Nagyon-nagyon kellemetlen volt néha (oké, inkább sokszor) elolvasni a könyvben szereplő történeteket. Éppen azért, mert banálisan tragikusak vagy félelmetesek. Nincsenek szuperszörnyek, lézerágyúk, nincs atomvillanás. Egyszerű emberi dolgok adják az építőkockáit azoknak a sztoriknak, melyek olvasásakor nem csupán azonnal felállt a hátamon a szőr, de emlékeztetett arra is, mennyire veszélyes helyen és időben élek. Persze a veszély maga is relatív fogalom: a munkám miatt február 24-e óta napi szinten követem az ukrajnai eseményeket, és láttam, amit láttam. Azt is, amit nem is akartam – és nem is fogom soha elfelejteni. Szóval a veszély viszonylagos: a házamat nem fenyegeti tüzérség, működnek a közművek, és le sem lőnek, ha kimerészkedem az utcára.
De mi van akkor, ha ez az egész tényleg csak egy szimuláció, mint azt rögtön a címadó történet főhőse, a nemsemleges, de félelmetesen kifacsart, mégis szánnivalóan emberi mesterséges szuperintelligencia mondja? Bár igaz, hogy csak 58,547 százaléknyi esélyt ad ennek. Hol kezdődik az ember? Valóban lekódolhatóak vagyunk, érzelmestül-emlékestül, mi, szánalmas kis korlátolt organizmusok, akiket aztán átemelve a digitális világba, az Örök Élet & Végtelen Szerelem vár – mert valaki, aki Istenként intelligens, így rendelkezik? Szokatlan indokokkal és módon szűnik meg az emberiség, és alakul ki egy kifacsart Paradicsom – ami a pokol, csak mi van, ha nem tudsz róla?
És ez még csak a kezdés volt. Szavamra, erős indítás, mert ezután igen nehéz volt letenni az amúgy nem túl vastag, alig 320 oldalas kötetet. Jöttek a történetek és jöttek az utalások, a Bibliától a Mátrixon át a Westworldig, vagy éppen a Viva La Dirt League-ig. Minden történetben ott van az a nyugtalanító kis momentum, hogy elhiszed, mert tulajdonképpen semmi extra nincs benne. Hiszen miért is ne zakatolhatna a Föld felé egy nagyméretű aszteroida, ami pontosan kiszámítottan fogja leradírozni az egész kócerájt? Ugye ez is hány regény és film alapjául szolgált már. Csak éppen Veronica Roth rövid remekművében nagyon finoman, az elmúlásban rejtőző újrakezdés ígéretére helyezi át a hangsúlyt néhány orchidea. Meg ott van egy olyan emberi kapcsolat kivirágzása, amiről az első pillanatban tudod, érzed, hogy tökéletesen reménytelen, mégis meg kell történnie. És igen, én megértem, ha valaki a saját szemével szeretné látni a világvégét, hiába menekülhetne a távoli csillagok között megbújó Új Föld felé a Bárkák egyikén. Mert már nincs, ami a virágain kívül embernek tartja, és ez jól is van így.
A kötet egyik erőssége a bátor témaválasztás: a génmódosítás (pardon, genetikai rásegítés, mint ahogyan Amor Towles történetének egyik főszereplője azonnal kiigazítana), az eugenika, az uralkodó osztály kiválasztottságának és létének mindenáron fenntartása, a jövő, mint abszolút nem pozitív dolog hangsúlyozása. Ezek együtt nem éppen könnyed délutáni olvasmánnyá teszik az Elhagyott partot. Sokkal inkább önreflexióra késztetnek: legyen szó az Élet Nagy Kérdéseiről (oké-e istent játszani?) egészen a „meddig engedjem be a munkámat a magánéletembe” szintig. Mindenkinek mond valamit, de inkább mindenki arcába üvölt valamit. Teszi ezt furmányosan, hiszen tulajdonképpen nem állít vagy szájbarág, csak mutat. És persze ez „csak” egy könyv, ráadásul „csak” sci-fi, de ember, én sem a kedvesem mellett alszom épp, hétfőn, hajnali fél háromkor, hanem ezt a rohadt laptopot csépelem. Jól van ez így? Olvasd el és gondolkozz. Emberek legyünk, olyan igaziak, és ehhez kellenek a tükrök is – persze csak akkor, ha kellőképp érett személyiséggel és nyitott érzékekkel lapozod fel az Elhagyott partot. Megéri.
- Regény címe: Elhagyott part
- Kiadó: Agave Könyvek
- Ára: 2760 forint (akciósan az Agave honlapjáról, egyébként 3680 forint)
