forgive Me Father is jól eltalált. A pályák többnyire egyszerűre, de azért érdekesre sikeredtek, bár a különböző régiókon belüli egyes elrendezések gyakran ismétlődnek, és néhol egy-egy belógó elem miatt nem kifejezetten könnyű belátni bizonyos részeket – mondjuk, egy váratlan szakadékot.
A játékban a feladatunk nem túl bonyolult: túlélni. Na, jó, ennél azért kicsit többről van szó, bár tagadhatatlan, hogy ez végső célunk elérésének velejárója. A Madshot világának külön-külön régiókra bontott, szerteágazó, és minden nekifutással megváltozó térképének mezőin kell végiglépkednünk az adott pályák teljesítésével, míg el nem jutunk az aktuális helyszín főellenfeléhez. Őt legyőzve aztán továbbléphetünk a következő régióba, ahol ugyanezt ismételhetjük meg, csak kissé eltérő ellenfelek és pályák társaságában. Roguelike lévén, persze, ha elhalálozunk, akkor zsebeinket kiürítve, és megszerzett képességeinket hátrahagyva visszahuppanunk a kastélyszerű központi felületre, hogy aztán mindent elölről kezdjünk. Szerencsére a játék valamelyest engedékeny, ugyanis egyes valutákat megtarthatunk, ahogy az esélyeinket javító rúnákat is. A pályákon szintén nem bonyolult – de persze ettől még nem könnyű – a feladatunk, ugyanis új képességekkel és esetenként fegyverekkel bővülő arzenálunkkal gyakorlatilag addig kell irtani a folyamatosan, újabb és újabb hullámokban érkező ellenfeleket, míg az áldozatoktól fel nem töltődik a portál, ami a következő mezőre juttat. Minden mező más-más kihívásokat, pályaelrendezést és jutalmakat rejt, ami lehet pénz, fejlesztés, egy szívósabb ellenfél, életerőnövelő gyógyital, új képességet tartogató tekercs, vagy épp egy üzlet.
A navigálás során sok esetben vakon kell beleugranunk egy-egy pályába, de ha szemfülesen szedegetjük az elhagyott kukucskáló pontokat, akkor velük előre is felfedhetjük egyes mezők tartalmát. A pályákon véletlenszerűen NPC-k és tárgyak is felbukkannak, melyek más-más módon igyekeznek segíteni küldetésünkben, de persze meg is kérik az árát. Maga a játékmenet egyébként abszolút élvezetes, ahogy akrobatikus mutatványokat bemutatva, a platformokon és falakon ugrálva szórjuk a golyókat és tereptárgyakat az ellenfelekre – köztük elhullott társaik maradványait –, mindezt olykor belassítással kiegészítve. Ellenlábasaink egyes felszereléseit átmenetileg akár saját célokra is hasznosíthatjuk, ha pedig kényszerít a szükség, és fel is van töltve, akkor különleges képességünket aktiválva pár másodpercre lelassíthatjuk az időt, mialatt őrületes tempóban sorozzuk meg a minket körülvevő szörnyeket. Túlélési esélyeinket emellett különleges, fejleszthető rúnákkal növelhetjük, de akár új maszkokra is gyűjthetünk, vagy kihívásokat teljesíthetünk más-más jutalomért.
Mindent összevetve a Madshot már most egy abszolút szórakoztató roguelite, amit a műfaj kedvelői bátran kipróbálhatnak, különösen, ha a lovecrafti témát is szeretik. Persze megvan benne a stílusából adódó ismétlődés, ahogy a korai hozzáférésnek betudható hibák is tetten érhetők. Én például egy alkalommal lerepültem a képernyőről, és bár valahogy életben maradtam, de nem tudtam bevinni az utolsó, végzetes lövést az aktuális főellenfélnek, így kezdhettem újra a kört, ami csöppet bosszantó volt. Alapvetően azonban ezekkel együtt is egy kellemes élmény a maga frusztráló, újrázós módján.
