Az idén 25 éves Testvérbosszúnak (The Boondock Saints) hányattatott története van. Troy Duffy személyes tapasztalatok alapján írta meg az önbíráskodó fivérekről szóló film forgatókönyvét (csaposként és kidobóként dolgozva egyszer szemtanúja volt annak, hogy egy drogdíler kirabolt egy utcán heverő holttestet), amit végül 1996 őszén fejezett be, és azon nyomban át is adta a kész szkriptet a New Line Cinema producer-asszisztensének. Az írás több stúdiónál is gazdát cserélt, és nem kellett sokat várni az áttörésre: több fejes is megkereste Duffyt a jogokkal kapcsolatban, mire 1997 márciusában a fiatal alkotó leszerződött 500 ezer dollárért a Paramount Picturesszel. A Miramax Films még ugyanabban a hónapban megnyerte a Testvérbosszú forgatókönyvével kapcsolatos licitálást, végül a stúdió 450 ezret ajánlott fel Duffynak a szkriptért, valamint a produkció megrendezéséért.
Mint az a 2003-as Overnight című dokumentumfilmből kiderült, a forgatókönyv valójában „csak” 300 ezer dollárt ért, az alkotás legyártására pedig 15 milliót folyósított a Miramax, továbbá a stúdió bónuszként felajánlotta a fiatal direktor-palántának, hogy megveszi és társtulajdonossá nevezi ki őt azon a J. Sloan’s nevű helyen, ahol Duffy korábban dolgozott. Habár az író-rendező durva magatartása okozott némi feszültséget a forgatáson, végül megcsinálták a filmet, de az odavezető út sem volt épp sétagalopp. A kulisszák mögött folyamatosan mentek a drámák, a stúdió és Duffy is más-más színészeket akart a főszerepekre, aki mindenkinek megfelelt, az nem vállalta, ha valamelyik fél előjött egy névvel, akkor az a másiknak nem tetszett, valamint a forgatási helyszínek lefixálásával kapcsolatban is problémákba ütköztek.
A felvételek 1997 decemberében kezdődtek volna Bostonban, ám pár nappal korábban a Miramax kihátrált a projekt mögül. Duffy a 300 ezer dolláros írói honoráriumát ugyan megtarthatta, ám a stúdió az 150 ezer dolláros rendezői díjat, illetve a 700 ezres előleget visszakövetelte a film további fejlesztése érdekében. A Franchise Pictures nevű független stúdió megpróbálta finanszírozni a produkciót, és ekkor került képbe a főszereplő trió, Sean Patrick Flanery, Norman Reedus és Willem Dafoe, majd miután megtalálták a megfelelő támogatót, végre beizzították a kamerákat Torontóban és az eredetileg tervezett bostoni helyszíneken. Ekkor már úgy tűnt, hogy az égvilágon semmi sem állhat a Testvérbosszú megvalósulásának az útjába, de jött a hírhedt Columbine High School-i mészárlás (két héttel a tesztvetítések előtt), így a forgalmazók, tartva attól, hogy esetleg a nézők közül többen is leutánozhatják a filmben látható testvérpár ámokfutását, visszatáncoltak, és csak limitált formában mutatták be a kész művet Egyesült Államokban – azaz mindössze csupán öt moziban.
Következésképpen a Testvérbosszú hatalmasat bukott a kasszáknál, ennek tetejébe a kritikusok is lehúzták azzal az indokkal, hogy a film gyakorlatilag dicsőíti az önbíráskodást és az erőszakot. A film tehát jó úton haladt afelé, hogy tökéletesen feledésbe merüljön, de végül nem így lett – nagyon nem. 2006-ban ugyanis bemutatták a vágatlan változatot, valamint később többször is levetítették a Blockbuster Video segédletével (ezt Duffy saját zsebből finanszírozta), és többek közt Japánban is nagy sikert aratott. A film lakossági megjelenésének jogait birtokló Blockbuster aztán DVD-n is megjelentette a Testvérbosszút – és ahogy mondani szokás, a többi már történelem.
A kifejezetten jó szájhagyományának köszönhetően elképesztően népszerű lett, összesen 50 millió dollárt termelt, habár ebből a pénzből, a 20th Century Foxszal kötött egyezség miatt sem Duffy, sem a producerek, sem a színészek nem láttak egy kanyi vasat sem. Végül pereskedés lett a dologból, amelynek eredményeként végül mégis részesültek a jogdíjakból, illetve a folytatás jogdíjait is megkapták. De ez már egy másik történet – a lényeg a lényeg, hogy a Testvérbosszú egy halál laza, szórakoztató és vicces, vérbeli kultfilm. Nincs semmiféle mélyebb üzenete, nem akar semmit sem mondani, egyszerűen csak szórakoztatni, és egy ilyen alkotás esetében ennyi bőven elég. A címszereplő testvérpár tulajdonképpen majdhogynem egy véletlen miatt kerül az események sodrásába: egy átlagosnak, mi több a bostoni munkásnegyedben teljesen hétköznapinak számító kocsmai verekedéssel kivívják az orosz maffia haragját, majd a puszta szerencsének köszönhetően lezúzzák a rosszfiúkat.
Itt végleg elszakad náluk a cérna, és úgy döntenek, hogy ha már a hatóságok tehetetlenek és kötik őket a törvénykönyv béklyói, akkor majd ők fegyvert ragadnak, hogy megvédjék az ártatlanokat és megtisztítsák az utcákat a bűnözők által teremtett bűzös mocsoktól. Ebből már sejthető, hogy nem véletlenül alakult ki ekkora kultusz a film körül: a fivérek szürke kisemberek, keményen dolgozó melósok, akiknél egy ponton egyszerűen csak betelik a pohár, és megteszik azt, amit a való világ szimpla nyárspolgárai nem mernek. Ugyan ki ne álmodozna élete során legalább egyszer arról, hogy saját kezébe veszi az irányítást, és egy kisebb afrikai ország fegyverarzenáljával felszerelkezve a másvilágra küldi a társadalom rákfenéit? Letartóztatás, óvadék, bírósági tárgyalás, felmentés vagy börtönbüntetés? Ugyan már, a tesók szabályai végtelenül egyszerűek: akár maffiafőnök, akár gengszter, akár drogdíler, akár hidegvérű gyilkos, akár csak egy szexuális abberációkkal rendelkező perverz, hulljon a férgese!
Az, hogy a tisztességes munkásember figurákból egyik pillanatról a másikra változnak az ezredforduló Charles Bronsonjaivá, egyáltalán nincs kellőképp megalapozva? Lehetséges, de amilyen világban élünk, igazából nincs is rá nagy szükség. Nagyjából bárki elérhet arra a pontra, amikor azt mondja, hogy elég, kapja be mindenki, ehhez nem kell semmiféle morális kódex vagy mély karakterprezentáció, de a forgatókönyv egyébként is magasról tesz az olyan elhanyagolható dolgokra, mint a következetes narratíva, a jellemábrázolás vagy a koherens cselekmény. Duffy láthatóan nemigen ért ezekhez, nem tapasztalt író, se nem tapasztalt rendező, szóval a Testvérbosszú ezeket a hiányosságokat pofátlan öncélúsággal, felszínességgel és öniróniával kompenzálja. De baromira jól áll neki! Duffy egy következő szintre emeli mindezt, amelynek köszönhetően nemhogy iszonyatosan merész lépésként tekintünk a végeredményre, de még a film hibáit is kérdés nélkül megbocsátjuk.
Jól lehet, amúgy sem szeretne több lenni egy frappáns ötletektől hemzsegő, pokoli szórakoztató akcióvígjátéknál, mert habár a stáblista alatt mutogatott kamudokumentarista felvételekkel (amelyekben az utca embereit faggatják a testvérpár erkölcsi kérdéseket feszegető tevékenységéről) megpróbálkozik úgy csinálni, mintha moralizálna, de most komolyan, ahogy el van mesélve a sztori, az alapján még a Stallone-féle Kobra is egy mélylélektani tanulmánynak minősül. A rendező érezhetően félúton volt egy írói ambíciókat dédelgető videójátékfüggő kamasz és egy filmiskolába járó első éves egyetemista között. A történetet átitatja a suttyó coolság, az akciók dögösek (az nem különben frappáns, hogy a legtöbb akciójelenet lényegében flashback, az egyikbe még a főhősöket üldöző FBI-ügynök is bekerül a saját elméletével), nagyjából tényleg úgy néz ki, mint ahogy egy tinédzser elképzel egy ilyen filmet. Még egy kis meta-vonal is bejátszik, mivel a testvérpár rendre rácsodálkozik az eseményekre, hogy minden úgy történik, mint egy filmben, lévén egyáltalán nem profik, mégis mindig élve megússzák a vérgőzös összetűzéseket.
Egy ízben még Willem Dafoe FBI-nyomozója is a tévét hibáztatja, amikor az egyik tetthelyen végignéz a szanaszét heveri, kilyuggatott hullákon. Apropó Dafoe: az öreg karrierje egyik legnagyobb alakítását nyújtja az amúgy homoszexuális rendőr szerepében. Bizton ki merem jelenteni, hogy nélküle fele annyira sem lenne jó a film, és már önmagában elviszi a hátán az egészet a teátrális, gesztikuláló stílusával. Persze ehhez kellettek a remek szövegek is, mivel a szinte már látnoki erővel rendelkező detektív nem csak a kollégáit oltogatja tökéletes alfahímként, de még a többi meleget is rendesen gyalázza. A homoszexuális karakterek megszokott sztereotípiáihoz az égvilágon semmi köze sincs – írtak már kiváló meleg figurákat a filmtörténelemben, nem is egyet, de Willem Dafoe FBI-osának bérelt helye van köztük.
Emellett Duffy nyíltan nyúlja Quentin Tarantino stílusát, legyen szó a nonlineáris cselekményről, a gyilkosságok előtt elmormolt imáról, vagy egy véletlenül elsült pisztolyról. Nem mintha ez ritkaságszámba ment volna akkoriban, csak jelen esetben az a különbség, hogy a Testvérbosszú ezt elegánsan csinálja. Méltán szolgált rá a hírnevére, és bár nem játszik egy ligában az olyan nagyágyúkkal, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény és a Blöff, ám a tökösségéhez kétség sem férhet.
A képek forrása: IMDB
