Mindenképpen elfogult cikk következik, ami azonban nem a véletlen műve. Mármint az sem az, hogy kifejezetten apró lurkó koromból pont egy ilyen emlék maradt meg, ahogy az sem, hogy ez a tévesen musicalnek bélyegzett rockopera ilyen komoly hatással volt rám. Ha valaki ma, 50 évvel az elkészülte után ül le Norman Jewison filmje elé, akkor is ugyanúgy földbe döngölő hatású mind az egész mozifilm, mind pedig az első néhány perc, avagy az Overture, amikor a gyönyörűen fényképezett sivatagba szinte berobban a színészeket szállító busz, valamint a hallójáratainkba az a zene, ami legközelebbi rokonságban talán csak az olyan nagy bandák modernebb és persze durvább muzsikájával áll, mint például a Dimmu Borgir és a Nightwish szimfonikus alapú metalja. És ezt abszolút dicséretnek szánom mindkét oldalnak, hiszen olyan alkotók munkájáról, munkáiról van szó, akik korunk zeneszerzői, olyan magasságokba emelkedve, mint Mozart vagy Vivaldi.
(Képek: Port.hu)
De visszatérve a gyermekkori emlékekre: tudom, tisztán rémlik, hogy 1983-ban teljesen ledermedtem attól, ami a vásznon zajlott, értelemszerűen a cselekmény még sok volt az 5 éves fejemnek, de a látvány és a zene, a hangulat megfogott. 1983? Na ja, nekünk, itt a vasfüggöny mögött 10 esztendőt kellett várni a nyugat ópiumára, elvégre egyik önkényuralom sem szereti, ha van más, akit követ az ember, így az itthoni diktatúrában is zavarta az elvtársakat, ha bárkihez eljut Jézus tanítása. De tényleg olyan rossz dologról van szó? Egyáltalán, vallástól függetlenül mit képes nyújtani a Jézus Krisztus Szupersztár? Nos, bármit és mindent, mert itt kérem, a nagybetűs zene uralkodik, miközben a fülünk mellett a moziváltozat a szemünket is kellően kényezteti, mialatt a nézőt még hedonizmussal sem lehet vádolni.
Ahogy már említettem, a sivatagba (Izrael közelében) egy busznyi fiatal érkezik, akik arra készülnek, hogy átadjanak és előadjanak egy megrázó történetet a fiatalemberről, akit ma már mindenki ismer. Ahogy a hippinek tűnő tömeg leszáll a járműről és készül az előadásra, a későbbi Júdás, Carl Anderson frászt kap, mikor mellette zuhan le egy kötél. Közben mások már a keresztet engedik le a többieknek, ami ugye mind jól tudjuk, milyen fontos és elkerülhetetlen szerepet kap a történetben. A történetben, ami Júdás vívódásával indít, mert hát jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve, majd Jézus tanításaival, Kajafás és a farizeusok mesterkedéseivel folytatódik, hogy végül Pilátus tárgyalását követően a megfeszítéssel érjen véget. Közben persze számos mellékszálat kapunk, ami mind a fő történetet lendíti előre, de mellékszál ide vagy oda, szinte nincs olyan dal, nincs olyan zenei mű, ami feleslegesnek érződne.
Biztos vagyok benne, hogy Macskák ide, Az Operaház fantomja (és Sarah Brightman) oda, de a Jézus Krisztus Szupersztár Andrew Lloyd Webber és Tim Rice színpadi főműve, ami egyszerűen a lehető legtökéletesebb a tökéletlenségével, és Norman Jewison ezt, a huszonévesek magnum opusát tette időtlenné és halhatatlanná. Akár a Mária Magdolna szerepében tündöklő, fülünket bársonnyal simogató Yvonne Ellimanról, akár a Poncius Pilátus bőrébe bújt, acéltorkú Barry Dennenről van szó, mindenki remekel, kiemelten Júdással és Jézussal. Utóbbi szerepre még John Travolta is jelentkezett, sőt a Deep Purple énekese, Ian Gillan eleve előnyből indult érte, mégis az a Ted Neeley formálhatta meg a Megváltót, aki szinte sziporkázik a karakter bőrében, sőt ezt a levedlett bőrt még évtizedekkel később is örömmel ölti magára a színpadon. Hangjuk (mindenki máséval együtt, hogy ne kelljen végigsorolnom a teljes szereposztást) telitalálat, a csapat ilyen szempontból mindent visz, pedig azért a Vikidál-Varga-Nagy hármas az István a királynál igen szépen odatette magát.
És persze, hogy Jézus utolsó vacsorát (közben egy mesteri beállítással) követő vívódásával és Istennek szánt monológjával érünk el a csúcspontra, mikor egyfelől Ted Neeley élete alakítását nyújtja, olyan beleéléssel és átszellemüléssel, ami évtizedes karrierek alatt is ritka, valamint egy olyan katarzissal, amit nehéz leírva és elolvasva elképzelni. Mert Jézus nem akarja feláldozni magát, nem akarja eldobni az életét, ezért felszólítja a mindent látó elmét, hogy mutassa meg, miért kell ezt mégis megtennie… és mind látjuk a pillanatot, amely a megfáradt és kételkedő emberből mártírt farag. Bár nem kevésbé megrázó vagy erős jelenet a tárgyalás sem, ahol Jézus kínzása alatt az összetört Mária Magdolnát szinte kihúzzák, kivonszolják a tömegből, Pilátus pedig szinte már könyörögne, hogy Jézus adja fel és álljon be a sorba, ezzel mentve az életét. Mivel jól tudjuk, hogy melyik eseményt mi követi, mi lesz a lezárás, meglepetés így senkit sem ér, noha az előadásmód így is annyira egyedi és különleges, hogy képes újat mutatni még ma, 50 év után is.
Hogy hogyan sikerült gépfegyvereket, tankokat összehozni a hippikkel, a leprásokkal, valamint az állványzaton csörgő tanáccsal, az már egy egészen más kérdés, ezt többek között nehezen is dolgoztam fel gyerekként, de mai szemmel valahol ez is egy olyan eleme a filmnek, aminek hála időtlenné és halhatatlanná válhatott. A szereplők nemcsak énekesként, de színészként is remekelnek – igen, még az a Paul Thomas is, aki később a felnőtt filmek műfajában szerzett magának hírnevet… ja, én is csak egy havertól tudom, aki a Vinegar Syndrome kiadásainál találkozott vele –, miközben a fényképezést és a koreográfiát nem tudom eléggé dicsérni.
Visszatérve… mindegy, hogy életünkben a vallás milyen szerepet tölt be, ha betölt egyáltalán, mert ez csak egy része a Jézus Krisztus Szupersztárnak. Megjegyzem, karakterei általánosságban emberiek, meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, emellett a film összességében tisztelettel nyúl a témához, még akkor is, ha közben egyedi és elvont egy-egy meglátása. Ha pedig leszedjük az emberről mindazt, ami közben rákerült, akkor jó és megfontolandó tanításokat kapunk, olyasvalakitől, aki hitt azokban, miközben az audiovizualitás szinte már tökéletes. Fantasztikus mű, amely megérdemli, hogy ma is foglalkozzanak vele, ma is bemutassák, vagy éppen ajánlják másoknak. Elejétől a végéig teljes és 100 százalékos, akár az utolsó pillanatokat is ide véve, mikor a busz elhagyja a helyszínt, és Júdást úgy megrántja, hogy majdnem leesik, miközben a dombon álló keresztet beragyogja a nap fénye. Van az IMDb-n egy rakás érdekesség, trivia, de feleslegesnek tartottam volna azokat lefordítani. Maga az élmény számít, az pedig 50 éves kora ellenére – nekem pedig 40 év eltelte után, felnőttként – is zsigerig hatoló, felejthetetlen és igazán minőségi. Tessék megnézni!
