Bőven lehet már válogatni a hazai közönségnek is az újranyitó mozik kínálatából. Múlt héten debütált például a Monster Hunter, ma pedig újabb nagy címek érkeztek a filmszínházakba, köztük az idei legjobb forgatókönyv Oscar-díját elnyerő Ígéretes fiatal nő. Az Emerald Fennell (Megszállottak viadala) által írt és rendezett bosszúopusz, mint minden manapság napvilágot látó társadalmias alkotás, előzetese alapján egyoldalúnak tűnhet, pedig kiváló filmről van szó. A közel két órás játékidő során egyetlen jelenet erejéig sem ül le a feszültség, ellenben sikerül egy nagyon fontos és aktuális témáról egyszerre kellő drámaisággal és humorral beszélni. Utóbbi nem uralkodik el a filmen, viszont segítségével válik igazán átélhetővé, fantáziadússá Fennell munkája. Egy olyan leszámolásnak vagyunk a szemtanúi, ami minden korábbi bosszúfilmnél tisztább és erőszakmentesebb formában történik. Talán sosem mutatták be még ilyen tűpontosan az erőszaktevés, az áldozathibáztatás, az önbecsapás, a beismerés, a lelkiismeretfurdalás és az elfojtott fájdalom jelenségét, ezek pszichológiáját, fázisait. Hála az alkotói árnyaltságnak jelen esetben tényleg alapos gondolkodásra, akár konkrét esetek átértékelésére, kétkedésre késztet a film. Fennell rendezése éppúgy tud szórakoztató és közben tanulságokkal teli lenni, mint amilyen Oscar-vetélytársa, a sajnos díj nélkül maradt A chicagói 7-ek tárgyalása volt.
(A kép forrása: Port)
Az ígéretes fiatal nő pontosan arra a játékra hív, mint a legtöbb bosszúfilm. Morális értelemben a bosszú nem elfogadható, a való életben pedig a törvény szigora sújt le az önbíráskodókra. A fantázia világában azonban bármivel el lehet játszani. Épp ezért jelen műben nem a főhős konkrét tettei a fontosak, sokkal inkább lelkülete, az elégtétel, az igazságtétel, amit véghez visz. Lehet, hogy a valóságban nehéz elképzelni egy ilyen karaktert, esetleg a finálénak vagy Casandra előzménytörténetének (főleg az egyetem elhagyását illetően) nem minden eleme tűnik reálisnak, ám az Ígéretes fiatal nő tudatosan túloz. Csalogatja a nézőt, hogy szálljon be a hős oldalán a bosszúhadjáratba, érezze át annak egyes stációit, míg helyreáll az igazság. Lenyűgözően jól működik ez a lelki dinamika a filmben, még olyan jelenetek is tele vannak feszültséggel, amikben fizikai akció nem történik. Az alkotók bemutatják, hogy milyen súlya van, amikor valakit közvetlenül szembesítenek bűneivel – olyankor nincs szükség fegyverre, sőt még zsarolásra sem, elég a lelkiismeretre hatni. A kiélezett szituációk persze nem működnének Carey Mulligan higgadt és erőteljes alakítása nélkül. A brit színésznő ezúttal hangsúlyaival éri el a legnagyobb hatást, ugyanis Cassandra minden egyes szavának megvan a fedezete.
Az alkotók világossá teszik, hogy itt nem valamilyen adottsága, például neme alapján körvonalazható csoport áll a hősnő kereszttüzében, hanem csakis olyan személyek, akik egy konkrét esetben szemet hunytak az erőszak felett. Gyönyörűen mutatják be az alkotók, hogy konfliktuskerülő vezetők miként tussolhatnak el ügyeket, ügyvédek milyen piszkos módon játszhatják ki a jogrendszert, hogyan válik cinkossá a néma és láthatjuk, miként bagatellizálják az elkövetők maguk előtt saját védhetetlen tetteiket. Még morbid humora is jól áll a filmnek, ami ezeket a kőkemény jeleneteket helyenként színesíti. Némi kétely mégis támadhat a nézőben afelől, hogy vajon minden tekintetben korrekt módon tesz-e rendet a film. Manapság rendkívül éles és heves viták zajlanak egyes társadalmi csoportok és szakmák működéséről. Az ezekben rejlő igazságokat természetesen nem szabad elhallgatnia egy becsületes alkotóknak. Viszont a forgatókönyv nem fest teljesen igazságos képet azáltal, hogy nem látunk tiszta karaktert a „rendszer” oldaláról és nem akad egyetlen tisztességes, megbízható férfi sem a történetben. Még ha egy fantáziadús bosszúsztoriról van is szó, ami nyilvánvalóan nem az árnyaltságra törekszik, hanem egy – jogos – hevületet igyekszik megragadni, olyan feszültség veszi körül ezt a témát 2021-ben, hogy az írók lehetettek volna figyelmesebbek ebben a tekintetben.
Mindannyiunk életében vannak ki nem mondott gondolatok, csak a fantáziánkban véghez vitt tettek. Az Ígéretes fiatal nő pont egy ilyen kalandra hívja a közönséget, csakhogy nem egyszeri, hanem általános és társadalmi jelentőséggel bíró történetet választ. A filmvásznon valaki igazságot szolgáltat, megteszi a nézők helyett, amire a való életben nincs mód. Hasonló élményben van részünk, mint a Bosszúvágy óta megannyi önbíráskodó film esetében. Ezúttal viszont „hadjárata” során nem követ el bűntényt a hős, mert nem az a célja, hogy a saját traumáját lelki vagy fizikai bántalmazásokon keresztül szolgáltassa vissza. Emerald Fennell inkább a filmvásznon keresztül tisztítja meg a társadalmat és hívja fel a figyelmünket, hogy az erőszak felett, amiből az elmúlt években kiderült, hogy a színfalak mögött akad bőven, sosem szabad szemet hunyni. Teszi mindezt egy a Megszállottak viadalához hasonló, végig rendkívül izgalmas és szórakoztató történeten keresztül, amit mától ti is láthattok a mozikban.
