Sok víz lefolyt már a Dunán azóta, hogy megjelent Suzanne Collins rendkívül népszerűvé vált regénye, Az éhezők viadala, amely 2012-ben egy még sikeresebb moziadaptációt is kapott Jennifer Lawrence-szel a főszerepben. A siker titka két szóban összefoglalható: battle royale. Ez az a műfaj, amely nemcsak a filmek világában, hanem a videojátékok között is (lásd: PUBG vagy a Warzone) rendkívül nagyot ment az elmúlt években, de nem szabad megfeledkezni Koushun Takami 1999-ben megjelent Battle Royale című horror-regényéről sem, amely kikövezte az utat többek közt Az éhezők viadala előtt is. Az Énekesmadarak és kígyók balladája (The Hunger Games: The Ballad of Songbirds & Snakes) egy előzménytörténetet mutat be, amely 64 évvel azelőtt játszódik, hogy Katniss Everdeen egyáltalán betette a lábát az arénába.
Nagyon kígyó
Coriolanus Snow (Tom Blyth) itt még egy olyan fiatal diák, akiben megvan a jóság és nem felejtette el, hogy honnan jött (a 12-es körzet nyomorából). A 10. Viadal idején járunk, mikor is a kapitóliumi diákoknak mentorként kell részt venniük az eseményen. Mindegyikőjüknek kiosztanak egy-egy fiatalt, akik az arénában élet-halál harcot kell, hogy vívjanak – a felállás a szokásos. Aki utolsónak marad életben, az nyeri a Viadalt. Csakhogy akad egy aprócska bökkenő: alig nézik a műsort. Az embereket már nem érdekli a Viadal, tehát minél látványosabbá kellene tenni, hogy eladható legyen. Coriolanus elő is áll pár ötlettel, miközben pártfogoltja (aki hamarosan az életéért kell, hogy küzdjön), Lucy Gray (Rachel Zegler) pedig egyre közelebb kerül hozzá. Coryo elhatározza, hogy mindenképp segít a lánynak, csakhogy a keze meg van kötve. Kívülről szemlélheti csupán az összecsapásokat, hiszen ami az arénán belül történik, azt élőben közvetítik a kamerák, kvázi show-műsort csinálva abból, hogy az emberek egymást gyilkolják. Minden egyes mentornak fel kell készítenie a saját jelöltjét a Viadalra, de amint a műsor kezdetét veszi, már nem segíthetnek azon túl, hogy mondjuk vizet vagy ételt juttatnak be az adományokból, amiket a nézők küldenek. A helyzet viszont az, hogy néhányan a kapitóliumi diákok közül sem nézik jó szemmel, ami az Éhezők Viadala alatt történik és ennek hangot is adnak.
Coryo legjobb barátja, Sejanus Plinth (Josh Andrés Rivera) például egyenesen ellenzi az egészet, de le kell nyelnie a keserű pirulát, hiszen a szülei révén kiváltságos helyzetben lehet és pozícióját csak úgy őrizheti meg, ha… csúnya szóval "becsicskul" a hatalomnak. Annak a hatalomnak, aminek az egyik alap-pillére Casca Highbottom (Peter Dinklage), az Akadémia vezetője és az Éhezők Viadalának feltalálója, a másik pedig Volumnia Gaul (Viola Davis), a játékmester. Azonban mielőtt a néző elkezdhetne gondolkodni azon, hogy mennyire átlátszó és mocskos az egész rendszer működése, az aréna kapui megnyílnak, a kamerák bekapcsolnak és elindul a 10. Viadal. Az Énekesmadarak és kígyók balladája három nagy fejezetre van osztva, és bár a 157 perc első fele viszonylag hamar lepereg, a vége fele már azt éreztem, hogy nyugodtan lehetett volna egy jó 40 percet vágni a filmből. Ha akcióra kerül sor, akkor nagyon szépen felpörög, de vannak indokolatlan belassulásai, az pedig, hogy Rachel Zegler legalább hétszer fakad dalra az egész film alatt, szerintem sok. Jó hangja van, szépen énekel, és részben a karaktere is erre lett felépítve, de már a harmadik után úgy éreztem, hogy egyszerűen csak előtérbe akarják tolni Zegler kisasszonyt.
Dalos pacsirta
Megvannak a maga pillanatai, de ez a film elsősorban Coriolanus Snowról szól, és Tom Blyth nagyszerűen játssza a szerepet végig. Sőt, még a barátját, Sejanust alakító Josh Andrés Rivera is erősebb színészi játékot pakol le az asztalra, mint a húzónévként feltüntetett Rachel Zegler, Viola Davisről vagy Peter Dinklage-ről már nem is beszélve. Nekem az aréna sem igazán működött. Az egész kvázi akkora, mint egy nagyobb játszótér, csak itt nincs homokozó meg hinta, hanem helyette a versenyzők egymást szurkálják vasvillával. A dzsungel jobban működött korábban, hiszen sokkal több helyet kínált a rejtőzködésre, de itt ez nincs meg. Komolyan, az egyik harcosunk egy magas oszlop tetején húzza meg magát… ez is milyen már?! Ami viszont pár fokkal érdekesebb, mint egy újabb Viadal, az lényegében az utolsó fejezet. Ebben mélyebb bepillantást nyerhetünk a békeőrök mindennapjaiba és a sötét, posztkommunista képi megoldásokkal (hatalmas gyárépületek, füst és kilátástalanság mindenhol) sokkal jobban átjön a film disztópikus hangulatvilága.
Bár több külföldi kritika már a sárba tiporta, szerintem igenis egy nézhető, korrekt film lett az Énekesmadarak és kígyók balladája és ezúttal a magyar szinkron is remekül sikerült hozzá. Egyedül Rachel Zeglerrel nem vagyok kibékülve, aki tényleg gyönyörű, de talán kevesebb éneklős-résszel hatásosabb lett volna a jelenléte. Tom Blyth, mint Coriolanus Snow azonban kiváló. Láthatjuk, hogy miként vált belőle a későbbi – Donald Sutherland alakította – Snow elnök és a karaktere tényleg leír egy nagyon szép ívet, elsősorban Blyth remek színészi játékának köszönhetően. Már csak miatta is megéri megnézni ezt a részt.
Képek forrása: Port, Billboard
