Amikor 2016-ban Oscart nyert a Saul fia, sok kritikus és alkotó fogalmazott meg olyan nagy port kavart állításokat, mint hogy a II. világháborús népirtásokhoz etikátlan dolog humorral és ódivatú drámai módon közelíteni. Mások próféta szerepbe bújva hangoztatták, hogy elkészült az utolsó holokauszt-film, ami után senki ne merje újra vászonra vinni a tragédiát, mert arról már minden fontos állítás elmondatott. A csütörtökön Magyarországon is mozikba kerülő Perzsa nyelvleckék (Persian Lessons) viszont azt bizonyítja, hogy igenis lehet még érzékenyen és érdekfeszítő módon beszélni a nyolcvan évvel ezelőtti eseményekről. Az ukrán születésű Vadim Perelman (Ház a ködben) filmje személyes történetet mesél el, ami köré azonban széles történelmi kontextust emel: sokat elárul a háborúról, az emberi lélek deformálódásáról és annak elpusztíthatatlanságáról, illetve arról jelenségről, ami a két háború között végigfutott a német társadalomban.
(A képek forrása: Port)
Fábri Zoltán legendás filmje, a Két félidő a pokolban hasonlítható leginkább jelen alkotáshoz, ami némi könnyedséget és szépséget fürkészik egy holokauszt történetbe. Akárcsak a magyar klasszikusban, a Perzsa nyelvleckékben is egy – halálos téttel bíró – játékot látunk elnyomó és üldözött között. Ezúttal nem a foci hoz fényt a haláltáborba, hanem egy deportált zsidó adja ki magát perzsának és ad halandzsa nyelvleckéket – a túlélés reményében – a háború után Teheránba készülő náci katonai vezetőnek. Ez egyrészt némi emberséget, szellemi és lelki tartalmat hoz a láger borzalmai közé, másfelől pedig a játék válik hősünk fegyverévé, amivel térdre kényszeríti elnyomóját. Gyönyörű példázata ez a kis történet, hogy a fegyvertelen, akinek külső és belső tulajdonságait nem győzik folyamatosan lesajnálni a nácik, miként űz bolondot középszerű hatalmaskodóiból. Közhelyesen azt mondhatnánk, hogy a kultúra felülemelkedik az agresszión. A film különlegessége, hogy egyszerre tanmese, rendkívül feszült túléléssztori (az alkotók nem győznek minél több suspense-jelenettel zsúfolni a lebukás veszélye miatt amúgy is pengeélen táncoló főhős történetét) és parodisztikus pillanatokkal tűzdelt dráma. Az érzelmek meglepően széles palettáján zongoráznak az alkotók.
Jóllehet nem tökéletesre csiszolt a film dramaturgiája, bőven akadnak a történet fő csapásirányáról letévedő mellékszálak, mégsem érezzük túl töménynek vagy csapongónak a cselekményt. A főhős nélküli jelenetekből a korabeli átlagnémet gondolkodásmódját és érzésvilágát ismerhetjük meg. Szerencsére a készítők nem démonizálják és nem is mentik fel őket a személyes felelősség alól – a birodalmat nem egy gonosz személy, hanem sok millió ember mindennapos mechanizmusa működtette. Teljesen világossá válik, hogy a húszas-harmincas évek egzisztenciális bizonytalansága, valamint a kezdeti világháborús sikerek és a zsidók feletti hatalmaskodástól való megrészegülés milyen változásokat indítottak el a németekben. Ezeket az érzéseket viszont egyáltalán nem politikus dialógusokon, hanem teljesen egyéni, hétköznapi szituációkon keresztül ismerjük meg, ami nagyon átélhetővé és egyetemessé teszi a történetet. A forgatókönyv legkülönlegesebb húzása, hogy néhány morálisan semleges és a politika iránt elég csekély érdeklődést mutató figurát is bevezet, ezzel még emberibbé téve a bemutatott világot.
Kevesebbet látunk az elhurcoltak egymás közti viszonyaiból, a lágerben töltött élet legsötétebb és kilátástalan hónapjaiból, éveiből, ugyanakkor a film érdekes módon nagy szeretettel mutatja be a különböző nációjú embereket. Mintha csak azt üzennék az alkotók, hogy nem a különböző nemzeti identitásokkal, nyelvekkel, habitusokkal van a baj, azok éppen hogy csodálatosak, az egyéniség, az individuum ezeken keresztül mutatkozik meg. Kicsit sem fátyolos a film, bőven akadnak feldolgozhatatlanul kegyetlen jelenetek, összességében azonban a Perzsa nyelvleckék életigenlő, végtelenül humanista alkotás. Azt a XX. században teljesen érthető módon kialakult véleményt, miszerint a két világégés után nem tekinthet magára ugyanolyan optimizmussal az emberiség, alapvetően cáfolják az alkotók. A kultúra, a lélek, a közösség és a család minden tragédiát túlélő, örök értékét hangsúlyozzák, ami kimondva patetikusnak tűnik, valójában azonban mindenféle manír nélkül teszik ezt.
A Perzsa nyelvleckék tragikus, nehezen emészthető, de életigenlő és szép film. Nagy erény ilyen tragikus eseményekről emberséggel beszélni és a nácik fajelméletével szemben nem az identitásnélküliséget, hanem pont a különböző nemzetek és kultúrák szeretetét állítani. Vadim Perelman rendezése néhol szövevényes, a dramaturgia nem elég letisztult és – ellentétben például a Saul fiával – nem nyűgöz le látványos vizuális megoldásokkal. Rendhagyó történetét viszont lehetetlen elfelejteni. Feszült és érzelmes film bontakozik ki, ami egyedi koncepciójának és szerethető karaktereinek hála felejthetetlen élménnyel gazdagítja a nézőket. Ez az egyik legtartalmasabb holokauszt film, ami valaha készült. Igazi terápiás film, ami segít egy történelmi trauma feldolgozásában, miközben gyönyörű emlékművet állít ártatlanul kivégzett és meggyötört emberek millióinak.
