Kötve hiszem, hogy lenne olyan ember a Föld kerekén, aki ne hallott volna a Grand Theft Auto-szériáról, hiszen nem csupán egy videójátékról van szó, hanem egy valódi popkulturális jelenségről, amely amellett, hogy a világ egyik legnépszerűbb szórakoztatóipari terméke, számos alkalommal kínált már muníciót azoknak (leginkább ugyebár Jack Thompsonnak), akik szerint a gaming öl, butít és nyomorba dönt. Nos, olyannyira nincs értelme ennek az eleve abszurd felvetésnek, hogy több millió ember (köztük jómagam) nőtt már fel a Rockstar Games klasszikusainak virtuális utcáin, és valahogy sosem harsogta a híradó, hogy valaki láncfűrészt vagy géppisztolyt ragadva kezdett volna mészárlásba valamelyik közterületen – legalábbis nem a GTA miatt. Milyen érdekes, nemde? Na, de nem azért vagyunk most itt, hogy megvitassuk a játékok (vélt vagy valós) káros hatásait, hanem azért, hogy megmártózzunk kicsit a nosztalgia feneketlen kútjában, méghozzá annak a 2004 októberében megjelent Grand Theft Auto: San Andreasnak a segítségével, amit a többség még mindig a sorozat csúcsaként tart számon.
Kivéve én, nekem a korszak és a hangulat miatt ugyanis máig a Vice City az abszolút etalon – nem véletlenül várom annyira a GTA 6 megjelenését, amivel kapcsolatban már több pletyka is napvilágot látott. Ettől függetlenül én sem tagadom, hogy milyen óriási előrelépést jelentett a San Andreas (vagy, ahogy mi hívtuk anno az általános iskolában: Sanyika) Tommy Vercetti felemelkedéséhez képest, és nem csak azért, mert CJ már tudott úszni. Na de kezdjük az elején. Mire cikkünk alanyát kézhez kaptam, már rengeteg időt töltöttem a ’80-as évek neonfényeiben fürödve, így nagyjából tudtam, hogy mire is számítsak, éppen ezért felettébb meglepett, hogy milyen sok újdonságot sikerült felvonultatniuk a fejlesztőknek olyan rövid idő alatt. Az első felejthetetlen emlékem az volt az alkotás kapcsán, hogy valami irgalmatlan módon szaggatott az akkori gépemen (ahogy azt már a Far Cry cikkem alatt is említettem, egy GeForce4 MX 440 duruzsolt a motorháztető alatt), így csakhamar „krumpli” szintre kellett húznom a grafikát – így is szaggatott, csak épp nem annyira. A második pillanatkép természetesen a vezethető biciklihez köthető, bár annak kapcsán ma már inkább az jut az eszembe, hogy miként lángolna fel az X (leánykori nevén Twitter), ha egy mostani játékban az lenne az első küldetés, hogy bringát kell lopni a színes bőrű főhőssel.
És akkor ott van ugyebár a miliő. A ’90-es évek atmoszférája engem már az első másodpercben képes volt magával ragadni, mivel akkortájt elég népszerűek voltak a köreinkben az olyan kult-klasszikusok, mint a Ne légy barom, míg iszod a dzsúszod a gettóban és a Végre péntek, így azonnal ütemre mozgott a fejem a senkit sem kímélő rap nóták hallatán – bár később valamiért a countryzenéket kínáló K-Rose lett a kedvenc rádióállomásom. Igazából a gengszter „életérzésnek” is át tudtam adni magam (holott nem az utca nevelt!), bár engem személy szerint nem ragadott annyira magával a történet, mint A sebhelyesarcú és a Miami Vice előtt fejet hajtó Vice City esetében. CJ-t viszont egy remek protagonistának tartom, ahogy a banda többi (zömében ugye áruló) tagjának is remek mondatokat adtak a szájukba az írók – Big Smoke híres rendelésére talán senkit sem kell emlékeztetnem. Sztori és hangulat terén tehát egy örökérvényű darabbal állunk szemben, de az akkori énemet az nyűgözte le igazán, hogy mennyi játékszert dobáltak az alkotók ebbe a hatalmas homokozóba.
Merthogy a San Andreas a lehetőségek valódi tárházát kínálta a rajongóknak, de olyan szinten, hogy szerintem még az évekkel később megjelent GTA 5-be sem sikerült belezsúfolni annyi elfoglaltságot, mint visszatekintőnk főszereplőjébe. Eleve sokakat megleptek például a szerepjátékos elemek, hiszen CJ lényegében egy két lábon járó tamagoccsiként funkcionált a kaland során, ergo etetni-itatni kellett, elmehettünk vele gyúrni, plusz a vezetési- és lövési készségei is annak függvényében fejlődtek, hogy mennyit használtuk a járműveket és a fegyvereket. Én például elég sokat időztem a kondiban (ha már a valóságban nem tettem), ahogy az autópályán is rengeteget furikáztam fel-alá, hogy növekedjen picit az a bizonyos csík, de több olyan embert is ismerek, aki teljesen feleslegesnek tartotta ezeket a mechanikákat, nem csoda tehát, hogy a későbbi részekben már csak elvétve találkozhattunk velük.
Persze az étterembe járás és a súlyok emelgetése még nem igazán meríti ki a „tennivaló” fogalmát, de szerencsére ezek csak a jéghegy csúcsát képezték, hiszen visszatértek az elődökből ismert rendőrös és mentős küldetések, voltak minijátékok (például billiárd vagy kosárlabda), Las Venturasba érve akár a kaszinókban is elverhettük a nehezen megszerzett vagyont, de versenyek is akadtak, ha valakinek esetleg túl alacsony volt a vérnyomása. Mondjuk én speciel sosem ezek közül szemezgettem, mert bőven elvoltam az olyan idétlenségekkel, mint például szerencsétlen lakosság "learatása" egy kombájn segítségével (tudom, morbid), a robbanó „táskák” felpakolgatása a mit sem sejtő járókelőkre, vagy épp a fel-le furikázás Chiliad hegyére, amelyről századszorra is ugyanakkora élmény volt leugratni egy kocsival, mint az első alkalommal. Ugyancsak rengeteg időt fordítottam a gyűjtögethető cuccok (graffitik, kagylók, patkók) megtalálására, az időm túlnyomó részében viszont leginkább csak céltalanul kocsikáztam, átadva magam az utánozhatatlan atmoszférának. Vagy épp szenvedtem a küldetésekkel, mivel…
…mivel a GTA: San Andreast egy iszonyatosan nehéz játéknak tartottam akkoriban. Szerintem egyetlen programmal sem kínlódtam ennyit a „karrierem” során, kivéve talán a Dark Souls-széria első részét, bár abban az esetben azért vastagon közrejátszott a PC-s port "minősége", valamint a tény, hogy fogalmam sem volt, mivel állok szemben. Emlékszem, hogy az első néhány bevezető missziót követően szinte minden második küldetéssel meggyűlt a bajom, legyen szó a Lowrider kihívásról, az üldözéses feladatokról, vagy épp a hírhedt vonatkövetős fejezetről (Wrong Side of the Tracks), melynek során szerintem játékosok tízezrei kaptak agyvérzést anno. A legnagyobb fejtörést viszont csont nélkül a repülőiskola jelentette, amihez az összes használható csalást (például időlassítás) be kellett vetnem a siker érdekében – persze lehet, hogy kontrollerrel egyszerűbb lett volna, billentyűzettel viszont katasztrofális volt a gépmadarak irányítása. Tovább tetézte a dolgot, hogy a definitív kiadással ellentétben itt még nem volt visszatölthető checkpoint, így kudarc esetén mehettünk szépen vissza az első mezőre. A sok vidám emlék mellett tehát akad néhány idegőrlő pillanat a képzeletbeli fotóalbumomban, így mindig úgy gondolok vissza a kedves Sanyikára, hogy amíg a világban randalíroztam, addig minden pillanatát imádtam, ám amint sorra került a történet folytatása, már eléggé lefele görbült a szám.
Kérdés persze, hogy miként tudnék ma érvényesülni a játék világában, mivel körülbelül 2006-ben volt feltelepítve utoljára, a Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Editiont pedig még mindig nem sikerült beszereznem – egy ilyen kétes megítélésű csomagért nem igazán fizetek teljes, vagy közel teljes árat. Megeshet tehát, hogy nem a San Andreas nehéz, csak én voltam béna 18-19 évvel ezelőtt (nyugodtan javítsatok ki, ha tévedek!), az mindenesetre 100%, hogy kevés alkotás tudott annyira beszippantani, mint a Rockstar Games mesterműve – bár ez nagyrészt annak köszönhető, hogy mindenki ezzel tolta az osztályban, így megvolt a beszédtéma a szünetekben. Talán csak a nosztalgia beszél belőlem, de úgy vélem, hogy ennek a triónak sokkal több egyedisége van, mint a későbbi felvonásoknak (vagy a szériát mímelő sandbox címeknek), mivel a kisebb bejárható terület miatt konkrét utcákra (Grove Street – Home) és helyekre emlékszik az ember, így mindig tökéletes alapot szolgáltatnak egy kis múltba révedésre – akár egy ilyen visszatekintő írás képében. Szokás szerint rengeteget lehetne még sztorizgatni a felejthetetlen pillanatok kapcsán, ám néha nem árt inkább a jövőbe tekinteni, így zárás gyanánt csak ennyit kérdeznék tőletek: egy tízes skálán ti mennyire várjátok a GTA 6-ot?
A rovat korábbi darabjait IDE kattintva tudjátok elérni!
