A lovecrafti borzalmak szépsége, alkotói szempontból pedig nehézsége a megfoghatatlan, nem egyértelmű ábrázolásmód. Még emlékszem, amikor 15-16 évesen először kezdtem el szórakozni a Cthulhu hívása-szerepjáték régi magyar kiadásával, mennyire megkavart az, hogy a kötet lapjain mutatott rémek formájával, méretével gyakran gyökeresen eltérő interpretációkra akadtam a neten, ha esetleg nagyobb, részletesebb illusztrációkat próbáltam keresni hozzájuk. Ez akkor nem is kicsit bosszantott, elvégre hogyan ábrázoljak egy Dimenzióvándort, ha egyszer legalább háromféle alakját láttam már? A Mélységlakók miért hal- és kissé hüllőszerűek, ha máshol humanoid varangyokra hasonlítanak?
Később aztán, ahogy több irányból (film, játék, irodalom) egyre jobban elmélyedtem Lovecraft munkásságában és annak utóéletében, felismertem, miért is volt így. Még maga Lovecraft is csak igen ritkán ad igazán egyértelmű leírást ezekről a teretményekről, és még amikor erre sor kerül, téboly szélén egyensúlyozó narrátorai nem kifejezetten racionális látásmódjukról és hidegvérükről híresek, amikor szembesülnek a távoli dimenziókból és ősi korokból származó teremtményekkel. Mivel a történetek középpontjában eleve a kozmikus rettenet áll, a felmérhetetlen, rémisztő ismeretlen, maguk a szörnyek is a rejtelem és az ismeretlen megtestesülései, akiket a történetek emberi szereplői pusztán racionális ösztönükkel, utolsó szalmaszálként próbálnak számukra érthető kifejezésekkel körbeírni (polipfejű, varangyszerű, ízeltlábú, tölcsértestű stb.). Az a megbélyegzés is, miszerint ezek a rémek ocsmányak, szörnyűségesek, saját fajunk szemszögét képviselik: saját kontextusukban és kultúrájukban még a leginkább természetellenesnek ható lovecrafti rémek is tökéletesek, gyönyörűségesek (mint az innsmouthi kultuszban), és pont a korlátolt emberi forma a rejtély – amit Az őrület hegyeiben egy Nagy Öreg részben bosszúból, részben kíváncsiságból elvégzett boncolással próbál meg feltárni és megérteni.
Boncolgatáa
Az őrület hegyei novella, melyet S. T. Joshi a lovecrafti misztikus elemek demisztifikálásra tett kísérletként jellemez, nem mellesleg, egészen egybevág jelen cikkem alanyával, a Petersen Games (az eredeti Call of Cthulhu-szerepjátékon, majd a Doomon, Quake-en is dolgozó, jelenleg pedig több lovecrafti társasjátékért és szerepjátékos anyagért felelős Sandy Petersen saját cége) kiadásában megjelent The Anatomical Guide to Lovecraftian Horrors című könyvvel, Luis Merlotól, aki írta és illusztrálta is a kötet tartalmát. A kiadvány egyfajta alapértelmezett hivatkozás próbál lenni a játékosok és érdeklődők számára, ha tudományosabb, mélyebb oldalról szeretnék megismerni a különböző teremtményeket. A röpke (és meglehetősen humoros) bevezetés szerint Sandyt pár éve kereste meg egy Dr. Luis Merlo nevű kutató, hogy kiadassa művét, ám aztán nyomok nélkül eltűnt, és Sandy Merlo címét felkeresve már csak elszenesedett romokat talált, furcsa, golyó ütötte lyukakkal teli amorf csontvázakat, rettegő környékbelieket és egy jegyzetfüzetet, melyet a szerződés értelmében magához vett és kiadott.
A füzet Merlo tudományos elemzését tartalmazza a lovecrafti mítosz teremtményeiről, melyeket részletes illusztrációkkal, kimerítően bőséges és objektív, biológiai kifejezésekben gazdag leírásokkal kísér minden egyes lény esetében (melyekhez a boncoláshoz szükséges példányokat hol bolygónk rejtett zugaiból, hol az Álomföldekről szerezte be) legalább 3-4 oldalas, kéthasábos terjedelemben. A leírások egybevágnak a kerettörténet narratívájával: arra senki se számítson, hogy Cthulhu vagy Yog-Sothoth anatómiájára akad az oldalakon, ám az olyan lényekre, mint az Éji huhogányok, Mélységlakók, Yith ősi faja, ghúlok, szinte kivétel nélkül sor kerül. Külön tetszett, hogy Merlo néhány olyan lényre is kitért, amelyek nem tartoznak annyira szorosan a lovecrafti életműhöz: ilyenek például a Zelia Bishoppal közösen (bár Lovecraft alaposságának hála a források szerint gyakorlatilag általa “szellemírt”) írt A dombból (melynek első teljes magyar fordítása, Molnár András tolmácsolásában, csak a 2018-as Árnyak az időn túlról I. antológiában jelent meg) a K’n-yan földalatti birodalmát őrző reanimált tetemek.
A kötet összességében tökéletes addíció, ha valaki akár szerepjátékos partikhoz, akár játékfejlesztéshez, akár csak saját novellákhoz, ötletekhez szeretne ennyire mélyreható adatokat felhasználni a különböző lényekről. Ugyan a jobb sejtetni, mint mindent megmutatni szabályt nem szabad szem elől veszíteni, attól a sejtetés eszköze lehet például egy megégett, kitépett papírlap, ami valamilyen borzalmas teremtmény boncolását részletezi a kutakodó nyomozók számára. Veterán gyűjtőknek még akkor is ajánlott, ha esetleg rendelkeznek a Sandy által szerzett Chaosiumos Field Guide-dal, mely hasonló megközelítésből dolgozik, és mellyel nagyon jól kiegészíthetik egymást. Merlotól pedig, remélem, láthatunk majd a jövőben még hasonló kiadványokat. Már ha csak elrejtőzött a Nagy Öregek elől, és nem végezte azok áldozataként.
