A western a múlt század első felében az amerikaiak vitathatatlanul legkedveltebb témaköre volt. Falvakat feldúló barbár törzsek, könyörtelen nomád hordák, többgenerációs uralkodó dinasztiák, zsarnok királyok, ódon kastélyok és hősi tetteket végrehajtó bátor lovagok híján a nyugati ember epikus legendáriumot szőtt a saját maga által kisajátított vidék köré, amelyet magányos lovasok, cowboyok, fejvadászok, vagyont és dicsőséget hajszoló csavargók, banditák és indiánok laktak be. A tábortűznél melegedő, égboltot bámuló mesélők valóban megtörtént, ámde legtöbbször jócskán kiszínezett sztorikról regéltek, majd ezek az agyonidealizált, szétromanticizált históriák, a könyveknek, magazinoknak, képregényeknek, filmeknek és sorozatoknak köszönhetően szép lassan az amerikai öntudat és kultúra részévé váltak – mert úgy voltak vele, hogy ha már nincs saját történelmük, akkor csinálnak maguknak. Az USA népe ebben a kalandokkal teli miliőben gyakorlatilag a saját, szeretett hazájának teremtésmítoszát látta, ennek folyományaként valósággal zabálták ezeket a történeteket, és még a szekrényből is jól fésült, jól öltözött daliás revolverhősök és vérszomjas rézbőrűek ugrottak elő.
A western egykoron ugyanolyan népszerűségnek örvendett, mint manapság a szuperhősműfaj. Csak egy gond volt vele: a valóság igencsak távol állt attól, mint amit ezek az alkotások bemutattak. Tiszteletreméltó hősök nemigen akadtak (ha voltak is, nem éltek sokáig), gonosztevők viszont annál inkább, a fejlődést eleve elrendeltetett folyamatként értelmező pionírok és a velük elkeseredett harcot folytató őslakosok problémája sem volt annyira szögegyszerű, mint amennyire elsőre látszik, a „civilizáltak” és a „vadak” közti határvonalak pedig úgy elmosódtak, hogy azokat jégcsákánnyal sem lehetett volna kitapintani. Ahogy a világ sem fekete és fehér, úgy az Egyesült Államok történetét sem békével, hanem vérrel írták – mert az ilyesmi már csak így működik.
A western zsáner zenitje után persze Hollywood is egyre inkább fityiszt mutatott az idealizált értékeknek és a John Wayne-féle klasszikus amerikai hősnek, csakhogy ehhez voltaképp a saját, nagy műgonddal felépített mítoszát kellett porig rombolnia. Az olaszok is valami ilyesmivel próbálkoztak a ’60-as években (nem is csoda, hogy a spagettiwesternre jó ideig patás ördögként tekintett az amerikai közönség), aztán hazai terepen is megjelentek a revizionista alkotások, amelyek ugyan kezdetben lassú, apró vágásokkal karcolgatták vadnyugat fals szobrát, de idővel egyre inkább kezdték olyannak bemutatni az USA történelmének ezen időszakát, mint amilyen valójában volt. Manapság a western már egy szinte kihalt műfaj, ami csak nagyritkán kerül elő (jelenleg a Marvel és a DC-héroszok töltik be a hiányával keletkezett űrt), de akkor szinte kivétel nélkül realista módon tárják elénk ezt a letűnt világot.
Tulajdonképen így jutunk el A vadnyugat születése című hatrészes minisorozathoz, ami – főleg az olyan nemrégiben bemutatott közkedvelt szériák babérjaira törve, mint az 1883 – szintén rideg és vérmocskos képet ad a korabeli Amerikáról, egyúttal számot is vet a nemzet múltbéli vétkeivel. A cselekmény 1857-ben, a polgárháború előtt játsződik Utahban, ami ekkoriban még nem államként, hanem territóriumként funkcionált, amelynek birtoklásáért a helyi mormon közösség, a telepesek, az őslakosok és az amerikai hadsereg is agresszív harcot folytatott egymással. Mire bekapcsolódunk a történetbe, a helyzet már elharapódzott annyira, hogy a békés tárgyalást tettek váltsák fel: a különböző csoportok rég lefektették a lapjaikat a kártyaasztalra, ám az ezeken szereplő érdekek több ponton is ütköznek, így voltaképp az egész vidék egy hatalmas dinamitos ládán ül, ami csak és kizárólag arra vár, hogy betölthesse egyetlen rendeltetési célját.
A kanócot persze meggyújtják, és a robbanás mindenkit elér – bűnös és ártatlan lelket egyaránt. Jól lehet, ebben a világban előbb látnánk földönkívülit, mint makulátlan embert. A terület fanatikus és demagóg ideológiát hirdető, még a sajátjaikat is lelkiismeret nélkül feláldozó szektásokból, öntörvényű, saját becsületkódexszel élő pionírokból, minden férfi, nő és gyerek homlokára célkeresztet rajzoló indiánokból, valamint haszonszerzésből, bosszúból vagy pusztán csak szórakozásból hidegvérrel gyilkoló gonosztevőkből áll. Ez a hely nagyjából annyira vonzó, mint a kénköves pokol nyolcadik bugyra, sokáig kellene keresgélni, mire találnánk valakit, akinek az agyonlövése erkölcsi viharokat korbácsolna fel egy normális gondolkodású ember lelkében.
Ilyenformán a békés szavak és észérvek a nagy semmibe visszhangzanak, a normális, civilizált értékeknek még a magjait sem lehetett elültetni, máris hamuvá váltak, és a frissen ide érkező emberek is rövid időn belül ízelítőt kapnak a brutális állapotokról. Az irgalmatlanság mindenkit bekebelez, senki sem menekülhet: az erőszak, az amoralitás és a brutális fanatizmus csak megkeseredést és őrületet von maga után. Ahogy Cormac McCarthy írta a Véres délkörökben: „Ember se volt még, de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen. Csakis így és sose másképp.” A békés egymás mellett élés értelmezhetetlen szójáték, az ígéret földje mint olyan, egyszerűen nem létezik.
Peter Berg rendező és A visszatérő forgatókönyvírója, Mark L. Smith nem finomkodik, a korszak és a szetting okán nyoma sincs a klasszikus westernekből ismerős pisztolypárbajoknak vagy csípőből tüzelésnek, valamint azok is hiú reményeket táplálnak, akik a sorozat elindításakor valamiféle gyöngéd, romantikus és pátoszos stílusra számítanak. Épp ellenkezőleg: A vadnyugat születése nem moralizál, nem tesz fel mély, univerzális kérdéseket, szimplán bemutatja ennek a környezetnek a pőre kegyetlenségét, amely ebben az olvasatban épp annyira alapvető és természetes, minthogy a Nap süt, a szél pedig fúj. Nem magasztos célokért folyik a küzdelem, hanem a puszta túlélésért, ehhez mérten inkább a test-test elleni összecsapások dominálnak, szóval fröcsög a vér, törnek a csontok, röpülnek a skalpok, a balták és a kések senkit sem kímélnek, a civilek is nemegyszer két tűz közé kerülnek, a lő- és szúrófegyverek emberi testre gyakorolt hatásait pedig olyan részletességgel valósították meg a képernyőn, hogy némely esetben garantáltak sziszegni fogsz a kidolgozottságuktól.
A kontraszt a tipikus amerikai westernnel letaglózó. Sőt, néha már-már túlságosan is az. A sorozat az amúgy valóban releváns állapotok ellenére is sokszor megy át hatásvadász erőszakpornóba, ami azt az üzenetet hordozza magában, hogy a vadnyugat tényleg csak az eszement gyilkolásról szólt (ezen a gondolatmeneten tovább haladva a szereplők háromnegyede is kvázi gyilkológép), ami végeredményben csupán félig-meddig fedi a valóságot. A széria ezért is hasonlít jobban egy posztapokaliptikus műre egy konvenciók nélkül western helyett (a McCarthy-párhuzam ebben a tekintetben is tökéletes megállja a helyét, a brutalitás és a vadság inkább Az út című regényt tükrözi, mint a Véres délköröket), és időnként az a bizonyos plot armor is ki-kizökkent az élményből.
Emellett A visszatérőre emlékeztető hideg, borongós színezés és a széleslátó lencsék használata ellenére sokszor elveszik a csodás vadnyugati táj a holttestek és a vér forgatagában. Mindezek után totálisan elcsépelt lenne azzal jönni, hogy „bezzeg az 1883”, de még ha valóban ez a helyzet, A vadnyugat születése végeredményben így is megállja a helyét. A hangulat miatt nem érheti szó a ház elejét, a színészek is szépen játszanak (Kim Coates különösen figyelemre méltó, Taylor Kitschről pedig lassan kezdjük elhinni, hogy tehetséges színművész), a karakterek a helyükön vannak (Betty Gilpin figurája eleinte másról sem szól, minthogy mindenbe beleüti az orrát, és így mindenkit veszélybe sodor, de a cselekmény végére igazi hősnővé válik), összességében szórakoztató, gyors sodrású és hangzatos (az Explosions in the Sky lágy gitártémái sokat adnak a feelinghez).
Ráadásul az is mellette szól, hogy bár kritikával illeti a konzervatívokat és a szektásokat, nem akar minden áron tanmese vagy kiáltvány lenni, nem akarja erőltetve lenyomni a néző torkán a politikai utalásait. De a legnagyobb truvája mégis az, ahogy az amerikai történelem korabeli eseményeihez viszonyul. A Mountain Meadows-i mészárlás és a Utah-i háború nekünk, európaiaknak nem mond sokat, ugyanakkor a tengerentúlon hatalmas sebként tátong az USA nemzetének szívén. A sorozat alkotói, noha első látásra úgy tűnhet, direkt akarják lejáratni a hazájukat, valójában számot vetnek az ország múltbéli vétkeivel, gőgös büszkeség és patriotizmus helyett a gyógyítást választják, mégpedig úgy, hogy egyszerűen csak szembenéznek vele. A közhiedelemmel ellentétben ez nem tesz rosszabbá, sem pedig gyengévé, éppenhogy a bűntudat feldolgozásához és a fejlődéshez vezető út legelső lépése – amit manapság egyre többen hajlamosak elfelejteni.
A vadnyugat születése szépen kommunikálja az üzenetet, egyúttal megvan benne mindaz, ami például Kevin Costner Horizontjából hiányzik. A háromórásra dagasztott, eposzi magasságokba vágyó mozifilm, ha mást nem is, annyit mindenképp bebizonyított, hogy egy ilyen koncepció nem a nagyvászonnal, hanem a kisképernyővel kompatibilis, így a grandiózus western saga ígéretét végül Costner helyett A vadnyugat születése váltotta be. Ami nem minden ízében tökéletes, és az utóbbi idők abszolút csúcspontjának számító 1883-hoz sem ér fel (nyilván), de könnyen csúszik, elejétől a végéig leköt, és a tény, hogy manapság mennyire ritkán találkozunk ezzel a műfajjal, rendesen megsokszorozza a voksokat a sorozat mellett.
A képek forrása: IMDb, ScreenRant, THR
