Először is mindenki vegyen egy mély levegőt: nem cseszték el. A Marvel Studios idén egyetlen mozifilmjének, a Deadpool & Rozsomáknak a marketinggépezete maximális fordulatszámra kapcsolt napokkal a premier előtt, de már a produkció bejelentése óta is fénysebességgel robogott előre. A Fox felvásárlára, a karakter jogainak megszerzése, tárgyalás a Disney-vel, egyeztetés Kevin Feige-val, az R-kategória kiharcolása, Hugh Jackman visszatérése, előzetesek, tv-spotok, interjúk tömkelege, a cameózó színészek belebegtetése, pletykák, vad elméletgyártás a további lehetséges figurák feltűnésről, és a mindezt övező hatalmas, geek-bugyit nedvesítő izgalom, amiben már jó ideje nem volt része az MCU-rajongóknak.
A Deadpool & Rozsomákot óriási várakozás előzte meg, utoljára a Pókember: Nincs hazautat vette körül ilyen őrült hype, ebben pedig nagy szerepet játszott a franchise mostani, egyre inkább stagnáló helyzete – és ha jobban belegondolunk, önmagában már azt is sokat elmond az elmúlt esztendők csetlés-botlásairól, hogy a legutóbbi mennybemenetelükhöz majdnem három évet kell visszaugrani az időben. Sok minden múlott tehát a nagyszájú zsoldos harmadik dobásán: az MCU a Bosszúállók: Végjáték óta elkeseredetten keresi a helyes irányt, és csak nagyon-nagyon ritkán találja meg a sikerhez vezető utat. Az eddig bevált recept túlságosan felhígult és önismétlővé vált, arról pedig, hogy hol és miképp satnyult el az aranytojást tojó tyúk, több oldalas cikkeket lehetne írni. Nem csoda, hogy ennek fényében sokan Deadpooltól várták a megváltást.
Attól a Deadpooltól, akinek első önálló mozifilmje még a szuperhős-mánia csúcsán érkezett meg. Akkor még szépen mentek a dolgok, mégis jól esett valami, ami kiutat jelentett a már azidőtájt is kissé tizenkettő egy tucat szagú termésből. A nagy vergődések árán megszületett alkotásra (köszönhetően Ryan Reynoldsnak, aki nélkül nemhogy a harmadik, de még az első rész sem készült volna el) nem lehetett haragudni azok után, amekkora lelkesedés, rajongás és szeretet hajtotta. Merészségével és pofátlanságával fityiszt mutatott a tradicionális társainak, valami újjal, valami frissel jött elő, amire már akkor is szükség volt. És most, 8 évvel később a történelem ismétli önmagát: a hanyatló zsánernek, legfőképp az MCU-nak pont Deadpool kell, minden merészségével és pofátlanságával együtt – azokkal az összetevőkkel, amikből mostanság mind a filmek, mind a sorozatok hiányt szenvednek. Megkaptuk? Naná! Méghozzá pontosan úgy, hogy az képes legyen felnőni azokhoz az elvárásokhoz, amelyek jelen esetben az utóbbi idők legnagyszerűbb, legpimaszabb és legötletesebb képregényadaptációját ígérték.
A Deadpool & Rozsomák valóságos mozgóképes messiásként tör be az ernyedt, multiverzumos MCU-palettába, és veri fel a szuperhős-műfaj állóvizét – teszi mindezt andrenalinpumpáló, kreatívan megrendezett akciójelenetekkel, szinte megállás nélkül záporozó humorbombákkal, valamint vendégszereplők egész garmadájával. Azt nem lehet mondani, hogy a rajongók előzetes aggodalmainak – hogy a Disney-hez való csatlakozás majd a minőség hanyatlásával, valamint a főhős karakterének részleges vagy teljes kiherélésével fog járni – ne lett volna ördögtől való gondolat. Ehhez képest a film fürdik a vérben, levágott fejekben, végtagokban, belsőségekben, ráadásul az űrcsatáktól, lézerfegyverektől, kozmikus szuperképességektől mentes csihi-puhikat, amelyek alapesetben nem lennének túl érdekesek, sikerült frappáns húzásokkal, ötletes beállításokkal érdekessé és látványossá varázsolni. És amikor a moziterem nem a pengék csörtetésétől, az ökölharcoktól, a pisztolyok és puskák zajától, vagy a gránátok robbanásától hangos, akkor az egy-két ritka kivételen kívül soha meg nem álló poénjaival szórakoztatja a hardcore képregényrajongókat és a laikusabb közönséget egyaránt.
A film mindkét csoport igényeit maximálisan kielégíti, előbbiek táthatják a szájukat a rengeteg utaláson, kikacsintáson és érdekességen, utóbbiak pedig egy pillanatig sem fogják magukat egyedül érezni, mivel a Deadpool & Rozsomák nem hagyja az út szélén azokat, akiknek a régi és az újabb mozifilmeken kívül gőzük sincs a témáról. A humor stílusa és tematikája köröket ver a MCU-ban megszokott gyermeteg és erőltetett benyögésekre: gyakorlatilag majdnem minden poén üt, ott és akkor hangzik el, amikor kell, és néha szinte idő sincs felfogni a csattanót, mert addigra már jön is a következő. A főhős elmebeteg, mindent és mindenkit megtaláló sziporkázása maradt a régi, Reynolds-ék gyakorlatilag minden adandó alkalmat megragadnak és kihasználnak: nyelvüket köszörülik a Foxon, a Disney-n, a franchise multiverzumos fejezetének negatív fogadtatásán, elkaszált képregényadaptációkon, és főszereplő pároson, no meg persze saját magukon. Felsorolni is nehéz lenne, hogy hányan kapják meg a magukét, és a készítőknek sikerült az, ami az MCU-nak soha nem jött össze igazán: úgy nyomatni az önreflexiót és úgy csinálni viccet a karakterekből, hogy azzal ne tegyék őket teljesen tönkre, és a drámai momentumok se lógjanak ki az összképből.
Mert azokból (legyen ez bármennyire meglepő) akad bőségesen a Deadpool & Rozsomákban. Igaz, ezekkel az előző két rész sem szűkölködött, de mi megkockáztatjuk, hogy a figura több mint 30 éves pályafutása alatt még sosem volt ennyire esendő és emberi, mint ebben a filmben. Mert oké, a produkció fullba nyomatja a trágár, proli humort, kis túlzással élve senki és semmi sem szent benne, és néha páros lábbal tapos a zsáner nemi szervén – de mindeközben hatalmas szíve van. Jóval több, mint egy meglepő vendég-karakterekkel flexelő, olcsó fan service (félreértés ne essék, a cameók tényleg rendesen odaszabnak, ezek közül egy-kettőnél garantáltan a fejedet fogod kapkodni – ráadásul a legtöbbnek narratívába belesimuló konkrét funkciója van), a suttyó felszín alatt egy szeretetről, odaadásról, felelősségvállalásról és férfibarátságról szóló történet rejlik. A Deadpool & Rozsomák több ponton is rokonságot mutat a legutóbbi Tom Holland-féle Pókemberrel (csak ezúttal nem tűnik úgy, mintha egyenesen a cameók köré írtak volna egy komplett filmet), Wade Wilson hőssé válása legalább akkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kap, mint a rajongók kiszolgálása és a literszámra fröcsögő vérpermet.
Ez pedig egy megható emocionális pillanatokkal szolgáló, végtelenül szerethető és kedves produkciót rajzol ki, amelynek végére a karakter rájön, hogy mitől is hős a hős, és méltó lesz ahhoz a szerephez, amihez eddig görcsösen próbált felnőni. Ryan Reynolds karrierje egyik legjobb alakítását hozza, és ha azt hitted, hogy Hugh Jackmant feleslegesen hozták vissza, pusztán csak a nézőcsalogatás céljából, akkor gondold át még egyszer a feltevésedet, mert itt egy olyan elemi erővel, sebzettséggel és szimpatikussággal vágtató Rozsomákot kapsz, mint élőszereplős formában eddig még soha. Szóval, ahogy korábban is említettük, sok múlt ezen a filmen, ám főhőséhez hasonlóan felnőtt a feladathoz. Mert mi van, ha tegyük fel az Amerika Kapitány: Szép új világot szúrják el? Annyi baj legyen, kibírjuk. És ha egy, már a képregényekben is harmadosztályú no-name hős Disney+-os sorozatával lőnek bakot? Nem sokat nyom a latba. De ha egy Deadpool & Rozsomákot sem tudnak jól megcsinálni, amivel aztán tényleg kedvükre, mindenféle komolyabb megkötés nélkül lubickolhatnak az MCU-ban, akkor az már tényleg azt jelentené, hogy a Marvel kvázi menthetetlen, és itt az ideje eltemetni, aztán sóval behinteni az egészet.
Szerencsére nem így történt. Bár Marvel Jézus ide vagy oda, a franchise-t nem menti meg – de ez egyáltalán nem az ő hibája. Ez az univerzum már túl nagy, túlságosan szerteágazó, túl sok karaktert és történetszálat mozgat, így egyetlen egy produkció akkor sem csinálna nyarat, ha történetesen minden idők legjobb képregényadaptációja lenne. De nézzük a jó oldalát: legalább hosszú idő után megint kaptunk egy zseniális és szórakoztató Marvel-filmet. Mindig így kellene ezt tolni, ilyen lazán, ilyen bevállalósan, ilyen hatalmas szívvel és lélekkel.
